Allen és Matthew egymás mellett mentek le a földszinti tárgyalóterembe. Mindketten pattanásig feszülten, és idegesen léptek be a
helyiségbe, ahol már várta őket az anyjuk, apjuk, Henry, Lussie, és Luigi. A két utolsó említett elég sápadt volt, ami azt
jelentette, hogy ők már egy rövidke fejmosáson túlestek. Ők sem számítottak jobbra. Allen leült az asztal egy legtávolabbra eső
részéhez, Matt meg mellé. Mikor elfoglalták helyüket, az anyja felpattant, és két kézzel rátámaszkodva az asztallapra, nekiesett
Allennek:
-Ki volt az a lány?!- kérdezte felháborodottságtól lángoló, vérvörös szemekkel.
-A városból.
-Nem azt kérdeztem, hogy honnan jött!- csattant fel, miközben szemfogai egyre élesebbek lettek. Ez nála annyit jelentett, hogy
már túl volt az enyhének mondható mérgességen. Allen rettenetesen nagy bajban volt, és ezt ő is tudta. Ráadásul belekeverte a
testvéreit is.
-Daisy Damon. Gustav Damon lánya.
-Á... szóval, még csak nem is nemes!- hangoskodott tovább a nő.- Hol van most?
-Otthon.- válaszolt halkan.
-Otthon?- kiáltott fel az anyja, és fülsértő sikítást hallatott.- Már rég a temetőben kellene feküdnie!- csapott egyet az asztalra.
- Elengedted élve, és tudja, hogy vámpírok vagyunk! Hogy tehettél ilyen nagy ostobaságot?- ordítozott tovább.
-Nem mondja el senkinek.
-Ó hát persze! És ezt honnan tudod ilyen biztosan?- kérdezte villámló tekintettel.
Allen még mindig csak izzadt tenyerét bámulta, nem mert felnézni az anyja szemébe.
-Meg kell ölnöd!- állt fel az apja is. Rövid fekete szakálla a divatnak megfelelően volt nyírva. Tartásába annyi nemesség szorult,
hogy még a felsőbbrendűek is megirigyelték volna. A kandallóhoz sétált, és egyik kezét a párkányra helyezte, majd a tüzet kezdte
el nézni.
-Az túl nagy feltűnést keltene, apám.- szólt közbe Matthew.
-Akkor még is mit tanácsolsz?- fordult hozzá Gathel. A nő haja szoros kontyba volt összefogva. Mélyvörös bársony ruhát hordott,
aminek elég merész dekoltázsa felhívta a kíváncsi szemek figyelmét.
-Azt tanácsolom, anyám, hogy talán Allen...- nézett rá Henry diadalittas szemekkel öccsére, aminek Allen nem igazán örült. Tudta,
hogy most még nagyobb bajban van, ha Henry ad tanácsot.- elvehetné a lányt. Így a családba vennénk, és ő is vámpírrá lenne a
nászéjszakán. Így már nem merne kikotyogni semmit, hiszen a saját bőrét is féltenie kellene azok után.
-Kizárt!- tiltakozott hevesen Allen. Az anyja szemei lassan visszanyerték eredeti zöld színűket, és fogai is visszahúzódtak.
Leült, majd rámosolygott legidősebb fiára.
"Anyámnak tetszik az ötlet!"- nyelt egyet Allen. Nem, az nem lehet, hogy elvegyék a szabadságát. Még hogy ő megházasodjon?!
Lehetetlen! Többet nem szökhetne meg éjszakánként, hogy vagy egy idegen nő, vagy Flor ágyában töltse az időt. Ennek még a
gondolatába is beleremegett. Nem lehetnek ilyen érzéketlenek! Kétségbeesetten nézett rá Mattre, aki csak észrevétlenül,
tanácstalanul megrázta a fejét.
