Kimerülten aludtunk egészen délelőttig. Tíz óra körül kopogásra ébredtünk... azaz Leon, mert én még
mindig az álmok birodalmát jártam...
- Megyek! - nyomott el egy ásítást kedvesem, majd gyorsan magára húzta rövid pizsamanadrágját, engem
pedig nyakig betakart.
- Jó reggelt! Remélem, jól aludtatok! - köszönt be anya - csak azért jöttem, hogy szóljak: indulok a
kórházba. Na és persze tudni szeretném, Sora hogy van...
- Jó reggelt! Kényelmesen aludtunk, de keveset ... Sajnos megint valami szörnyűséget álmodott... még most
is pihen.
- Értem... Sajnos, azok után, amik történtek vele, ez várható volt... és eltart egy ideig még, amíg
megnyugszik.
- Mindent megteszek, hogy rendbejöjjön... - ígérte ezüsthajú párom, majd más témára váltott:
- Midori-sama!Tegnap a kórházban beszéltem Yamato-sannal...
- Igen, hallottam... és nagyon boldog vagyok, hogy így alakult. De Sora...ő mit szól majd, hogy a háta
mögött...- hagyta félbe mondandóját anyánk tétován.
- Ne tartsanak ettől! Megkérdeztem Sorát. Igent mondott.- ragyogott fel a szép márványarc az örömtől.
- Ó...- akkor köszöntünk a családban!
- Köszönöm, Midori-sama! Jó érzés tartozni valakikhez... Mi is megyünk majd látogatni. De előtte a
belvárosba szeretnénk bemenni. Yamato-sannal beszéltünk erről is...
- Értem, fiam... erről is tudok... akkor majd a kórházban találkozunk. A kicsiket Dannyra bíztam, intézd
azt a dolgot csak nyugodtan, a megállapodásotok szerint! Mire apátokhoz értek, minden elő lesz készítve...
Nos, minden jót!
- Magának is, Midori-sama!

Anyánk elment, kedvesem pedig visszaballagott mellém. Beszélgetésükre félig felébredtem, bár agyamig
egyenlőre nem jutott el teljes mértékig rejtélyes szavaik értelme. Álmosan pislogtam csodásan kidolgozott,
arányos szálfa-termetre.
Még mindig hihetetlennek tűnt számomra, amit éjjel és hajnalban műveltünk... Erre gondolva elpirultam.
- Jó reggelt, cheerie! Hogy aludtál? - ült mellém, amikor látta, hogy nyitva a szemem, és őt bámulom.
- Szia! A rémálmot leszámítva, jól.- feleltem.
- Hmm... Akkor ideje felkelni, madame Oswald... anyutok már elment, és Dan a lányokat levitte a
játszótérre...- húzta le rólam pajzánul csillogó szemekkel a takarót, aminek következtében arcom a főtt
rákéhoz lett hasonlatos...
- Kicsim... ne szégyelld magad előttem... - dorombolta lágyan, csípőmet átölelve - még mindig elképesztő
számomra, hogy az enyém a világ leggyönyörűbb és legédesebb angyala...
- És az is, hogy te az enyém vagy, Őrangyal!- suttogtam, miközben rám hajolt, majd puha, édesen mámorító csókot
kaptam tőle. Most viszont igyekeztem eszemnél maradni...
- Monsieur Oswald!- szólítottam meg huncutul két csók között, mire hercegem meglepődésében felvonta ívelt
szemöldökét - Nem gondolod, hogy lassan indulnunk kellene?! Te mondtad, hogy a beteglátogatás előtt még a
belvárost is látni szeretnéd... Elsősorban azonban fürdeni mennék...
- Én jobb szeretnék itt maradni, kettesben, veled...de igazad van... - sóhajtott. Majd kissé gonoszkodón
elmosolyodott:
- Viszont fürödni én is megyek...
- Hmm... ez esetben vajon miért sejtem azt, hogy ez nem lesz egyszerű zuhanyozás?! - villantottam rá
kissé kacéran szemeimet.
- Mert tényleg nem lesz az... - suttogta félig lehunyt szemmel, és élvezettel simított egy csókot a nyakamra,
mire egész testem belereszketett... Huncut nevetéssel kapott ölbe, majd cipelt magával.

