Kínzó fejfájás ébresztette a nagy sötétségből. Harcolt a sötét mélység ellen, végül győzedelmeskedett, és sikerült felnyitnia ólomsúlyú érzett szemhéjait. Először azt hitte, újra visszazuhant, de lassan kitisztult minden. Félhomály volt a szobában, ahol feküdt, de nem tudta hol lehet. Még soha sem volt ilyen tágas szobában.

Az ágyon, amin feküdt, legalább még két személy is elfért volna. Szépen kifaragott oszlopok nyúltak fel a plafonig, az ágy, négy sarkán, amikre vérvörös selymet tettek baldachinként. A párnák hófehéren világítottak a sötét szobában. A takaró, már amennyit látott belőle, elveszett a sötétségben. Az ággyal szemben egy kandalló állt, amelyben már alig pislákolt a tűz. A kandalló mellett, egy hatalmas faragott szekrény állt, az előtt pedig egy kisebb asztal, és két szék. Az ágy melletti falon, földig érő, súlyos sötétítők takarták el a kinti világot, ahonnan már halványan, kezdett beszűrődni a hajnali fény. Az ajtó zárva volt.

De hol van?

Elfordította a fejét, hátha megpillant valakit, de sehol senki. Csak a nagy üresség, és csend.

Ki hozhatta ide? Mi történt vele? És mi történt azzal a gyilkossal?

Érezte, hogy a kétségbeesés kezd úrrá lenni rajta. Nyögdécselve, nagy erőfeszítések közepette, de könyékre emelkedett, majd lassan felült. Fejéhez szorította a kezét, és összeszorította a szemeit. A feje úgy hasogatott, mintha csata dúlna benne, és ki akarnának törni. Szédült is, forgott vele az egész helység. Egy hatalmas nyögés szaladt ki belőle, mikor újra kinyitotta a szemét.

-Inkább feküdjön vissza!- szólalt meg valahonnan egy hang. Újra kinyitotta a szemét, majd összeszorított fogakkal a hang irányába nézett. Az ablak és a szekrény között, egy alakot fedezett fel, aki az árnyékba húzódva, keresztbefont karokkal őt nézte.

-K-ki maga?- kérdezte elhaló hangon, és makacsul megtartotta magát, még akkor is, mikor karjai már erőteljesen remegni kezdtek. Mereven nézte a férfit, ahogy az ellöki magát a faltól, majd hűvös nyugalommal és lassúsággal, az ágyhoz közeledik. Nem tudta miért rázta ki a hideg, amikor belenézett a világoszöld szempárba, de már semmin sem csodálkozott. Itt ült, egy idegen helyen, egy idegen ágyában, és egy idegennel beszél. Ki érti ezt?

A tekintete rabul ejtette, fogva tartotta, és nem engedte el. A szíve hevesebben kezdett verni, mikor a férfi megállt mellette, majd oldalra hajtotta a fejét, és egy végtelennek tűnő percig, csak figyelte a nőt.

Aztán a férfi leült az ágy szélére, majd közelebb hajolt. Hana már így is gyengének érezte magát, de most azt hitte, hogy menten összeesik, végleg, és többet nem kel fel.

-Feküdjön vissza, Hana… -suttogta, kis távolságra az arcától. Hana csak nézte a férfit, és nem tudja miért, de engedelmeskedett neki. Lassan visszaereszkedett a párnákra. A feje mégjobban dübörgött, és már majdnem felsírt a fájdalom miatt, de nem akart gyengének mutatkozni. Ő előtte nem!

A férfi most fölé hajolt, két kezén megtámaszkodva a két oldalán. Hana tudta, hogy meg kellett volna rémülnie, de még sem így volt. Megbabonázva nézte a férfit. A bőre szinte világított a sötétségben. A haja, körülbelül a lapockáiig érhetett, amit egy fekete szalaggal kötött össze, mégis kiszabadult több mint a fele, ami most előre hullott, majdnem az arcába. Egy egyszerű, fekete nadrág, és fehér ing volt rajta, aminek az első három gombját, szabadon hagyta, bepillantást engedve, vékony, mégis izmos felsőtestére.

Könyökre ereszkedett, majd szabad kezével, kisimított a nő arcából egy kósza tincset. Hana lehunyta szemeit, ajkai pedig szétnyíltak. Mi történik vele?