-Igen... talán így megúszhatjuk az emberek lázadását.- gondolkozott el Gathel.- Ha a lány is vámpír lesz, akkor nem fog többet
egyedül kószálni, és nem is fog kifecsegni semmit. Igen, ez... pont jó... a probléma megoldódott.- állt fel mosolyogva.- Rufus?!
Mit gondolsz?
-Felőlem rendben. Csak ne legyen zűrzavar.- szólt halkan az apjuk.
-Rendben...
-Nem, nincs rendben.- állt fel Allen.- nekem is van beleszólásom a saját életembe, és azt kikötöm, hogy nem veszem el azt a
lányt!
-Eddig szabadon dönthettél, hogy mit csinálsz. Voltak kisebb ügyeid, de most vége! Elhibáztad, veszélybe sodortál minket. Mától
fogva nem szöksz ki éjszakai kalandokra, a nőcskékhez. Feleségül veszed azt a lányt, és nem érdekel a véleményed...
-Örülj, nem kell fél órát lovagolnod, hogy megkeress egy lányt, hogy töltse veled az éjszakát... most már minden este lesz
melletted valaki, akivel azt csinálsz amit akarsz.- szólt mosolyogva Henry.
-Te ebbe ne szólj bele, Henci!- morogta Allen.
Henry gyilkos pillantást küldött felé, és rávicsorított.
-Ha nem vennéd észre, elég nagy slamasztikába keverted magad. Nem igazán kéne ilyen nagy szádnak lenni.
-Nem érdekel... nem házasodom meg!- kötötte az ebet a karóhoz.
-De igen!- kiáltott rá az anyja.- Nem fogsz minket ennél is nagyobb bajba keverni! (- de akkor sem!- szólt közbe.) Elveszed, és
azt csinálod, (-Nem!) amit mondunk. (- Nem nem fogom!) Ha nem... (- akkor mi lesz?)...kitagadunk a családból!
-Tudod mit?- kiáltott rá, életében először az anyjára.- Az is jobb lenne, mint azzal a lánnyal ágyba bújni!
Lussie a szája elé kapta a kezét, és értetlenül, nézett a testvérére. Hiszen eddig úgy hitte, hogy kedveli ő is a lányt. Akkor
most mi ránthatta a másik irányba? Matt kicsit megsemmisültnek érezte magát, amiatt, amit az öccse mondott. Nagyon remélte, hogy
csak felháborodottságában mondott ilyet.
De senki sem látta úgy, hogy Allen tréfálkozna. Elszántan nézett Gathelre, akin látszott, hogy néhány pillanat, és segítséget
kell kérnie. Rufus ellépett a kandalló elől, és felesége mellé állt. Mozdulatlan arccal nézte fiát.
-Elveszed.- jelentette ki mély, robosztus hangján.- Nem akarok vitát. Néha áldozatokat kell hoznunk a jobb jövő érdekében. Ez is
ezt a célt szolgálja.
-Így van.- helyeselt az anyja.- holnap elmész, és megkéred a kezét. Addig nem akarlak látni, amíg bele nem ment a frigybe!
Világos voltam?
-Mint a nap.- morogta az orra alatt. Apjának, már nem mert ellent mondani.
Allen belátta, hogy már végleg elvesztette a csatát. Visszadobta magát a székbe, és keresztbetett karokkal ült, senkivel nem volt
hajlandó beszélgetést folytatni.
Soha életében nem gyűlölt senkit még ennyire, mint most Daisy Damont. Vágya undorrá fajult, és ha meglátná a lányt, máris elkapná
a gyilkolási vágy. Nem érdekelné, hogy mennyire akarta azt a "dolgot" vele, nem állítaná le magát. Végignézné, ahogy lassan, de
biztosan kihuny belőle minden élet, és a holtak földjére lépne. Egy cseppnyi lelkiismeret-furdalása sem lenne, vagy bűntudata.