Bő másfél órai - hmm... - elfoglaltság után kerültünk elő felfrissülve és száradófélben lévő hajjal. Nem
vesztegettük az időt a szárítására. Úgy is meleg volt az idő... Ennek megfelelően öltöztünk. Könnyű, fehér,
vállpántos nyári ruhát öltöttem. Végre Leon is lemondott a feketéről... legalább részben. Fekete farmernadrágot vett
fel, és hozzá fehér, rövid ujjú, sportos inget, aminek nyakát lazán kigombolva hagyta.
Úgy döntöttünk, Tokió szívét metróval közelítjük meg. Ha már belváros... akkor egy kicsit nézzünk is szét...
Cape Maryben, vagy akár Európában azonnal megrohant volna a rajongók hada... de ez Japán. A legtöbb ember
a belénevelődött udvariasság hatására tiszteletteljes távolságtartással viseltetett. Azt viszont észrevettük,
hogy felismernek bennünket...
Leon a szokott nyugalmával, de derűs arccal sétált mellettem. Kettőnk kötelékét még nem kívántuk nyilvánosságra
hozni. Ennek megfelelően viselkedtünk, visszatartva önmagunkat és egymást is... bár a sajtó némelyik
feltételezése közel járt az igazsághoz.

Megtekintettünk néhány nevezetességet, aztán Leon becipelt az egyik legelegánsabb ékszerszalonba. Az eladó hölggyel
a legnagyobb lelki nyugalommal közölte, hogy eljegyzési gyűrűt szeretnénk... mire szép, pirosas színben kezdett
pompázni ábrázatom... főleg, mivel az eladónőn látszott, hogy megismert bennünket. Kedvesemen láttam, hogy magában
jót derül zavaromon.
Kényelmes fotelekben ülve választhattunk a legkülönfélébb darabokból... végül egyszerű arany karikát választottunk,
amire vésetet kértünk: mindkét gyűrűre mindkettőnk keresztnevét. A véseteket azonnal készíteni kezdték. Leon azonban
még valamivel meglepett: egy apró gyémántokkal kirakott, nagyon finom művű, különlegesen szép gyűrűt is kaptam tőle.
Én neki egy kicsi arany medált vettem. Egy angyalt.
Amikor ezzel végeztünk, apánkhoz indultunk a kórházba, látogatni. Anyán kívül már ott volt fivérem a két kislánnyal.
És ami rendkívül meglepett: Kalos, Layla, Yuri és Anna.
- Mikor érkeztetek?- kérdeztem őket, miután köszöntöttük egymást.
- Egy órája...- mosolyodott el a kék szemű főnix.
- Tudod, Sora, Danny naponta 5-6-szor hívott... nagyon hiányoztam neki...- kacsintott mókásan Anna.
- Te beszélsz, darling?! Hiszen te csörgettél meg előtte minden alkalommal,de nem vártad meg, míg felveszem...-
replikázott ikrem - kénytelen voltam visszahívni téged...
- Hoppá... lebuktatok...- jegyeztem meg kajánul- nem kell egymásra kenni...
Mindenki elnevette magát, hogy Anna és Dan  milyen képet vágott erre...

