A gép földet ért a tokiói nemzetközi repülőtéren. Megérkeztünk... A tágas várócsarnok átlátszó falán át erősen
tűzött a délelőtti napfény. A nap járásával egyező irányú repülés alig néhány órai eltolódást eredményezett.
A lármás üvegpalotában a légkondicionálás nélkül pokoli forróság lett volna. Az érkező gép utasai - köztük mi is -
felvettük csomagjainkat, és kifelé indultunk. Már azt hittük, megúsztuk, és nem ismertek meg smink nélkül, de
tévedtünk.
Alacsony, túlsúlyos emberke lépett elénk. Udvarias meghajlás után közölte, hogy ő a helyi média egyik képviselője,
és néhány kérdést szeretne feltenni.
A körülményekre való tekintettel abszolút nem voltam beszédes kedvemben... és társaim sem. Fáradtan tekintettünk
egymásra, utána meg szúrósan az újságíróra, aki angolul beszélt hozzánk.
- Sajnálom, uram... de a főnökünk jelenléte nélkül nem szoktunk nyilatkozatot adni.- próbáltam meg lerázni.
- Értem, kisasszony... ha megbocsátanak... miért utaztak Japánba?
- Ismétlem, nem vagyunk hajlandóak válaszolni. Magánügy... És most bocsásson meg, kérem, dolgunk van. - hagytam
ott a kellemetlenkedőt.
Néhány pillanat múlva kiléptünk a napsütésbe. A légkondicionált hűvösség után mellbevágott bennünket a kánikula.
Bevágódtunk egy taxiba, majd japánul mondtam be a lakcímet. A lakáshoz érve csak beraktuk csomagjainkat, majd
átrohantam húgomért a szomszédba, és már indultunk is a kórházba.
Közben még mindig azon bosszankodtam, hogy már haza sem jöhetek a média tudta nélkül...

Még a lakásunk felé utazva észrevettük, hogy egy fekete kocsi követ. A pióca fajtáját... az újságíró mégis ránk
ragadt... Emiatt szóltam a taxisnak, aki elvigyorodva bólintott. Vagány természetű lehetett... élvezettel tett
néhány kanyart, és végre sikerült a túl kíváncsi pasast lerázni. Elképzelve a hoppon maradt arcát - megengedtem
magamnak egy gúnyos mosolyt - miközben köszönetet mondtam sofőrünknek.
Hamar odaértünk a központi kórházhoz. Ide hozták be apát...
A taxit fivérem rendezte, de a tolmács most is én voltam, tekintetbe véve azt a tényt, hogy egyedül én beszéltem
japán nyelven - meg Yume, csak ő kicsi... bár Danny már tanulgatta anyanyelvét, de még nem vállalkozott rá, hogy
idegennel társalogjon.
Gyorsan bementünk a recepcióra, ahol eligazítottak bennünket, merre találjuk a keresett kórtermet. Idegesen,
feszülten siettem végig a folyosón. Anya a szoba előtt állt. Minket várt, mert mielőtt megérkeztünk volna,
megcsörgettem a telefonját. Megnyugtatott, hogy apu él, kissé jobb az állapota, bár még mindig nem tért magához.

Először én látogattam meg nagybátyámat, aki felnevelt... Leültem mellé, megfogtam a kezét. Halkan beszélni kezdtem
hozzá. Magamról tudtam, valamennyit hall belőle, és ez segíthet... Csendes duruzsolásomon kívül a szobában csak
a gépek pittyegése hallatszott, ami megnyugtatott, mert egyenletes szívműködést és oxigéncserét jelzett. Apánk
karjába infúzió volt kötve. Miközben ott ültem mellette, nesztelen léptekkel bejött egy nővér, ellenőrizni, minden
rendben van-e. Kérdő tekintetem láttán elégedetten bólintott:
- Jobban van, mint tegnap... te a lánya vagy? Valahonnan ismerősek vagytok nekem...
- Ő a nevelőapám. Egyébként nagybátyám.- suttogtam.
- Megvan! Tudom, honnan ismerlek titeket... Ti vagytok azok a fantasztikus amerikai artisták...
- Fantasztikusak?  Igen, mi...- sóhajtottam. A nővér kedvesen a vállamra tette a kezét:
- Örülök, hogy túlélted! Ne félj, megteszünk mindent, hogy apud is életben maradjon... most már egyre jobbak az
esélyei rá. Ja, és ne féljetek attól, hogy itt az újságírók zargatni fognak... Ez kórház, és itt az emberek
gyógyulása a legfontosabb.
- Köszönöm... - bólintottam könnyes szemmel.
Mosolyogva bólintott, majd távozott. Nemsokára én is kimentem a folyosóra, hogy helyet cseréljek ikremmel és anyuval.
Tehetetlenségemtől zavartan álldogáltam, amíg Leon meg nem fogta kezemet, és óvatosan leültetett. Yume és Amy eközben
ezüsthajú őrzőm másik oldalán üldögélt. Kicsik lévén még nem igazán tudták, pontosan mi történik, de meg voltak
szeppenve, és vigasztalásul egymás kezét fogták...
Kedvesemre néztem, majd elismételtem neki, amit a nővértől hallottam. Apró mosollyal bólintott:
- Látod, rendbe fog jönni minden...

