Hana felnyitotta szemeit, és megörült annak, hogy a fejfájása, már feleannyira sem olyan erős, mint volt. Az sötétítőkre pillantott, s észrevette, hogy nem szűrődik be, semmilyen fény. Már biztosan este van.

Óvatosan felült, nehogy újra rátörjön a fájdalom, de meglepődött, hiszen csak elnyomottnak érezte magát. Csak annyi baja volt, hogy a végtagjai elzsibbadtak. Sétálnia kellene egy kicsit. Mikor lábra állt, tudatosult benne, hogy hálóingben van, a haja pedig kiengedve.

Mi van, ha…

Elpirult a gondolatra, mikor emlékeiben, felbukkant az a férfi, aki reggel vele volt. Nem! Ő biztosan nem tenne ilyet, hiszen felesége, és gyereke van! Biztosan csak az egyik cseléd volt!

De hol lehet?

Lassan az ajtóhoz sétált, majd a kilincsért nyúlt.

Keze lecsúszott a hideg fémről, mert a túloldalról, lenyomták. Még idejében, hátrébb tudott lépni, különben az ajtó nekiütődött volna. Gyomra hatalmasat bukfencezett, szíve pedig a torkában dobogott, mikor újra meglátta a férfi arcát. Egyfajta megkönnyebbülés is úrrá lett rajta, de ez veszélyérzettel keveredett.

A férfi közelebb lépett, majd becsukta maga mögött az ajtót, újra sötétségbe borítva a szobát. A tűz már rég nem égett, mégis olyan volt az egész helység, mintha lángok borítanák.

-Látom, jobban érzi magát- szólalt meg a férfi, majd végigmérte, ajkain pedig titokzatos, egészen apró mosoly jelent meg.

-Igen… köszönöm… -válaszolt, majd keresztbefonta maga előtt a karját. Miért érzi úgy, hogy ez a férfi többet lát, mint ami szabad volna?- Megmondaná kérem…

-A Harrington kastélyban van. Londontól elég messze, félnapi járás, de az, az erdőn keresztül… veszélyes, egy olyan hölgynek, mint maga…- mondta, egészen lehalkítva a hangját.

Hana nem értette miért változott meg a férfi hangulata és megjelenése, ennyire… rémisztővé.

-Értem… azért, én szeretnék mihamarabb hazamenni, ha nem bánja. A felesége, már biztosan…

-Honnan veszi, hogy van feleségem?- lépett felé egyet. Hana ugyanannyit hátrált.

-Miért… nincs?

A férfi, újra közelített, de már nem állt meg egy lépésnél.

-Nem… nincs.

Hana lába beleütközött az ágy lábába, és ráesett az ágyra. Mielőtt felülhetett volna, a férfi már fölé is emelkedett.

-Miért érdekli ez önt?- kérdezte suttogva.

Hana arca olyan vörös lett, akár a baldachin selyme. Zavartan pislogott hol a férfi vállára, hol pedig a szoba olyan pontjaira, amiket még látott, de semmiképpen nem nézett volna a szemeibe vagy akár az arcára.

-I-Így is kény… kényelmetlenül érzem magam, azt hittem, hogy a felesége… hogy talán a felesége, nem nézi jó szemmel, hogy én…

-Nincs feleségem, tehát nincs mitől tartania.

-De én tényleg szeretnék hazamenni…

-Maga már nem mehet innen sehova, se most… se máskor- jelentette ki komoran.

Hana amúgy is sápadt arca, most még fehérebb lett. Mi az, hogy nem mehet haza? Egyáltalán ki ez az ember, hogy így megszabja, hogy mit csinálhat, és mit nem? És ki ő, hogy megengedi magának, hogy ilyen közel merészkedhessen hozzá?

A férfi mellkasára tette a kezét, majd megpróbálta eltolni magától, de az meg sem mozdult. Néhány nevetségesnek tűnő próbálkozás után, felmondott a tervvel, majd dühösen rámeredt.

-Maga viccel! És menjen távolabb!

A férfi jót mosolygott a nő felháborodásán, így mégközelebb hajolt. A nő haja szétterült a takarókon, a fehér hálóing alig észrevehetően, láttatni engedte a lány idomait, domborulatait.

