Senki sem tudja, hogy mit hoz számára a sors. Örömökben lesz része, vagy szomorú napok várnak rá?
Persze feltehetőleg ez ennél összetettebb dolog. Az éjszakák és a nappalok váltakoznak, az évszakok sorra követik egymást, egy téli reggelen is kisüthet a nap, éppúgy, mint ahogy az eső is eleredhet egy nyári délutánon.

Sakara összekuporodva ült a kanapén, egy törölközővel a fején, s lábait bámulta zavarodottan. Vizes hajtincsei végéről apránként potyogtak a vízcseppek. Pár héttel ezelőtt még nem gondolta volna, hogy az élete lehet még sokkal zavarosabb, még fordulatosabb. Nem hitte, hogy hoz még újat számára a Sors. Pedig a Sors, hozott. Hideget is, meleget is, és olyat is, amiről még nem tudta eldönteni, hogy jó-e vagy rossz, vagy, hogy mire lesz hatással. Mindegy... majd idővel úgyis elválik.
Egy gondolat kezdett megfogalmazódni elméjében, amitől nem tudott szabadulni, mert ezt a mellkasába szökött ritmust szíve diktálta. Próbálta elfelejteni, de félt, ha nem követi, elveszik örökre a százfelé ágazó utak mentén. És mindemellett hitte, ha rátalál arra, amit keres, önmagához is közelebb kerül.
- A törölköző nem csak dísznek van. - csengett keresztül a nappalin egy hűvös hang, melynek gazdája Yokomizo Gin volt, kinek nyakában csakugyan egy törölköző pihent. Sakara durcás képet küldött a fiú felé, aki semmivel sem volt szárazabb nála. Egyenes, barna haja épp olyan vizes volt, mint a lányé, aki most még jobban fejére húzta a szárítkozásra használatos tárgyat, és alig hallhatóan morogni kezdett. Láthatóan Gin nem vett tudomást erről, mert egy szót sem szólt. Kisétált a szobából, s pár perc múlva léptek zaja jelezte visszatértét, majd ezt egy koppanó hang követte. Sakara - úgy, hogy a fiú ne vehesse észre -, kilesett a törölköző alól, és egy csésze teát pillantott meg az üvegasztalon, nem messze tőle, valamint egy üres csészét. Nagyon jól esett volna neki egy korty a meleg italból, de olyan érzése volt, hogy ez a tea szimbolizálta a békejobbot, amit ő vissza kívánt utasítani. Pár perc üres csönd ereszkedett a nappalira. A fiú és a lány nem szóltak egymáshoz, habár egy szobában ültek. Sakara nem is tudta, igazán mit akar, vagy mit vár Yokomizotól, csak abban volt biztos, hogy képtelen beszélgetést kezdeményezni, így ez a feladat a fiúra hárult, aki láthatólag nem törte magát különösképpen. Mikor a lány már kezdett dideregni, úgy döntött mégiscsak megtörli haját a törölközővel, ám mindeközben gondosan kerülte a másik pillantását, aki végül mégis megtörte a hallgatást.
- Komolyan azt hitted, hogy engem befolyásol az, amit az a nőszemély állít rólad? - kérdezte érzelemmentes hangon.
Sakara halványan elmosolyodott a "nőszemély"; jelzőn, mellyel Gin anyját illette, s egy pár másodpercre pislákoló szeretet buzgott fel benne Yokomizo iránt, kinek udvariatlan viselkedése ezúttal jobb kedvre derítette őt.
- És azok az ostoba érvek, amiket felsoroltál annak érdekében, hogy elijessz magadtól, egyenesen nevetségesek voltak, még tőled is. - folytatta hidegen.
A lány még mindig hallgatott. Tényleg elég sok hülyeséget hordott össze, de azért fogalmazhatott volna finomabban is. Komoly lelki traumán esett át az elmúlt időben, nincs kedve még Gin sértéseit is meghallgatni.
A fiú a lány mellé ült, akinek ennek hatására gyomra vad szambába kezdett. Még nagyon is élénken élt benne az a "dolog" az esőben. Szinte érezte még száján a fiú csókját, amely esőcseppek hadával keveredett. Miután megtörtént a másik csak annyit kérdezett: "Befejezted?" majd megfogta kezét, és a házig ráncigálta. Azóta van ilyen sokkos állapotban. Nem tudta a másik miért tette azt, nem talált rá ésszerű magyarázatot.