-Majd mindent elmondok…- suttogta a férfi. Ez volt az utolsó emléke, mielőtt újra elnyelte volna a sötétség.

Terry gyanakodva lépkedett a Guilty Nights felé. A fekete zászlók, zárt ajtók, és az a furcsa csend, ami körül vette, egyáltalán nem volt valami bíztató. Meglökte a bejárati, kétszárnyas ajtót, de az nem nyílt ki.

Bekopogott, hátha kinyitják, de nem jött semmi válasz. Végül makacsul dörömbölni kezdett a faragott faajtón. Végül kulcszörgésre lett figyelmes, és hátrébb lépett.

Egy kisírt szemű, fekete hajú lány nyitott ajtót, aki kérdőn pillantott fel Terryre.

-Ma zárva va…

-Madame Deforghieval szeretnék beszélni!

-Ma nem…

-Mi történt itt?- vágott megint a lány szavába.

A lány körülnézett, majd kilépett az ajtón kívülre, és behúzta maga után az ajtót. Közelebb intette Terryt.

-Ma kora hajnalban… Megtaláltak két holttestet, köztük Cara Wrienét.

-És ki volt a másik?- kérdezte Terry teljes megdöbbenéssel.

-Nem tudom. Állítólag a pék lánya, de nem biztos. De…- remegett meg a lány hangja.

-De?- kérdezte Terry. Csak egy személyre volt kíváncsi. Kíváncsi arra, hogy biztonságban, és épségben van-e még.

-Hana is eltűnt… még nem találtunk semmi nyomot, de szőrén-szálán eltűnt…- zokogott fel a lány.- Már ke-kerestük a lakásán is, de… de ott sem volt. Már fél Londont átkutattuk, de sehol sincs!

Terry arca falfehér lett, majd kábultan lépett hátrébb, majd még egyet, és mégegyet, míg ki nem ért az útra. Fejét öntudatlanul rázta. Ez nem történhetett meg. Nem! Biztosan él még. Lehet, hogy az, az elvetemült gyilkos tartja fogva, és csak arra vár, hogy valaki rátaláljon. Igen. Nem halhatott meg! Nem! Egyszerűen nem lehet!

-Nick… Niiiiiiick… Nick! Figyelj már rám Nick!

Nick szemei kipattantak, majd riadtan felült, és körül nézett. Pillantása lentebb csúszott a kis kézre, amely az ingét rángatta.

Morogva nyújtózkodott egyet, hogy elgémberedett tagjait mozgásra bírja. Nem neki való a fotelben való alvás. Félretette a combjára csúszott könyvet, majd a kisfiúra nézett.

-Igen, Jack?- kérdezte egy ásítás közepette.

-Ki az a nő a vendégszobában?

-Jack, mondtam, hogy ne zavard!

-Nem zavartam, csak megnéztem!

-De mondtam, hogy ne nézd meg!

-Jaj, jól van, de mond már el! Niiiiiiick!

-Majd megtudod, Jack, ne akaratoskodj!- állt fel a fotelből, és még egyet nyújtózva, kisétált a nappaliból, nyomában a kisfiúval.

-A rokonunk?- kérdezte lihegve, hogy tartani tudja a tempót a férfi gyors lépései mellett.

-Nem.

-Ismerősöd?

-Nem.

-A szeretőd?

-Dehogy! Bár…- váltott az arca álmodozóvá, amire a kisfiú felnevetett. Nick megállt, majd felkapva a gyereket, újra elindult az eredeti irányba.

-Csak egy nő, a városból, aki megsebesült én pedig…

-Te pedig rátaláltál igaz?- szakította félbe Jack, és csillogó szemeivel, Nickre nézett.

-Hát… mondhatni…

-De ugye te is rájöttél, hogy az, az a néni, aki megmentett?

-Igen, Jack, tudom. És most leteszem az adósságomat.

-És hogy?

-Te sosem fogysz ki a kérdésekből?- kérdezett vissza igazi kíváncsisággal. Mindig meglepte, hogy a gyerek mennyit tud kérdezni.

-Te sosem tudsz válaszolni a kérdéseimre?- nézett rá teljes komolysággal Nickre, aki elnevette magát a gyerek furcsa ábrázatán.