Erőt vett magán, és odalépett. A résen nem látott túl sokat, csupán egy kis éjjeliszekrényt. Bentebb nyitott, és feltárult előtte egy hálószoba. Az ablakok nyitva voltak. A szellő fel-fellebbentette a függönyöket. Mégis, pillantása rögtön az ágyra siklott, és az abban fekvő alakra.

Lord Moonford!!!

Hirtelen azt sem tudta mit tegyen. Ijedtében visszalépett, és hátát a falnak vetette. Mi lesz, ha lebukik? Ha rájön, hogy itt járt? Csak meredt a férfira, de az, továbbra is mozdulatlan maradt. Hana elfordította a fejét, és már meg is fordult, hogy kimenjen, mégsem tette.

Hallotta a férfi halk szuszogását, és önkéntelenül is, de visszafordult, hogy mégegyszer megnézhesse. Talán a kíváncsiság, de az is lehet, hogy valami teljesen más, de közelebb léptette az ágyhoz. Hangtalanul lépkedett a puha szőnyegen, amibe szinte elveszett a talpa. Egyik kezét az ágy oszlopára tette, majd onnan figyelte az alvó férfit. A haja, most ki volt bontva, és rendezetlenül terítette be a párnát. Fejét oldalra hajtotta. A hátán feküdt. Egyik keze kinyújtva, a másik a hasán nyugodott. Vékony alkata volt, mégis izmos. Pillantása még lejjebb csúszott. A köldökétől, egy vékony csíkban, a hajával megegyező, világosbarna színű szőr futott le, de a folytatását, már takaró takarta el. Belepirult a kérdésbe, mikor feltette magában… vajon meztelenül alszik?

Tekintete visszatért az arcára. Talán csak a véletlen, vagy a képzelete játszik vele, és elragadta a pillanat heve, de most nagyon sebezhetőnek tűnt. Ebben a pillanatban, teljesen bolondnak nézte volna azt az embert, aki ezt a férfit, gyilkossággal vádolná.

Oldalra döntötte a fejét. Kezét megemelve, megérintette a saját ajkait, miközben a másikét nézte. Határozott szemöldök, sötét szempillák, amik rezzenéstelenül nyugszanak az arcán.

Csak egy szót hajtogatott magában…

Tökéletes.

Hogy lehet valaki annyira gonosz, mikor ilyen jól nézett ki? Mintha ő lenne az egész világon az egyetlen ember, akit tökéletesnek teremtettek meg… de csak külsőleg.

Aztán eszébe jutott a tegnap előtti éjszaka, és a két lány, aki minden bizonnyal halott. Nyelt egyet… Cara is.

Összeszorított fogakkal, ellépett az ágytól. Egy szörnyeteget csodál. Nyílván mindenkit így vesz le a lábáról. Az elbűvölő modorával, és a kifogástalan külsejével. Carat is így csábította el. Elcsavarta a fejét, majd megölte. Vele sem lesz másképp. Előbb utóbb, úgyis elkövet valamit, ami a férfi szemében hiba lesz, és vége az életének…

-Te?

Hana úgy megijedt a hangtól, hogy azt hitte, összeesik. Láthatóan összerezzent, és még idejében szájához kapta a kezét, nehogy felsikoltson. Megfordult, és egy sötét, női alakot látott az árnyékban.

-Ki maga?- suttogta Hana, és csak kapkodta a fejét a nő, és a férfi között. Félt, hogy felébred! Ki kell innen jutnia!

A nő kilépett az árnyékból, és a kandallóhoz sétált, majd megállt előtte, keresztbefonta a karját, és rámeredt.

Leila!

-Mit keresel itt?- tette fel a kérdést, a szőke hajú nő. Bordó, ruhája, a földet súrolta. Haját felfogta egy kontyba, amiből szálakat húzott ki, hogy csigákba bodoríthassa. Az arcán, tömény festék volt. Kék szemei vadul csillogtak, miközben ránézett.

Leila D’Aubrey, Margaret Deforghie fogadott lánya volt. Ő is a Guilty Nightsban dolgozott, mint második legkeresettebb örömlány. Hana egyáltalán nem kedvelte. Felszínes volt, emellett cinikus, gőgös, és lenézte a nála szegényebbeket.

Végigmérte Hanat, majd megvetően hümmögött.

-Vetélytársam akadt a személyedben?- kérdezett megint, és közelebb lépkedett. Cipőjének sarka, hangosan kopogott a fapadlón. Hana remegő gyomorral sandított hátra. Nem kellett volna bejönnie! Fel fog ébredni, aztán neki vége!

-E-e-ezt hogy érti?- kérdezett vissza, és kilépett a férfi szobájából, szorosan a falhoz tapadva. Leila követte a mozdulatait, majd megállt előtte.

Lassan megrázta a fejét.