- Nos... a bátyádért jöttünk. Holnap este előadás. Meg egyúttal benneteket is megnézni, hogy vagytok...- szólalt meg
eddig csöndes főnökünk.
- Sokkal nyugodtabbnak tűnsz, mint amikor utoljára láttunk...- fűzte hozzá Yuri.
- Igen, kezdek rendbejönni. Sokat köszönhetek Leonnak. A gyógytorna pedig teljesen rendbehozta a lábát...- néztem
oldalra, ahol kedvesem komoly, féltő arccal pillantgatott felém, miközben anyánkkal beszélgetett.
- Hát... őrá nem is lehet ráismerni...- csodálkozott Anna - hiszen tudjátok, milyen volt régen...
- Sora, nevess ki érte, ha akarsz... de szerintem szerelmes beléd...- suttogta barna hajú barátnőm, hogy csak én halljam.
Erre nem tudtam mit válaszolni, csak lángba borult az arcom, amire persze az egész társaság felfigyelt, és kérdezgetni
kezdtek... amíg Leon oda nem jött, kimentve szorult helyzetemből:
- Sora! Jól vagy?! - aggódott kedvesem.
- Öhm... igen. Köszi!
- Akkor be kellene menni a szüleidhez...- fogott kézen, majd a többiekhez fordult:
- A különleges alkalomra tekintettel az orvosok engedélyezték, hogy mindannyian bemehessünk egyszerre...
- Milyen különleges alkalom? - érdeklődött kíváncsian Anna.
- Odabent kiderül...- tért ki a kérdezősködés elől Leon. Pedig én is kíváncsi lettem...
Anya hagyományos, gyönyörű selyem kimonóban állt a betegágy melett. Meglepődve néztem rá, és apára is. Apánk azonban,
miután mindenkit üdvözölt, ezüsthajú hercegemhez fordult:
- Nos, Leon fiam?
Kedvesem csak elmosolyodva bólintott, ami miatt Annának megint leesett az álla... és Kalos is felhúzta szemöldökét a
szemüvege mögött...
Anyánk közben egy nagy tálcát hozott, rajta apró, csinos pohárkák... sake? Kórházban?!
Mint kiderült, a tradícióknak nagyjából megfelelő, de kicsit sem hagyományos helyszínen történő eljegyzést szerveztek...
Nevelőapánk áldását adta kettőnkre, majd felhúztuk a délelőtt vásárolt gyűrűket. Áldomást ittunk. Kivétel, persze, a két
pici lány, és apánk, aki csak ajkához emelte a kicsi poharat. Ezzel jelezte, hogy a szokásoknak eleget tett. Őt tovább
nem is fárasztottuk.

Innentől anya rendelkezett mindenben. Várt ránk egy előkelő étterem lefoglalt különterme... és a vacsora.
Természetesen barátaink is velünk tartottak. Előzőleg azonban hatalmas mosollyal gratuláltak nekünk...
- Hát... a társulat nagy része évek óta erre várt... - kuncogott Layla - annyira lerítt rólatok...
Leon hitetlenkedve nézett a főnixre.
- Eleinte nem fedeztünk fel semmit... de az Angyalok táncát látva... - tódította Yuri - Az arcotokra volt írva. A
varázslat közben megfeledkeztetek az érzéseitek leplezéséről. Csak ti ketten nem vettétek észre egymáson...
- Fiatalság, a beszélgetés ráér később! Az étel nem... - terelt anya mindenkit az étterem tatamijára, a kotacu mellé.
Letelepedtünk, majd feltálalták nekünk a japán konyhaművészet remekeit. Előtte azonban sakét szolgáltak fel. Miután
mindenki eleget evett a rizsből, shusiból, és más mártásos falatkákból, még egy teaszertartásra is elvittük őket...
anyán, Yumén és rajtam kívül az egész ceremónia mindenkinek nagy újdonság volt. Igaz, Dant és Leont már kezdtük Japánba
érkezésünkkor belevonni ezekbe, így nekik már valamivel könnyebb volt...
Kalosék végül csak másnap, kora reggel utaztak vissza. Layla ugyanis gyorsan felhívta édesapját, és intézett szállást
nekik a Hamilton-lánc tokiói szállodájában. Hajnalban vitték magukkal Dannyt is, akire este fellépés várt, Annával
együtt. Ja, és Fantomot is hazaküldtük velük... pár nap, és mi is utazunk...