Arcát forróság öntötte el. Yokomizo olyan közel hajolt hozzá, hogy az már nagyon is sértette az intim szféráját. Próbálta állni a pillantást, de nehéz volt dacolni a fiú hideg, semmitmondó tekintetével, ami szüntelen azt üvölti neked, hogy úgysem nyerhetsz ellenem. És Sakara amúgy is kisebbségi komplexusban szenvedett, így próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve.
- Minek kéne történnie, hogy elhidd, nagyon is fontos ember vagy? - érdeklődött Gin, a lány arcát fürkészve.
Sakara lassan lehajtotta fejét... Szíve hevesebben dobogott. Egy szempillantás alatt feladott tervével, miszerint nem szól Yokomizohoz. Érzékei jelezték, hogy ez most nem a durcáskodásnak az ideje.
- Én... - kezdte el bizonytalanul. - Szeretném... Szeretném megtalálni az apámat. Az igazit. - mondta félősen. - Tudom, hogy 5%-nál is kevesebb rá az esély, hogy megtaláljam, de... Úgy érzem, ha ezt nem próbálom meg, nem lehetek teljes, nem lehetek egész. Nem baj, ha végül sosem látnám, de ha meg se próbálom, akkor örökké bennem marad, hogy nem tettem meg mindent.
A következő pillanatban, mintha valami érzelem futott volna át a fiú arcvonásain, de olyan gyorsan eltűnt, hogy lehetetlen volt megállapítani az eredetét.
- Úgy gondolod, hogy feltétlen szükséged van erre? - tette fel a kérdést Gin, fürkésző tekintettel.
- Igen! - felelte határozottan a lány. - Most először és lehet, hogy életemben utoljára, de teljesen biztos vagyok magamban. Ezt akarom tenni.
- Rendben, akkor megígérem neked, hogy segítek. - jelentette ki a másik.
- Komolyan? - lepődött meg Sakara.
- Igen.
A lány még sosem hallott ennél szebb igent élete folyamán. Olyan volt, mint tikkadt földnek az esőpermet, vagy méhnek a virágpor. Mérhetetlen öröm és hála uralkodott el rajta, s úgy érezte, túlcsordul benne a köszönetet mondás vágya. A fiú megértette, amit mondott és segít neki. Ennél szebb dolgot nem is ígérhetett volna. Végül csak egy egyszerű köszönömöt tudott kibökni, amiért szégyellte is magát rendesen.
- Nem szükséges hálálkodnod! - váltott stílust a fiú. - Csak azért teszem, hogy később semmi se hátráltasson Téged. Egész emberre van szükségem.
- Rendben... - fogta vissza magát a lány. Nem igazán értette mire célzott a másik.
- Ha akarod, már ma elkezdhetjük. - jelentette ki a fiú, s órájára pillantott. - Már úgy is mindegy ennek a napnak.
- Rendben! - pörgött fel Sakara, s felpattant a kanapéról. - És hol kezdjük?
- A kórházban. - érkezett a válasz.
- A kórházban? Miért pont ott?
- Megtesszük a kezdeti lépéseket. - jelentette ki a fiú, s ő is felállt. - De előbb meg kéne mérni a lázad. - tette hozzá.
- Jól vagyok! - vágta rá a lány. - Már semmi bajom. A tetőn egy kicsit megszédültem de már minden rendben. Sose voltam jobban. - mondta, s fejével igenlően bólogatott, nyomatékot adva szavának.
- Úgy gondolod? Nem akarok egyszer csak arra eszmélni, hogy félhalott állapotban heversz az árok szélén. Elegem van mára a meglepetéseidből, remélem megérted.
- Jó-jó... Nem léphetnénk túl ezen? - kérvényezte a másik. - És különben is! Kórházba megyünk nem? Mi baj történhetne ott?
Yokomizo erre csak egy lesújtó pillantást küldött felé.
Sakara se szó, se beszéd kabátjáért szaladt, s megvárta, míg a fiú is a bejárathoz ért. Képtelen volt nyugton maradni, szíve hevesen vert mellkasában, hogy már a mai nap tehet valamit, apja megtalálása érdekében.