Lélek? Az meg aztán minek? Úgy sem figyel senki rá. Az a nő, meg szívtelenül fogja gyötörni egész életében. Megfosztja a
szabadságától, és mindentől, ami miatt érdemes volt élnie eddig.
Elégtétel-e az, hogyha ő is visszaadná ezt? Hogyha nem változtatná vámpírrá, hanem minden egyes éjszaka megharapná, haldoklás
szintjére legyengítené, és kárörömmel nézné, ahogy szenved? De nem nyúlna hozzá, egy ujjal sem. Nem. Semmiképp. Hiszen, csak egy
ember. Táplálék. Most már túl kevés ahhoz, hogy lefeküdjön vele. Vagy... mi lenne, ha nem lenne olyan gyengéd, mint szokott
általában? Mi lenne, ha elengedné tomboló ösztönét, és nem érdekelné, hogy milyen fájdalmat okoz a lánynak, hanem csak menne a
vágya után? "Hm" talán...
Allen a bosszúkat tervezgette, miközben másra terelődött a szó. Henry még számos olyan dolgot hozott fel testvérei ellen, ami
miatt nem kis szidásokat kaptak. Lussie, mert nem tanulta meg az aznapi francia verset. Henry szerint ez felmérhetetlen
fontosságú volt, mert a francia nyelv eléggé elterjedt az arisztokraták körében, és nem lehet elég művelt, ha nem ismer legalább
húsz francia költőtől kiadott verset. Luigi, a szokásos viselkedése, öltözéke, hajviselete miatt kapott. Henry, a kis kedvenc
szerint, egyszerűen felháborító, ahogy a legkisebb öccse öltözködik. Megbotránkoztató lenne, ha így kimenne a városba, vagy ha
más nemesekkel találkozna. Mattre nem igazán tudott mit mondani, ezért kicsit füstölgött is.
Egy bő óra múlva vége lett az egész felhajtásnak, és Allen szinte menekült a teremből, testvérei pedig a nyomában. Felszaladt a
lépcsőn, és teljes erővel becsapta szobájának ajtaját. Szerencse, hogy Matthew egy kicsit később érkezett, mert elég szép
találkozása lett volna az ajtóval. Bekopogott, de nem jött válasz. Várt, hátha kinyitja az ajtót, de csak időpocséklás volt.
Benyitott, és semmit nem látott a nagy sötétségben, mert mindenhol be volt húzva a függöny. A kandallóban sem égett a tűz, hogy
megvilágítson bármit is. Látásának köszönhetően rögtön észrevette, hogy Allen hol is tartózkodik a szobáján belül. A kandalló
előtti fotelbe vágta be magát, ahol csak nézte az elszenesedett fákat. Arca nem árult el semmit, teljesen érzelemmentes volt. Az
anyja már ujjongana emiatt, hiszen "egy vámpírnak ilyennek kell lennie." Odasétált mellé, majd megfogva egy gyufát, tüzet
gyújtott. A láng narancssárgás fénnyel borította be a szobát, ami ettől barátságosabb lett. Odahúzott a fotel mellé egy kis
széket, majd leült rá.
-Minek jöttél?- kérdezte gorombán a fiatalabbik.
-Hogy tanácsot adjak.- válaszolt csendesen.
Allen felhorkantott, és továbbra is magába burkolózva hallgatott. Nem nézett rá bátyjára, mert tudta, hogy őt nézi. És most nem
igazán volt kedve senkihez. Azt várta, hogy elmegy, ha nem mond semmit, de nem így történt. Matt maradt, és ő is csendben nézte
a táncoló lángokat. Kezdte ezt már unni, így mozgolódni kezdett. Matt elmosolyogta magát, de még mindig nem nézett rá.
-Mit mosolyogsz?- kérdezte megint ugyanolyan gorombán.
-Sosem bírtad, ha egy helyben vagy sokáig. Főleg, ha csendben is próbálsz maradni.
Allen megvonta a vállát, és Matt felé fordította a fejét.
