A férfi megragadta a nő vállait, majd lentebbcsúszott, a lányt meg felrántotta ülő helyzetbe, miközben egész teste hozzá simult. Arcuk között alig volt pár centi, és mélyen a szemeibe nézett. Hana nagyot nyelt, de tartotta a szemkontaktust.

-Kit nevez maga a barátainak?- kérdezte a nőtől.

Hana megpróbált hátrébb húzódni, de a próbálkozása hasztalan volt. Ha megpróbálta, a férfi szorosabban markolta a vállát. Magának meg nem akart felesleges sebeket, így felhagyott ezzel.

-Hát…

-Ez nem tűnik túl meggyőzőnek!- szakította félbe, és várakozóan csendben maradt.

-A családom is vár!

-Akik meghaltak?- kérdezte gúnyosan.

-Honnan…

-Tudom, és kész! Nem tud átverni ilyenekkel, úgyhogy jobb, ha letesz az ötletről! Nem mehet, most már sehova, mert ismer! Fogadja el hölgyem, hogy mától ez az új otthona!

-Inkább börtön!- vágott vissza Hana a sírás küszöbén állva. De nem! Nem fogja megadni az örömöt ennek a felfújt hólyagnak, hogy sírva lássa!

-Az már nem az én dolgom, hogy minek tekinti a helyet -mondta, majd elengedte a lányt, és learaszolt az ágyról. Megigazította magán az inget, majd az ajtóhoz sétált. Megmarkolta a kilincset, de még nem nyitotta ki az ajtót.

-Terry biztosan keresni fog!- állt fel Hana is, és keresztbefonta karjait, de a tisztes távolságot megtartotta. A férfi a szoba egyik végében, ő a másikban. Ezt meg fogja tartani!

-Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam- mosolygott a férfi, bár a nő ezt nem láthatta, mivel háttal állt neki. Lenyomta a kilincset, majd résnyire nyitotta, halvány fénnyel elárasztva a szobát.

-Várjon!- szólt utána a lány. A férfi megfordult, majd ránézett.

-Ön… Mi ön, Uram?

A férfi ajkain halvány mosoly jelent meg. Most nem volt sem gúnyos, sem kaján, inkább beletörődött, és őszinte. Talán most az egyszer… talán ebben a pillanatban, az életben egyszer… de… szimpatikusnak találta, sőt… vonzónak.

-Ha ellenszegül, akkor… a legrosszabb rémálma.

Terry, benyitott a házba, majd várt, amíg megszokja a szeme, a benti sötétséget, végül bentebb lépett. A ház nem volt nagy, sőt egészen kicsi volt, de tisztán tartották, és családias légkör vette körül. Minden szobán végigment, és talán öntudatlanul, de a hálószobát hagyta legutoljára. Mintha még mindig lenne itt valaki, olyan óvatosan, és várakozón lépett be. Arra számított, hogy valaki megszólítja, vagy kérdőre vonja, hogy mit keres itt. Hogy a lány, akit keresett, felháborodottan kitessékeli az ajtón… de síri csend. Senki sem szólalt meg, és senki sem zavarta ki. Nem volt itt. A csend, már gyászzeneként szólt fülében, és azt hitte, belehal. Már mindenki gyászolta a lányt, aki ismerte, csak ő tartotta még a reményt.

Mélyen belélegezte a szobában lengő, jellegzetes illatot, ami Hanat, is állandóan körüllengte. Két virág jutott állandóan az eszébe róla. Ibolya, és liliom. Igazából, ezek voltak a nő kedvencei.

Elkeseredetten ült le az ágy szélére, majd fejét két keze közé ejtette.

Meg fogja találni!

Hana még ezt az egyetlen éjszakát végigalhatta, egyfajta szabadságként. Mikor reggel felkelt, az első dolga rögtön az volt, hogy a nyomasztóan komor sötétítőket, sarkig kihúzza. A szobát teljesen elárasztotta a fény, és már is jobb hangulata lett, mint amilyennel felkelt.

Pakolászott, egy vázát, próbálta a megfelelő helyre tenni, de mindig zavarta. Bevetette az ágyat, aztán elfeküdt rajta keresztbe. Csak bámulta a plafont… semmi.

Élnek itt egyáltalán? Nem lehet, hogy csak egy hatalmas hallucináció volt az egész, és csak most tért észhez igazából? Hogy a tegnap este is csak egy képzelgés volt? Egy vad képzelgés?