Miután elrepültek, beszaladtunk a kórházba, majd otthon egy sporttáskába gyömöszöltünk két napra való holmit Amelienek,
Yume-nek és kettőnknek. Kirándulásra készültünk. A Fuji lábánál lakott egy nagyon rég nem látott, kedves rokonunk. Hozzá
(is) indultunk. Először kimentünk a pályaudvarra, és felszálltunk a gyorsvasútra. Azzal utaztunk egy darabig. A két kislány
nagyon élvezte. De Leonnak is tetszett... figyelmesen nézelődött, ahogy a város épületeit lassan felváltotta a zöldellő
vidék látványa. Ahogy közeledtünk, a Szent Hegy hófödte, szabályos sziluettje egyre nagyobbá vált. Lassanként kivehetőbbek
lettek a részletek... Mindig csodáltam Japán eme jelképét, és láttam, kedvesem is elragadtatással szemléli.
Kyotoban átszálltunk egy hagyományos vasúti szerelvényre. Onnantól lassan döcögtünk egy kis állomás felé, ahol a rokonunk
várt. Gazdálkodó volt a Fuji tövében... Régi, lóvontatta szekérrel fejeztük be utunkat. A kocsi mellett először rizsföldek,
teaültetvények maradtak el. Majd elértük a hegy lábánál kezdődő erdőt. Kissé párás, friss illata betöltötte tüdőnket.
Önkéntelenül nagyokat lélegeztünk belőle. A buja, zöld növényzet egy nagyobb szabad területet vett körül.
Itt állt rokonunk háza. Régi, bebarnult fa szerkezete egy sor tolóajtót foglalt magában, amivel tetszés szerint lehetett
a helyiségeket leválasztani. A szobák egy faburkolatú tornácra nyíltak. Az egész házat csodás japánkert vette körül, ami
a vad természetbe olvadt. A ház maga is részét képezte ennek a miliőnek, és az egészet különleges, nyugodt hangulat
övezte. A két négy éves kislány minden másról megfeledkezve hancúrozott a puha pázsiton vendéglátóink nagyobbacska
lányával és fiával, meg egy kiskutyával.
- Amelie és Yume is jól érzi magát.- jegyezte meg elégedetten francia hercegem.
- Igen... és szerencsére Amyt nem viselték annyira meg a történtek... pedig féltem ettől...- bólintottam.
- Valóban... Kate doktornő is említette, hogy várhatók félelemhullámok.. mint nálad. De egy éjjel alatt elmúltak neki.
- Örülök, hogy a fogadott kislányunk jól van.- mosolyodtam el.
- És mikor lesz neki testvérkéje? - suttogta pajzánul Leon.
- Héé... már te is eltanulod Fantom húzásait?- évődtem vele - te is perverz lettél, őrangyal?
- Nem tehetek róla... megőrülök érted...
- Én is érted... de egyenlőre nem lehet, amit szeretnél... majd kicsit később.- kacsintottam rá.

Az utazás és a játék a két kislányt csakhamar kimerítette.
Korai vacsorát követően kaptak egy közös tatamit, amire megágyaztak nekik. Leonnal felváltva meséltünk el egy-egy
mesét, aztán elnyomta őket a buzgóság... Aya, a nagyobbacska rokon kislány felügyelte őket reggelig, mivel hárman
osztoztak a hálószobáján... Öccse, Hiro pedig a szomszédos szobában pihent le.
Alkonyodott. A kertből csodás panoráma tárult elénk. A nap a Fuji hófödte csúcsa fölött bukott alá, aranyos ragyogásba
majd vörös izzásba borítva a hegyet. Végül a káprázatos színjáték véget ért. Még nem volt sötét. Az óriási,
hangulatos kertben sétáltunk, egy csacsogva szaladó pici patak mellett. A víz fölött karcsú fahíd ívelt át. Lépteink
alatt a deszkák halkan dobogtak. Megálltam, a korlátra támaszkodva. Ezüsthajú őrangyalom derekamra kulcsolta karjait.
Némán élveztük a pillanat varázsát... majd figyelmes lettem egy sűrűbb növényzettel benőtt sziklás részre. Valami
különös kíváncsiság késztetett, hogy megnézzem közelebbről a pazar virágpompába borult rododendronokat. Kedvesemet
magammal vonva odasétáltam. Szinte legyökerezett a lábam a meglepetéstől. Eldugott kőmedencében egy onsen vize párállott.
Leguggoltam, kezemet a kellemesen meleg vízbe mártva. A medence nyugudt tükrét csak a forrásból feltörő buborékok, és a
kezemről aláhulló vízcseppek zavarták fel.
Rajtunk kívül közel és távol nem járt senki. Kettesben voltunk.
Leültünk egy kis kőpadra. Hallgattuk a Csend hangjait: a nyugovóra térő madarak halk csippantásait, a vízcsobogást.
Leon átölelt, én pedig jólesően hozzábújtam. Ajkaink puhán összeértek. Lassan ízlelgettük egymást. Ködös tekintetünk
egymáséba fonódott. Eddig tudatosan és nehezen féken tartott szenvedélyünknek csak egy apró szikra kellett, hogy
izzóból lángolóvá váljon. Megszűnt a világ körülöttünk. Csak mi voltunk, és égetően forró szenvedélyünk, mámorítóan
édes szerelmünk... Ruháinkat ledobva belemerültünk az onsen vizébe és az élvezetek tengerébe...