Daisy megfürdött, majd megreggelizett, amit Lussie hozott fel neki. Daisy nem bírt úgy enni, hogy közben a másik figyelte, így
együtt költötték el az egészet. Bár Lussie kevesebbet evett, mentegetőzve, hogy ő ezzel nem sűrűn szokott élni. Daisyt nem igazán
zavarta, hogy a lány vámpír. Úgy beszélt vele, mintha Rose-zal beszélt volna, és kicsit furcsállta, hogy nem olyan rideg, mint
amilyennek kellene lennie.
-A szüleim már sokszor megfenyítettek emiatt. A legidősebb bátyám szerint nem vagyok méltó, hogy vámpírnak nevezzenek. Bár engem
még jobban elfogad, mint Allent. Őt aztán végkép nagyon gyűlöli, de fogalmam sincs arról, hogy mit követhetett el.- mondta.
-Miért baj az, ha egy vámpír kedves az emberekkel?- kérdezte óvatosan Daisy.
-Hát... most nem akarlak megbántani, de ti, emberek... a vámpírok kilencvenkilenc százalékánál csak tápláléknak számítotok.
Jómagam még soha nem öltem embert, és...- nyelt egyet- nem is áll szándékomban.
Daisy elnevette magát a lány savanyú arckifejezésén. Be kellett vallania, hogy lehet, hogy kifogta a világ azon vámpírjait, akik
emberséges módon tudtak bánni az emberekkel. Persze ebben a családban is vannak ez alól kivételek, de az egyik már meg is bánta,
hogy "tápláléknak" nézte. De akkor sem értette, hogy miért pont ő... Talán lehet, hogy akkor, azon az éjszakán, pont ő volt az,
aki magányosan csatangolt egy elég eldugott helyen. Ez felfogható magyarázat, bár még társulnak hozzá kételyek. Mert hát...
London elég nagy város. Lehetetlenség, hogy csak ő volt kint.
-Mondd, Lussie... ti, ha... megöltök valakit... akkor... mi alapján választotok, hogy ki legyen az? Vagy választotok egyáltalán?
-Persze.... vagyis én még nem estem túl ezen, de a bátyáim mondták, hogy... mikor meglátnak valakit, akkor rögtön tudják, hogy ő
lesz a következő... ez egyfajta megérzés. És a vámpírok, vagyis tudomásom szerint egyre több, érzés alapján választja ki az
áldozatát. Ha a véleményemet kérdezed - nevetett fel halkan - te már biztonságban érezheted magad.
-Biztonságban?- lepődött meg őszintén a lány.
-Igen... azok, akik túlélnek egy vámpírtámadást, azokat nagyra becsülik, még a vámpírok is. És ha engem kérdezel, a testvéreim
túlságosan... megkedveltek, hogy ártani tudjanak neked, és ez alól én sem vagyok kivétel.- mosolygott rá- Persze azért Henryvel
még vigyázz.
-Henry?
-A legidősebb bátyám.- húzta el a száját Lussie.
-Ó.
Daisy rápillantott az előtte álló órára, ami fél tizenkettőt mutatott, majd felpattant:
-Most már tényleg ideje mennem.
Lussie is felállt, és kicsit elszontyolodva, de megfogta a tálcát, és az ajtóhoz sétált. Kilesett az ajtón, és visszafordult
Daisyhez.
-Előremegyek. Egy perc múlva te is gyere utánam. Amint kimentél innen, fordulj balra, és menj egyenesen a lépcsőig. Azon menj le,
és fuss el, jobbra. Ott találod a konyhát. Ott foglak várni.
-De talán jobb ötlet lenne, ha...
Daisy már nem tudta befejezni, mert Lussie eltűnt az ajtó mögött. Szerinte jobb lett volna, ha együtt mennek, mert így kevesebb
lett volna a lebukási esély, de most már mindegy. Csak imádkozni tudott, hogy ne vegyék észre. Nézte az óra mutatóját, ahogy
lassan, de biztosan leszámolja az egy percet, majd remegő kézzel a kilincs után nyúlt. "Miért félsz?"- kérdezte egy belső hang.