Már biztosan elmúlt tizenegy is, de még senki sem jött… ki szabad mennie?

Vállat vont, majd felült. Zavarba ejtőnek érezte, hogy hálóingben, kiengedett hajjal kell kimennie, de hát még az, az egyetlen szekrény is zárva volt. Más ruhadarab pedig nem volt a szobában.

Ismét vállat vonva, az ajtóhoz sétált, majd halkan kinyitotta. Kilesett a folyosóra, amely éles kontrasztot alkotott, az ő fényben úszó szobájával. Itt minden ennyire sötét? A földig érő, hatalmas, kétszárnyú ablakok előtt, itt is be volt húzva, az összes sötétítő. Ki tud így élni? Az egész napot, ilyen sötétségben? Most nem foglalkozott az ablakokkal, pedig szíve szerint, kihúzta volna az összest. Inkább tovább ment, hogy felfedezhesse az épületet.

A folyosó hideg falain, életnagyságú képek lógtak, egy-egy embert ábrázolva. Mindegyiknek furcsán komor volt az arcuk, sápadt, mintha, mindegyik beteg lenne. Komor ábrázatukkal, néha elég félelmetesnek hatottak.

Vörös szőnyeg futott a lábai alatt, akármerre ment.

Végigsétált a hosszú folyosón, majd ismét jobbra fordult. Egy tágas előcsarnok képe jelent meg előtte. De itt is, mint mindenhol, sötétség borította az egészet. Kezét a korlátra helyezte, majd csúsztatta maga mellett, ahogy lépkedett lefele a lépcsőn. Felpillantott, és még el is tátotta a száját a nagy kupolára festett ábráktól. Ha jól vette ki, éppen egy csatát ábrázolt. Egy csatát, amit démonok, és angyalok vívnak. Kivett egy alakot, aki éppen egy lángoló kardot szúrt az egyik, szőke hajú, szárnyas férfiba. Kirázta a hideg, és inkább tovább ment. Elérte a lépcsősor felét, majd megállt. Itt kapcsolódott össze a másik sor lépcsővel, és innen, már egyként húzódott lefele, egészen a tompán fénylő, csempézett padlóig. Tétovázva nézett, hol lefele, hol pedig a másik, balra vezető lépcsőre. Nyílván ez vezetethetett a másik szárnyig. De mi lehet ott?

Elindult hát, újra felfele, de már nem azon az útvonalon, ahol lejött.

Mikor felért, egy szolgáló zárt be éppen egy ajtót. Az egész ruházata fekete volt, csupán a kötény fehérlett a nagy sötétségben. Ruhájának nyaka majdnem az álláig futott.

-Jó reggelt, megmondaná, hogy hol van Lord…

A szolgáló rámeredt, majd hátatfordított neki, és elsietett a másik irányba. Hana értetlenül pislogott utána. Hát itt mindenki ilyen modortalan?

A szolgáló után indult, mégis megtorpant, mikor elérte azt az ajtót, amit az előbb, a másik nő becsukott. Az ajtó, kétszárnyas volt, és olyan gazdag díszítéssel, mintha valami király bálterme lenne.

Lenyomta a kilincset, ami nagy örömére kattant egyet. Szerencsére nem kulcsra volt zárva. Lassan kinyitotta, mert nem szerette volna, ha megnyikordul, mert már most tudta, hogy tilosban járkál.

Ugyanolyan óvatosan be is csukta, majd megfordult. Ahogy a beszűrődő fényből láthatta, egy nagy előszobában volt. A falakat, egészen beborították a könyvespolcok. Az ablak előtt egy íróasztal állt, előtte, és mögötte is egy-egy székkel. Az egyik falat szabadon hagyták a kandalló számára, de még annak is a párkánya, tele volt díszekkel, értékesebbnél értékesebb tárgyakkal.

Odasétált, és végighúzta az ujját, egy karcsú, háromágú gyertyatartón. Körözve visszatért a belevésett címerbe. Megfordult, majd körbejárta a szobát. Többre számított… valami rejtélyesebbre. Mikor átment volna egy másik szekrényhez, pillantása megragadt egy kisebb ajtón, ami résnyire nyitva maradt.

Lassan felemelte a kezét, de az visszahullott mellé. Vajon mi lehet bent?