- Miért vagy ilyen izgatott? - kérdezte Gin, miközben bezárta maguk után az ajtót.
- Nem tudom igazából megmagyarázni... amikor csak arra gondolok, hogy láthatom "Őt", boldognak érzem magam. - mondta őszintén Sakara.
- De azt mondtad, születésed előtt elhagyott Titeket. - idézte fel Yokomizo. - Miért akarod mégis ennyire megismerni? - tette fel a másoknak bizonyára kézenfekvő kérdést, de hangjában nem érződött, hogy ő mit gondol a dologról, hogy neki mi a véleménye.
Sakara tekintete egy kicsit elhomályosult.
- Kiskoromban... - kezdett bele bizonytalanul. - Sokat álmodoztam valakiről. Ez a valaki... a képzeletemben eljött hozzám. Nem tudom, ki volt ő, és, hogy honnan jött... de abban biztos vagyok, hogy egy fontos személy. - mondta. - Talán... úgy érzem, hogy az apám volt végig az a valaki.

Miközben a kórház felé sétáltak, az eső elállt, és helyenként a nap is előbújt, azonban hideg szél fújt.

- Jobb lesz sietni. - szaporázta meg lépteit Yokomizo, s Sakara szorosan a nyomában loholt. - Még megfázol ebben az egyenruhában, és nem lenne ajánlatos most lebetegedned.

Mikor a kórházhoz értek, a bejáraton belépve kellemes meleg levegő csapta meg őket. Persze elvárható volt, hogy egy beteg emberek gyógyítására fenntartott helyen megfelelő legyen a hőmérséklet.
Sakara követte a fiút. A második emeletre tartottak.
Egy üres kórterembe mentek, ahol lepakoltak. A lányt egyből megcsapta az a jellegzetes fertőtlenítő szag, ami minden kórház kórtermeiben észrevehető. Nagyon nem szerette ezt az illatot.
- Vedd le a kabátod és a táskád, mindjárt jövök! - utasította Yokomizo, s ő is lerakta sajátját, majd kilépett a teremből, s becsukta maga után az ajtót.
Sakara engedelmesen lepakolt, majd egy széken foglalt helyet. Már sokkal jobban érezte magát, talán azért, mert a hűvös eső lehűtötte. Ajánlják is, hogy a lázas betegek, langyos vízben fürödjenek meg. Na jó, az eső kicsit más, de a célnak megfelelt. Felmerült benne a kérdés, hogy vajon a fiú előre kitervelt szándékkal tessékelte ki a kocsiból? Elvégre várhattak is volna a taxiban. Az persze elképzelhetetlen volt, hogy a taxióra feszéjezte Gint.

