Daisy Allenre meredt, majd egyre jobban kezdte elveszíteni a színét. Allen is csak a lányt nézte, és tudta hogy most nagy bajban
van. De az a barom a háta mögött, honnan tudja, hogy ő vámpír?
-Leesett már, Daisy?- röhögte megint. A kardja után nyúlt, de egy láb a kezére taposott.
-Igen, leesett neki.- morogta Allen, majd oldalbarúgta, így ő megint a földre került, de már egy ujja sem mozdult. Az eső már
csak csepergett, szinte már nem is esett. A hold újra előbukkant a felhők mögül.
A férfi nagy levegőt vett, és megfordult, hogy ránézzen a lányra. Felé lépett egyet, de a lány felpattant.
-Ne jöjjön közelebb!- szólt rá remegő hangon. A köpenyt, amit kapott, maga köré csavarta, és hátrált.
-Nem fogom bántani.- mondta halkan.
Daisy hisztérikusan felnevetett, és hitetlenül bámult rá.
-Hát persze hogy nem.
Allen közelített hozzá, de a lány egyre hangosabban mondta, hogy álljon meg. A mellettük tornyosuló épületek ablakai mögül fény
szűrődött ki. Egyre több- és többnél. Az emberek felébrednek Daisy hangja miatt.
-Maradjon már csöndben, felébreszt mindenkit!
-Nem érdekel!- kiabálta, és még jobban hátrált.
Allen arcára hirtelen árnyék borult, vonásai megkeményedtek. "Bocsáss meg, Matt!"

Daisy szemei elől eltűnt a férfi, halvány füstszerű képződményt hagyva maga után, majd a nyakán érezte meg a kezeit. Hirtelen
feltűnt előtte az egy hónapja történt eset. Akkor is esett az eső. Egy férfi... Allen... Megfogja, nem engedi... fogak... éles
fájdalom.
Az ujjai gyengéden megérintették a sebeit és Daisy megrezzent. Szeretne sikoltani, de nem jön ki hang a torkán. A meglepetéstől?
Vagy, mert most... biztonságban érzi magát? Megrázta a fejét. Ez nem normális dolog. Itt áll az éjszaka kellős közepén egy
férfival, aki a kezeit a nyakán tartja, de mégis. A szíve ellen harcolt, ezt ő is tudta. Megfordult volna, de Allen egy ponthoz
szorította mutatóujjait a nyakánál, és minden elsötétült előtte.
Allen könnyedén elkapta az elernyedt testet, majd karjaiba kapva, kisétált a városból. Ott felpattant a lovára a lánnyal együtt,
majd hazavágtázott.

-Allenr... te mi a... megígérted!- halkult el Matt, mikor meglátta, hogy kit is tart öccse a karjaiban.
-Nem csináltam vele semmit!- védekezett a fiatalabbik.
-Hát persze, azért van feldagadva az arca, felcsattanva az ajka, és ezért van, majdnem meztelenül, és persze ezért tiszta sár!
-Ha tudni akarod, én mentettem meg!- adta át a lányt, mintha az csak egy csomag lenne. Matthew meglepetésében majdnem elejtette,
de még idejében meg tudta tartani.
-Mi?- vágott értetlen képet.
-Az a rohadt Blake!- rúgott bele az asztal lábába. A tetejéről le is esett néhány pohár, de nem érdekelte.- azt hittem, ott ölöm
meg helyben, de csak miatta fogtam vissza magam!- mutatott rá a még mindig eszméletlen lányra. Matt még soha nem látta az öcsét
így kiborulva.- Az a köcsög szarházi majdnem ott az utca kellős közepén... - megtorpant.- SZÉTRÚGOM A SEGGÉT!- indult el újra.
Beszéde már ordibálássá fajult.- hogy merte egyáltalán megérinteni? Megmondtam neki, hogy többet, még csak hozzá se szóljon...-
őrjöngött, de tudta, hogy halkabbra kéne fognia magát. Ahhoz viszont, túlságosan mérges volt.