-Mit csináljak?- préselte ki magából a szavakat.
Matt lehajtotta a fejét, és nagy levegőt vett.
-Ha a helyedben lennék, én elvenném. Lehet, hogy nem lesz valami fényes a kapcsolatotok...
-Biztos.- vágott közbe.
-De ne ítélj előre. Ki tudja, lehet, hogy akár meg is szeret...
-Na, az már biztos nem!- nevetett fel idegesen.- Soha sem fogom megszeretni. Már most gyűlölöm.
-De miért?- kérdezte összeszűkült szemekkel?- hiszen néhány órája nem úgy néztél ki - amikor rajta ültél - hogy gyűlölöd.
-Az néhány órája volt.- próbált érvelni.- akkor még nem fosztott meg semmitől.
-Mitől fosztott meg?- kérdezte értetlenül.
-A szabadságomtól!- válaszolt egy kicsit hangosabban a kelleténél.-Reggel még agglegény voltam, most meg?! A házasságára készülő
idióta, aki tizenkilenc évesen akar megnősülni.
-Akkor képzeld a helyébe magad. Ő csak tizenhét.
-Nem érdekel! Én nem így akartam ezt az egészet. Ő amúgy sem az a fajta, aki nekem megfelel, úgyhogy előre meg vagyok átkozva.
-Dehogy vagy.- vetette ellene.- Csak próbáld a jó oldaláról felfogni a dolgot.
-Ennek nincs jó oldala.- dünnyögte.
-De van.
Allen felsóhajtott.
-Holnap meg egyáltalán hogy állítsak oda? Még sohasem kértem meg senki kezét.
-Nem kell az egész család előtt. Csak négyszemközt.
-Oké, és azon belül? Mit mondjak?
-Csak próbáld meg... elhitetni vele, hogy... szereted.
Allen olyan rémülten nézett rá, hogy nevethetnékje támadt. Vészesen próbálta visszafogni arcizmait, nehogy elröhögje magát. Soha
nem látta még Allent ilyen ijedtnek.
-Hogy mi?- kérdezte teljesen elhűlve.
-Csak... legyél vele kedves, és ne szólj be neki semmilyen gorombaságot. Többször is mondj bókokat, és lágyítsd meg. Te vagy a
nőcsábász, ezt neked jobban kellene tudnod, mint nekem.
-De most nem nőhöz megyek.
-Allen!- szólt rá hangosabban. Matthew úgy érezte magát, mint aki egy öt évessel beszél.- Azért mert te a nagyobb méreteket
szereted, még nem kell őt így porig alázni. És nagyon remélem, hogy más előtt meg végképp elveted ezt az ötleted.
Allen ismét hallgatásba burkolózott, és nem szólt semmit.
-Csak... ne hozz elhamarkodott döntéseket, és... elhamarkodott véleményt főleg ne. Akkor annál rosszabb lesz, hidd el.
Allen bólintott, és megint felnézett.
-Szerinted? Milyen életet fogunk élni? Lesz egyáltalán egy közös gondolatunk? Annyira különbözünk!
-Ha a borús oldalát akarod nézni, akkor tényleg csak teher lesz a számodra. De ha nem magát a házasságot, hanem Őt nézed...
magát a nőt, akkor nem lesz gond. Próbáld meg elfogadni, és meglátod, ő is elfog. Ne zárkózz el előle, és ő sem fog... ami a...
nászéjszakát illeti... ne erőszakoskodj vele... hiszen alig ismeritek egymást... nem lenne jó, ha csak kötelességből hálnátok
el... adj neki időt. És magadnak is!
-De meg kell tennem...
-Ugyan. Elveszed őt. Ezzel már több mint a felét teljesíted a kérésüknek. Az az éjszaka meg még várhat. Nemde?
-De.- mondta bánattal teli hangon.
-Fel a fejjel.- állt fel a kis székről Matt.
-Meglesz.- bólintott rá Allen.