Úgy 6-7 perc néma várakozás után, a fiú ismét belépett a terembe, kezében egy kisebb orvosi táskával. Szó nélkül a vizsgálóasztalhoz lépett, mintha észre se vette volna a még mindig a széken ücsörgő Sakarat, aki már nyugalmatlanul fészkelődött. Nem tudta, hogy mire készül Yokomizo, így csak találgathatott. Mikor nagy tűket és fecskendőket vélt meglátni az asztalon, kezdett igencsak szűk lenni egyenruhája. Biztos volt benne, ha még egy sebészkést is meglát, a sürgősségire kellene szállítani egy hordágyon. Utálta az ilyen "orvosi ketyeréket", irtózott tőlük. Miközben Gin egy furcsa kinézetű fecskendővel foglalatoskodott, (ami inkább hasonlított egy vákuum csőre) a lány zavartan felállt, és a másik mellé szédelgett.
Bár ne tette volna...
- Ülj le! - utasította a fiú.
Sakara bizonytalanul ugyan, de helyet foglalt a vizsgálóasztalon.
- Szorítsd ökölbe a kezed! - érkezett egy újabb parancs.
- M-miért? - értetlenkedett Sakara.
- Csak tedd, amit mondtam!
A lány engedelmeskedett, de homlokát már verejtékcseppek pöttyözték.
Yokomizo feltűrte a lány bal kezén, egyenruhája ujját, s kezébe vette a fecskendőszerűséget.
- Most ne mozogj! - mondta a fiú, s komoly tekintettel elkezdte a "beavatkozást".
Sakara enyhe csípést érzett könyökhajlatában. Nem mondhatni, hogy elviselhetetlen volt, de azért nem volt kellemes, főleg a látvány, ahogy a vörös folyadék a fecskendőbe áramlik. A dolog körülbelül két percig tartott, és nagy megkönnyebbülés volt a lány számára, mikor vége lett.
- Rendben. - mondta Yokomizo, mikor szabaddá tette kezét, s egy gézdarabot szorított az imént megszúrt bőrfelületre.
- Vérvétel? - kérdezte bizonytalanul a másik.
- Igen. Mivel semmit sem tudunk az apádról, a vérvizsgálat lesz az egyetlen bizonyíték, ami az ügy felgöngyölítésében segít majd minket. - érkezett a válasz.
- De... - értetlenkedett Sakara.
- Nincs semmi de. Még ha a vizsgálaton kívül találunk is mást, "Őt" akkor is csak az orvosi bizonyíték foglya meggyőzni.
- Rendben. - hagyta rá a lány, mert végül is egyet értett. Nagyon jól tudta, hogy Yokomizo az "Őt" alatt apjára gondolt, és ez megrémítette. Nem tudta elképzelni a helyzetet. Talán túl nagy fába vágta a fejszéjét? Igyekezett kétkedő gondolatait arrébb hessegetni. Ismét leült a székre, miközben figyelte, ahogy Gin összerakja a felszerelést. Felmerült benne egy kérdés, habár viccesnek találta, hogy most jutott eszébe.
- Yokomizo-kun, honnan tudsz ennyi mindent? - kérdezte, ám érezte, hogy ez a mondat kissé bugyután hangzik, így gyorsan kiegészítette. - Mármint... a gyógyítással és az orvoslással kapcsolatban.
Úgy tűnt, a fiú nem hallotta a kérdést, csak rakosgatta a dolgokat tovább, és a lánynak nem volt bátorsága még egyszer Yokomizohoz szólni, így csak némán lehajtotta a fejét, miközben arra gondolt, hogy igazából nincs is ehhez semmi köze, szóval örült, hogy a másik nem hallotta.
Mikor Yokomizo befejezte, mindketten felvették táskájukat, és kiléptek a teremből.
- Én még leadom a vérmintát. Várj meg itt! - érkezett a legfrissebb parancs, s a fiú már el is indult, de a lány megállította.
- Yokomizo-kun, én addig elmegyek meglátogatni Ishiki-kunt... ha nem baj...
Gin egy fél percig némán fürkészte a másikat.
- Rendben. - mondta végül, s azzal már el is viharzott.
Sakara diadalként élte meg, hogy szabad kezet kapott, s ő is elindult. A lift felé vette az irányt. Még emlékezett hová kell menni. Első emelet, 8-as kórterem.
A felvonóból kilépve, határozott léptekkel ment a kiszemelt helység felé. Mikor megtalálta a nyolcas számmal fémjelzett ajtót, habozás nélkül benyitott.

A legutóbbihoz képest, kicsit más hangulat uralkodott a teremben. Sakara egyből észrevette, hogy nincs mindenki itt. Már csak három kislány volt, és mindegyikük az ágyában pihent. Aludtak. A fiúk csapata hiánytalannak bizonyult. Két kisfiú játszott az egyik sarokban, valamiféle társasjátékot. A lány emlékezett rájuk, ők voltak, akik legutóbb az autóval játszottak. Tekintetével most Ishiki-kun után kutatott, s pár pillanat után meg is találta őt. A kisfiú most is az ágyában feküdt, jó vastagon betakarva, és az arcát félig behálózó csövek sem maradtak el. Mikor megpillantotta Sakarat, úgy tűnt, egy kicsit felvidult, s némi szín is került fel egyébként holtsápadt arcára.
- Nee-chan! - szólította meg vidám ugyanakkor kicsit rekedt hangon.
Sakara egyből elindult felé.
- Szia! - köszönt mosolyogva a fiúnak, és leült a mellette álló üres ágyra.
- Úgy örülök, hogy bejöttél. - folytatta a fiúcska. - Nagyon unatkoztam. - tette hozzá, s egy sóvárgó pillantást vetett a társasozó gyerekekre. - Ryoka és Daisuke megkérdezték, hogy nem játszom-e velük, de nekem nem szabad... - mondta s elsötétült tekintete.
- Csak egy rövid ideig maradhatok. - mondta halkan a lány, s táskájába nyúlt. - De vettem neked valamit, és át szerettem volna adni. - jelentette ki, s hátizsákjából egy kis dobozt húzott elő, amit ma reggel vett a fiúnak.
- Mi ez? - kérdezte meg mohó kíváncsisággal Ishiki-kun.
- Egy játék. - nyújtotta át a lány. - Szerintem ezzel egy darabig elleszel. - mosolygott.
A fiú nyomban kinyitotta a dobozt, ami két tárgyat rejtett. A nagyobbik egy konzoljáték volt, a kisebbik pedig egy ahhoz tartozó cd, melynek címe: "Sebesség"
Beletelt pár percbe, amíg a fiú felfogta, hogy mit is kapott, de mikor elért tudatág, láthatóan rég nem érzett öröm ült ki arcára.
- Remélem, tudod majd használni. - mondta a lány, s becsukta táskáját. - Csak mivel tudtam, hogy szereted az autókat, gondoltam örülsz majd egy ilyen játéknak. Csak annyit tudok róla, hogy autóversenyzésről szól, szóval nem tudok sokat segíteni, de majd csak rájössz a használatára. - mondta nevetve a lány.
- Köszönöm. - mondta szinte könnyezve Ishiki-kun, mire Sakara egy kicsit meglepődött.
- Nincs mit. Barátok vagyunk vagy nem?
A kisfiú csak némán bólintott.
- Na most mennem kell, de majd még jövök és akkor beszélgethetünk is. - mondta a lány felállt.
- Rendben, de tényleg gyere!
- Oké! - mosolyodott el a lány, s egy puszit nyomott a fiú arcára.