Matt csak a fejével követte, ahogy testvére oda-vissza menetel a kandalló és az ajtó között. A lányra nézett, és csak ennyit
mondott:
-Megyek, felébresztem Lussiet, hogy... na azért nem nekünk kéne... szóval érted... ne mi fektessük már le, persze segítünk, de ne
mi vetkőztessük már le... Addig maradj mellette.- Matt lefektette a kanapéra Daisyt, majd kisietett a szobából.
Allen megállt, és oldalra fordítva a fejét ránézett a lányra. Odasétált, miközben felvett az asztalról egy üveg bort, és meghúzta.
Odaért a bútorhoz, és lenézett az alvó nőre. Pillantása a száján lévő sebre esett, és valami lelkiismeret-furdalás-féle
kerülgette. Ha hamarabb megy, a lány nem lenne most ilyen állapotban. És talán nem tudja meg, hogy ki is ő valójában. Miért
borult ki ennyire? És miért nem tudta visszafogni magát, mikor meglátta, hogy sír? Miért akarja mindenáron, ha még akaratlanul
is, de megvédeni minden bajtól? Miért... miért férkőzött a bőre alá?
Mikor elég szerencsétlen módon megismerkedett vele, az első pillanattól fogva valami érdeklődés, és birtoklási vágy fogta el a
lány iránt. Megmagyarázhatatlan dolog ez, de mégis igaz. Hiszen miért tartaná sajátjának, ha még egyszer sem beszélt vele?
Valójában elég ritkán beszéltek egymással, mert inkább a tettek nyomtak a latban. Rengeteg dolgot csinált már vele, és mégis itt
van, és él, még ha eszméletlen is ebben a pillanatban. Más lány már rég rettegve továbbállt volna, vagy már ő ölte volna meg.
De már soha többé nem fog hozzá nyúlni, semmilyen formában. Hiszen megígérte. És amit Mattnek vagy Lussienek ígért meg, azt
betartja. A lehetőség megvolt, de nem élt vele. De ha jobban belegondol, nem az ő hibája. Ő épp azon volt, hogy a lányt egy másik
világba küldje, csak hát... megzavarták. És ha még jobban magába néz, akkor... magától is megállt volna azon az éjszakán... nem
ölte volna meg teljesen, mert... túl jó volt ahhoz, hogy egy egyszeri alkalom után eldobja, akárcsak egy kifogyott cukros
zacskót.
-Mi történt?- nyitott be a húga. Bájos arcára most fáradtság, és aggodalom ült ki. Odaszaladt Daisyhez, és letérdelt mellé.
Vékony kezét a lány homlokára tette, majd az arcát is megvizsgálta. Megcsóválta a fejét és rosszallóan Allenre nézett:
-Hogy voltál képes...
-Nem ő volt!- szakította félbe Matt, mert már látta, hogy Allennek nem kell sok, és megint üvöltözni kezd, mint az előbb.
Megfogva öccse karját, egy fotelbe nyomta, és keresztbetett karokkal fiútestvére mellé állt.
-Rendbe jön holnapra?- kérdezte szigorú arccal.- Nem szeretném, ha Henry, vagy akár a szüleink megtudnák, hogy ember járt a
kastélyban.
-Persze, fel fog kelni... csak azt nem tudom, hogy lelkileg hogy fogja elviselni ezt a dolgot, mert nem hiszem, hogy... szabad
akaratából hozták ide.- nézett rá kérdőn Allenre. A kérdezett morcosan elfordította a fejét, és a tüzet kezdte el bámulni.
-El kellett valahogy némítanom, már felverte a fél várost.
-Ez érthető... de vigyük innen, nehogy benyisson valaki.- javasolta Matt.
-Igen, az jó lenne.- értett egyet a húguk.- Allen... szerintem hozzád kéne vinni, mert... ha azt hiszik hogy alszol, akkor nem
mernek bemenni hozzád.
-Persze, kivétel titeket.- mondta cinikusan.- az éppen elég, nem?