-Vörös haj… barna szemek… nem értem mit kedvel rajtad. Nem lehetsz az ellenfelem… a közelembe se érsz!- mondta megvetően.

-Én nem…

-Hagyd abba!- förmedt rá a nő. Megragadta az állánál fogva, majd mégközelebb hajolt. Hana, amennyire csak lehetett, a falnak lapult.

-Mindenki azt hiszi, hogy megdöglöttél! És már nagyon azt szeretném, ha tényleg igaz is lenne! Mióta találkozgattál Nickkel?

-Ki az a Ni…

Leila mégjobban megszorította az állát.

-Ne játssz velem, te kis ribanc! Itt élsz vele!

-Nem tudtam a keresztnevét!- nyögte ki nagy nehezen Hana.

-Hát persze, hogy nem!- sziszegte dühösen.- Szóval? Mióta ismered?

-Nem ismertem, csak tegnap találkoztam vele először!

-Hazudsz!- motyogta, és belevájta körmeit Hana arcába. A lány összeszorította szemeit, és nyögött egyet.

-Igazat mondok!

-Hányszor feküdtél már le vele?- kérdezett újra.

Hana szemei kipattantak, majd rámeredt a nőre.

-Miket képzelsz? Egyszer sem!

-Te kis rohadék!- morogta a nő, majd körmeit, úgy belemélyesztette az arcába, hogy kiserkent a vér. Hana elfojtott egy hatalmas nyögést, így inkább csak halkan nyöszörgött a fájdalom miatt.

-N… Nem süllyedek le a te szintedre, Leila!- nyögte megvetően.

Leila elengedte, majd hatalmas pofont kevert le a lánynak, majd újra megragadta az arcát.

-Hálóingben, kiengedett hajjal flangálsz egy férfi hálószobájában! Ki hinné el ezt a hazugságot, hogy nem hemperegtél meg vele?- mondta egyre hangosabban.

-Engedjen el!- suttogta Hana, és mindig oldalra nézett. Csak imádkozni tudott, hogy olyan mélyen aludjon a férfi, hogy semmit se vegyen észre.

-Figyelj rám! Jobban teszed, ha összepakolsz, és eltűnsz innen, mielőtt mégjobban felmérgesítesz! Nick, az enyém! Nem veheti el tőlem, egy koszos kis ringyó, akinek még normális családi háttere sincs! Megértetted?

-Nem!- állt ellen, és megmarkolta a nő csuklóját, amelyik az állát szorongatta.- Te minek nevezed a családi hátteredet? Mert az minden, csak nem normális. Az anyád London legnagyobb kurvája, te pedig utána jössz! Nem érsz te semmit, hiszen csak a testedet árulod, minden jöttmentnek! Te nevezel engem ringyónak? Nézz már magadra!- sziszegte Hana.

Legnagyobb meglepetésére, Leila szája, gúnyos mosolyra húzódott.

-No lám… mégis csak ellenfelemre akadtam, vöröske…- suttogta, és elengedte az arcát.

Közelebb hajolt, majd szinte a szájába mormolta.

-Ellenem viszont, sohasem győzhetsz!- mondta, majd egy csókot lehelt Hana ajkaira. Hana reflexből ütötte pofon a lányt, majd dühösen, és megalázottan törölte meg a száját. Leila felnevetett, Hana pedig újra rettegve várta, hogy mikor lepleződnek le.

Leila végigsimított az arcán.

-Kevés vagy te ahhoz, hogy a nyomomba érj, Verlaine! Sokat kellene még ahhoz tanulnod, hogy olyan legyél, mint én…

-Ki akarna olyan lenni, mint te?

Leila, újra csak elmosolyodott, és a füléhez hajolt, s folytatta, mintha nem is hallotta volna, amit a lány mond.

-Az első, és legfontosabb, amiben különbözünk… az, az, hogy én már meghódítottam… te pedig azt sem tudod, hogy mi zajlik egy férfi, és egy nő között! Nick nem szereti a tapasztalatlan nőket… tehát csak akkor lenne esélyed, ha már jól kitanultad a szakmát!

-Engem nem érdekel, hogy mi van köztetek…

-Hát persze, hogy nem- kuncogott Leila, majd a kezét, újra megemelte, de ezúttal Hana vállára tette. Végigsimított a kulcscsontján, majd egyik ujjával, körözve, egyre lentebb, és lentebb ért. Elérte a hálóing szélét, amiből kihúzta a szalagot, így feltárult előtte Hana melleinek felső domborulata.

Hana összeszorított fogakkal, és ököllel tűrte, amit a nő tesz. Nem értette, hogy miért nem üti meg. Talán, mert fél, hogy a nagy hangzavartól, felébred a férfi. Azt pedig mindennél jobban el szerette volna kerülni. Így inkább várta, hogy mi lesz ennek a vége.

Leila, kezével elindult még lentebb, hogy kioldhassa a többi szalagot, de egy másik kéz, elkapta az övét.