Ekkor lépett ki anyám a kórteremből. Felzaklatta valami, de látszott, hogy jó értelemben. Elhadarta, hogy megkeresi
az orvost. Francia partneremmel értetlenül tekintettünk egymásra, amíg Danny ki nem dugta fejét az ajtón.
Mosolygott.
- Sora! Apánk magához tért! Szerintem menjetek be hozzá, addig én vigyázok a kicsikre.
- Jó! - ujjongtam, és kézen fogva rántottam magam után Leont, aki elmosolyodott gyerekes szertelenségemen. Kicsit
visszafogott:
- Sora! Bizos, hogy jó ötlet, hogy én is bemegyek? Nem akarok zavarni...
- Hallottad a telefonban... külön kérte, hogy te is gyere... Emlékszel?! Amikor mi voltunk kórházban, téged is
meglátogattak, nem csak engem. Családtag vagy.
- Rendben, igazad van... csak nekem ez még annyira szokatlan... - válaszolta, és beléptünk a kórterembe.
Apa sápadtan, de nyitott szemekkel feküdt az ágyon. Amikor meglátott minket, felderült az arca. Gyengesége miatt
csak suttogva tudott beszélni. Odaültem az ágyára, kedvesem pedig mellém, egy székre.
- Szia, apa! Örülök, hogy jobban vagy!- üdvözöltem boldogan. Leon is köszönt.
- Én örülök, hogy láthatlak benneteket! Megrémisztettél minket, kisasszony! Azaz nem is te...
- Sajnálom...
- Nem tehetsz róla, ne okold magadat. Ez velem akkor is bekövetkezett volna előbb-utóbb, ha nem látjuk azt a hírt... -
suttogta gyenge hangon.
- Ne erőltesd a beszédet...
- Már jobban vagyok. De ha megbocsátasz, Sora... a fiatalemberrel szeretnék valamit megbeszélni. Kérlek, addig nézd
meg, merre jár anyátok!
- Ohh... rendben.- lepődtem meg, de kimentem. Apa tökéletesen beszél angolul. Tolmácsra nincs szükség...
A folyosón Daniel csodálkozva kapta fel a fejét, hogy egyedül léptem mellé. Amy és Yume jól eltöltötték eddig az időt
vele. Mesélt nekik. Anyánk egy orvos társaságában közeledett felénk.
- Leon? - kérdezte bátyám. Nem állta meg...
- Apa négyszemközt akart vele beszélni.
- Miről? - lepődött meg ikrem újból.
- Nem tudom. Ha fontos, majd megtudjuk...
- Igaz...
Egy kis időre elnémultunk, gondolatainkba mélyedve. Majd eszembe jutott valami... a tradicionális japán
szokásrendszer, ami a Kaleidonál ismeretlen, és ott nekem sem kellett minden pontját betartanom... elsápadtam.
Anya ekkor ért oda hozzzánk. Bemutatta az orvost, aki apát kezeli... Néhány szót váltottunk vele, majd vizitálni
ment frissen magához tért betegéhez.
Anya fogta a két kicsit, és elvitte őket a büfébe. Amíg nem tud visszamenni apához, addig legalább egyen a két pici
lány...
Fivéremmel ketten maradtunk.
- Mi a baj, hugi? Nagyon sápadt lettél...
- Valami eszembe jutott, de most nincs időm végig elmagyarázni. Nos... te nem Japánban nevelkedtél... ilyenkor
hagyományaink szerint a súlyos beteg gondoskodik családtagjai jövőjéről... vagyis engem akár férjhez is adhat...
érdekből...
- Nem olyan embernek ismertem meg nagybátyánkat, hogy ilyesmit tenne... - harapta el mondatát, mert nyílt az ajtó.
Ezüsthajú őrangyalom jelent meg az orvos társaságában. A doktor mondott néhány biztató szót, és elsétált.
- Sora, kérlek, menj be... - mondta Leon halkan. Ránéztem, de arcáról nem olvashattam le semmit. Azt már nem láttam,
amikor a hátam mögött elmosolyodik, és ikremmel kezd beszélni.

Kissé féve léptem be az ajtón, de apám tekintete megnyugtatott. Tehát amitől tartottam, nem fog bekövetkezni...
- Gyere ide, kislányom!
- Jövök... de neked sokat kellene pihenned... Mondd, apa... kérsz valamit? Inni?
- Az jól esne, köszönöm... egy kicsi vizet kérek.
Bólintottam, és már vittem is neki a pohár folyadékot. Leültem mellé, és tartottam az edénykét, amíg meg nem itta.
- Mit mondott az orvos az előbb?
- Rendbe fogok jönni. Csak némi időbe beletelik.
- Odakint is hasonlóképp beszélt... - válaszoltam. Ekkor ért vissza anya. A két kicsit a srácokra bízta, majd így
szólt:
- Sora, kislányom, vigyétek haza a két kislányt, már nagyon fáradtak. Én itt maradok még egy darabig. Vacsorát
találsz a hűtőben. Lásd el őket...
- Rendben lesz minden, anya! Sziasztok! Gyógyulj meg hamar!- fordultam apához - holnap megint bejövünk.

Jó óra múlva a melegtől és fáradtságtól elpilledve értünk a lakásunkhoz. A kicsiket a gyerekszobába kormányoztam,
majd előszedtem nekik hálóruhát. A fürdetésük után még vacsorát kaptak, aztán ikrem vállalta a meseolvasást...
amúgy is velük egy szobában alszik majd.
Leon holmiját az enyém mellé raktuk a szekrénybe, aztán a mi vacsoránkat készítettük elő a konyhában. Közben
Fantom barátunkat le kellett állítani, mert megint perverz beszólásokkal próbálta felhívni magára a figyelmet.
Amikor a két kislány elaludt, Danny kijött hozzánk. Anya épp akkor ért haza. Így mindannyian együtt vacsoráztunk.
Majd leültünk a nappaliba beszélgetni.