-De mi tudunk róla... és én amúgy sem szoktam bemenni hozzád, ha alszol.- védte meg magát Lussie.
-De ott van Luigi, aki tegnap úgy vert fel, meg persze a drága Henry őlordsága, akinek egy fal sem akadály, nem hogy egy ajtó.
-Henryt majd távol tartjuk.- nyugtatta Matt.- ha kell, megkötözöm, és felviszem a padlásra.
Ezen mindhárman felnevettek. Allen felállt, és a kanapéhoz lépett.
-Felviszem, addig üssetek le minden erre járót!
-Örömmel, amúgy is régen verekedtem.- csapott ököllel a tenyerébe a legidősebbik közülük.
-Nem lehetne diplomatikusan megoldani a helyzetet?- kérdezte csöndesen Lussie.
Matt úgy csinált, mint aki jól megfontolja a választ, majd egy vigyorral összeborzolta húga, éjfekete, derékig érő haját:
-Nem.

Matt és Lussie, ahogy eltervezték, előrementek, és egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Allen, karjában Daisyvel, a lehető
leghalkabban próbált végigmenni minden folyosón, ami a szobájához vezetett. És sikerült is. Bement a kicsinek nem éppen mondható
helyiségbe, és óvatosan ráfektette a lányt - a szobát uraló - baldachinos ágyra. A párnák és a takaró fekete szaténból voltak,
amiről tompán visszaverődött a kandallóban lobogó tűz fénye. Az ágyat körülölelő fátyol-függöny szintén fekete volt, és még
számos bútor vagy kiegészítő is. A hatalmas ablakokat földig érő, fekete, rojtos aljú függöny takarta el. A szőnyeg, amely a
kandalló előtt terült el, fekete, vérvörös, szögletes rózsákkal díszítve.
Szerette ezt a két színt. És nem panaszkodhatott, mert jól is állt neki. Azok a nők is megmondták, akik csak futó kalandok
voltak, egy-egy magányos éjszakára. Az öltözködése is - vagy fekete feketével, vagy néha fekete a vörössel.
Meggyújtott egy gyertyát, majd az ágy melletti éjjeliszekrényre tette. A lány haja, bőre, és a szobája éles kontrasztot alkotott,
de ez nagyon tetszett Allennek. Talán túlságosan is. Már amiatt elöntötte a forróság, hogy a lányt az ágyában látta. Mennyi
mindent tudna csinálni vele, ha hagynák őt, meg persze, ha Daisy is hagyná... de ennek elég kevés esélye volt.
-Itt is vagyok.- szakította félbe gondolatmenetét a húga. Kezében néhány dologgal bentebb jött a szobába, és bátyjára meredt.
-Mit forgatsz a fejedben?- kérdezte nyíltan.
-Szállj már le rólam!- háborodott fel Allen. A kandalló előtti karosszékhez ment, és belevetette magát. A lábánál várakozó
konyakosüveg után nyúlt, és felbontotta.
-Hé, ne idd le magad, mert még beszélni akarok veled!- szólt rá erélyesen Lussie.
-Majd holnap.- mondta hanyagul, és inni kezdte.
-Ma!- vette ki a kezéből az üveget, és lecsapta az éjjeliszekrényre.
Allen felsóhajtott, majd elnyúlt a székben. Szemeire álmosság tört, és lassan egyre lentebb csukódtak, míg végül elnyomta az
álom.

Lussie először lemosta Daisy arcát, majd bekente gyógynövényből készült kenőccsel, hogy lentebb vigye a duzzanatot. A szájára
is hasonló szert rakott. Nem akarta felébreszteni Allent sem, hogy segítsen Daisyvel, ezért a lányt csak átöltöztette egy
hálóingbe az övéi közül. A haját átfésülte, de majd reggel ki kell mosni, mert elég sáros volt.
Egy fél órával később betakarta Allent egy lepedővel, összeszedte a dolgait, és elhagyta a szobát.