-Miért? Mi van ha nem megyek távolabb? És mi van, ha nem viccelek?- kérdezte a lány füléhez hajolva. Orrát végighúzta a lány selymes arcán.

-Nem tarthat itt… ez… ez emberrablásnak számít.

A férfi felnevetett, Hana pedig megijedve nézte tűhegyes szemfogait. Ki ez? Vagyis… mi ez a férfi?

-Kedvesem, Londonban, azt hiszik, hogy meghalt. Mostantól, maga már az én tulajdonom!- jelentette ki vidáman a férfi, és a lány hálóingjének a fűzőjéhez emelte kezét, hogy kibonthassa.

Hana a félelemtől megdermedve feküdt a férfi alatt, mint valami fabábu. Egyszerre lettek nehezek a karjai, lábai, és még a levegő vétel is. Ő lenne a gyilkos? Ő ölte meg Carát, és azt a másik nőt… ő verte fejbe, majd hozta ide, azt a látszatot keltve, hogy ő is ugyanúgy meghalt, mint az a két nő. Közben pedig csak a tulajdonának akarta, mint valami tárgyat. Azt képzeli, hogy mindent fel fog ajánlani, csak azért, hogy életben maradhasson? Előbb utóbb, ő is arra a sorsra fog jutni, mint a másik kettő, vagy még Isten tudja, hogy hány áldozata. Inkább a hamarabbi halál, mint, hogy ágyasa legyen ennek az elvetemült férfinak, aztán várja a megváltó halált.

Dühösen ellökte a férfi kezét, majd minden erejét összeszedve, újra meglökte. A férfi, az oldalára gördült, Hana pedig időt sem hagyva neki, felült, majd az ágy végére csúszott. Már majdnem felállt, mikor egy kar a derekára fonódott, majd visszarántották az ágyra. Újra a hátán feküdt, újra felette a férfival. Pofonra lendítette kezét, de azt félúton megállították, majd újra visszanyomták a takarók közé.

-Szeretem a harcias nőket…- mondta halkan, egy kaján vigyor kíséretében.

-Szálljon le rólam!- kiáltott az arcába, és felrántotta a térdét, de mintha a férfi számított volna a mozdulatra, kitért előle, majd leszorította a nő lábait, és rájuk nehezedett ülve, de csak annyira, hogy ne tudja a lány mozgatni.

Újra felpillantott Hana arcára. Szemei szikrákat szórtak, ajkai szétnyíltak, és szájon keresztül vette a levegőt. Sikerült felmérgesítenie!

-Maga…- szólalt meg Hana, összeszűkűlt szemekkel.- Maga ölte meg őket, igaz? Engem is el fog tenni láb alól?

-Nem! Magával más terveim vannak…

-Ó, micsoda fényes jövő! Várjon, kitalálom! Csak nem az ágyasává akar tenni? Inkább a halál.

A férfi újra elvigyorogta magát, miközben felrántotta a szemöldökét.

-Nem… eredetileg nem ez volt a szándékom, de ha nagyon akarja, én nem kéretem magam, lehet az, ha akar.

Hana összeszorította a száját, és várt, hogy a férfi belekezdhessen, mit is akar. A férfi arca most komorabb lett.

-Nos… ahogy hallom, sajnálatos módon lemond a szeretői állásról, de remélem nem örökre… szóval. Jack mellé, kellene egy nő is. Jó nevelésben volt része, de tudom, hogy milyen, ha csak egy férfi neveli a gyereket.

Hana ledöbbent a hallottakon, majd pislogva megkérdezte.

-Azt akarja… azt akarja, hogy legyek a nevelőnője?

A férfi egy pillanatig elmerengve nézte a nő arcát, végül bólintott.

-Ígérem, nem esik bántódása, de nem hagyhatja el a kastélyt. Ha megszegi ezt az egyetlen szabályt, annak súlyos következményei lesznek!- nézett rá jelentőségteljesen, majd lassan elengedte a kezeit, és felegyenesedett.

-Hogy várhatja el tőlem, hogy egész életemben itt maradjak bent? Londonban van az otthonom! Az ismerőseim, a munkahelyem, honnan veszi, hogy csak úgy feladok mindent?- kérdezte egyre hangosabban, és kétségbeesetten.