Kinevette a hangot, majd megválaszolta a kérdést magában: "Mert talán, ha nem vetted volna észre, egy vámpíroktól nyüzsgő
kastélyban vagyok, ahol bujkálnom kell előlük, mert ha meglátnak, végem."
Végül nagy levegőt véve, lenyomta a kilincset, és kilépett. Bezárta az ajtót, ami halk kattanással jelezte, hogy mehet tovább.
Balra fordult, és rögtön beleütközött valakibe. Magában könyörgött azért, hogy Allen vagy Matt legyen az, de a sors nagyon rossz
tréfát űzött vele. Felnézett az előtte álló, egy fejjel magasabb férfira, aki kíváncsian, mégis komoran nézett le rá. Szemei
ugyanolyanok voltak, mint a testvéreké. Talán ő is egy testvér... vagy talán... az apjuk? Nem, ahhoz túl fiatal. És mégis túl
ijesztő. Szemeiben jeges gyűlölet lángolt, amit mind a lányra irányított. Fekete haját szorosan hátrafogta, ami a háta közepéig
ért. Tartása büszke, fennhéjázó, és félelmet idéző volt.
-Ki vagy te?- szólalt meg, megvető hangsúllyal.
A lány gerincén végigfutott a hideg, karjai libabőrösök lettek. Tátogva próbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán.
-Kérdeztem valamit!- emelte meg a hangját, aminek következményében Daisy összerezzent, és még kisebbnek érezte magát. "Találj ki
valamit, de gyorsan!"
-A család... most fogadott fel... új szobalánynak.- hajtotta le a fejét.- Esetleg kér valamit uram?
A férfi még sokáig fürkészte a lányt, majd megvetően, és kis undorral válaszolt:
-Nem.
És azzal elsietett, a néhány méterrel arrébb elhelyezkedő szobába. Daisy lábai majdnem összecsuklottak alatta a
megkönnyebbüléstől. Remegve kapaszkodott a falba, és igyekezett lecsillapítani a légzését, és őrülten kalapáló szívét. Elindult,
arra, amerre Lussie utasította. A lépcső előtt, a korlátnál, megszólalt egy számára már nagyon ismerős hang:
-Ügyes húzás.- szólalt meg csendesen Allen. Daisy oldalra kapta a fejét, és meglátta a férfit, amint keresztbe tett karokkal, a
falnak dőlve, őt nézi. Sokáig csak nézték egymást, és összefonódott tekintetük. Úgy tűnt, hogy Allen mondani akar valamit, de
mégsem tette. Csak megszakítva a szemkontaktust, elfordult, és még a válla fölött hátraszólt:
-Menj... addig, amíg megint elő nem jön a barlangjából.- morogta, és már épp elment volna, mikor Daisy megállította:
-Lord Allen!- szólt neki, miközben a kezeit tördelte. Allen megfordult, és kérdőn nézett rá, miközben félmosoly bujkált az arcán.
-Szerintem ezek után, már csak Allen, ha kettesben vagyunk.
Daisy elvörösödött, és némán bólintott egyet. Összeszedve a bátorságát, ismét a szemébe nézett.
-Köszönöm. Mindent, amit értem tett.
Allennek összeszűkültek a szemei, majd zavarodottság ült ki arcára. Csak szó nélkül nézte a lányt, és várt. De mire? "Te hülye,
mondj már valamit!"
-Nincs mit.- nyögte ki.
Daisy lehajtotta a fejét, és egy félszeg mosollyal rárakta a kezét a korlátra.
-Akkor nekem... én megyek is.- mondta.- Viszlát.- köszönt el, és leviharzott a lépcsőn. Miután eltűnt Allen látóköréből, a férfi
megfordult, és elballagott a szobájába. "Te hülye állat."
Daisy szerencséjére, már senkivel sem futott össze a konyháig vezető úton. Amint benyitott, aggódó arcok fogadták, és Lussie a
nyakába ugrott.
-Jézus, azt hittem, lebuktattak!
-Nem történt semmi, csak... megköszöntem Lord Allennek, amit értem tett.
-A lovak készen állnak. Lussie, akkor te menj vele, de amint kiértetek a birtokról, vágtassatok el.- szólt közbe Matt.- te siess
vissza, hugi.
-Rendben, Matti. Akkor menjünk.- fogta meg Daisy kezét a lány, és kihúzta a konyhából. Még futtában megköszönte a vendéglátást,
és odaintett Mattnek, aki mosolyogva integetett vissza, majd kimentek az udvarra.
Lussie felszállt a saját, hófehér kancájára, Daisy meg egy éjfekete csődörre. Mikor felpattant rá, és ránézett Lussiere, felvont
szemöldökkel várta, hogy a lány mondjon valamit, mert értetlenül nézte a lovat.
-Nem értem...- szólalt meg végül.- Démon nem szokott ennyire barátságos lenni. Senkit nem enged fel a hátára Allenen kívül.-
csóválta meg a fejét meglepetten.
-Démon... Illik rá a név.
-Igen... Allen adta a nevet. Kiskoruktól együtt vannak.
Daisy elmosolyodott, és megvakarta a ló füleit, aki erre elégedetten horkantott egyet.

Allen a szobájából nyíló erkélyről figyelte a két távolodó alakot. Nem értette, hogy mi történt vele az elmúlt néhány napban.
Amikor meglátja a lányt, szíve kihagy néhányszor, és a gondolataiba is egyre többször kerül bele alakja. Nem egyszer kapta már
magát azon, hogy elég bűnös gondolatokkal játszadozik, amiben persze Daisy a főszereplő, vele együtt.
Többet akart belőle, mint amit legutoljára kapott. Nem, nem megölni akarta, csupán egy éjszakát... csak egyet? Egyelőre.
Megelégedne először csak egyetlen eggyel is. De meg akarta tudni, hogy milyen vele. Hogy milyen, mikor szabad utat engedve
fantáziájának, elcsábítja a tilos útra. Mikor szemet hunyva a szemérmesség előtt, egymás karjaiban töltik az éjszakát. Mikor
nem számít senki más, csak ők ketten, kizárva a külvilágot.
-Ugye ez volt az utolsó alkalom, hogy egy percnél tovább voltál a közelében?- kérdezte egy hang a háta mögül. Allen meg sem
fordult, hiszen tudta, hogy ki az.
-Nem hiszem.- mondta halkan.
Matt mellé könyökölt a párkányra, és csendben nézte vele a már pontnyi alakokat.
-Ne tedd tönkre... kérlek.
-Nem én teszem tönkre!- lökte el magát a korláttól, és mérgesen nézett rá bátyjára.- Hanem az a szemét Blake!
-Az az ő dolga! Különben is ő már a jegyese.
-De megígértem!- mondta fájdalommal teli szemekkel, ami Mattet eléggé megrendítette. Még soha nem látta, hogy öccse bármikor is
így törődött volna valakivel, az ő és húga kivételével.
-Mit ígértél?- kérdezte halkan.
-Hogy nem engedem, hogy Blake felesége legyen.- mondta visszakönyökölve a kőkorlátra.- és mindent megmozgatok, hogy betartsam.
-Miért?
-Mert láttam, hogy hogy bánt vele az a dög.- válaszolt keserűséggel a hangjában.- Nem érdemelné meg, hogy Daisy a felesége
legyen. Ahhoz túlságosan is egy féreg.
-Valld be az igazat! Láttam, hogy már nem csak ez vezérel téged, hogy megakadályozd a házasságot. Cserébe fogsz valamit kérni
tőle, igaz? Az ágyadba akarod vinni.
Allennek a torkán akadt a szó. Most, hogy így elgondolkozott, valóban megtette volna. És az a dolog, a mostani, leghőbb vágyát
elégítené ki. De hogy mondja el ezt Matthewnak? Hiszen akkor az teljesen keresztülhúzná azt az ígéretét, miszerint nem nyúl
hozzá. De annyira szeretett volna.
Belenézett testvére szemébe, és mintha csak tükörbe nézett volna. Tudta, hogy a bátyja már tudja, mire gondol. Fürkészően nézte
őt, ami egyre jobban zavarta.
-Te is tudod.- válaszolt csendesen.
Éppen akkor vágtázott be Lussie, Démont is vezetve. Luigi lélekszakadva rohant be hozzájuk.
-Baj van! Henry összehívta a családot.
Allen rémülten nézett Matthewra, aki szintén nem volt olyan magabiztos, mint az előbb.