Ekkor nyitott be a kórterembe Yokomizo.
- Mehetünk! - szólt oda Ginnek a lány, s elindult felé.
- Szia Gin! - köszönt oda az imént érkezőnek a kisfiú.
- Szia Ishiki! - érkezett a válaszköszönés Yokomizotól, aki már megint...

Már megint ez az arc. Mit akar ez jelenteni? - kérdezte magától a lány, s a fiú tekintetét fürkészte. Az a szép arc most még vonzóbb volt. A fiú szájára egy halovány ugyan, de annál többet mondó mosoly ült ki, ami ha egyáltalán ez lehetséges, megháromszorozta a fiú rsármerejétr1;. Persze nem is ez volt a lényeges. Hanem, hogy Gin képes ilyen is lenni. Mintha nem is ő lenne. Egy egészen más arcát mutatta.
- Mehetünk? - kérdezte.
- Igen. Viszlát, Ishiki-kun! - köszönt el Sakara, s kilépett az ajtón. Gin követte.

Mikor leértek a földszintre, Sakara a "kedves arcú" Gintől feltöltődve úgy érezte, most megengedhet magának egy kérdést.
- Yokomizo-kun! Ishiki-kun miért van itt? - ez volt az, amit már régóta szeretett volna tudni, de mégsem kérdezhette meg a kisfiútól, magától.
- Szívbeteg. - érkezett a kurta válasz.
- Beteg a szíve? - kérdezett vissza a lány ijedten.
- Igen. Egy vele született szívbetegsége van, melyet valamiféle fejlődési rendellenesség idézett elő.

Bár Sakara szívével semmi gond nem volt, most mégis éles fájdalom hasított bele.
Tehetetlenség. Ez jutott eszébe. Annyi kisgyerek szenved súlyos betegségekben, és senki nem tehet ez ellen semmit. Az orvosok enyhítő körülményekkel tudnak szolgálni, de hány életet tudnak megmenteni? Hány ártatlan kisgyerek hal meg, akik még épp csak, hogy megízlelhették az élet ízét?
Igazságtalan.
Ő meg még mindig él. Hátralevő idejét örömmel átadta volna valaki másnak, de nem tehette.

Yokomizo nyílván látta az arcán eluralkodó kétségbeesést, mert megállt.
- Nyugodj meg! Ishikit nem olyan fából faragták, hogy egy kis betegségbe belehaljon. - mondta és a lány szemébe nézett, ami csupa-csupa kétellyel volt tele.
- De...
- Nincs semmi de. Amit mondtam, azt úgy is gondoltam.
- Rendben. - adta fel a lány, de nem érezte magát teljesen meggyőzve, bár a tény az tény, kicsit jobban érezte magát. A fiú olyan meggyőzően tudott állítani valamit, hogy valószínűleg azt is elhitte volna neki, hogy az ég az zöld, a fű pedig kék.
- Most biztosan meglesz egy darabig. - jelentette ki Yokomizo, s újra elindult. - De te nagyon furcsa vagy. - fűzte hozzá.
Furcsa? - értetlenkedett magában Sakara. Ezzel meg mi a fészkes fenére céloz? Jó-jó, meglehet, hogy valóban furcsa, de miért mondta ezt ilyen hirtelen?
- Azt mondtad két dolgot vettél eddig a pénzből. - folytatta Gin, a lány értetlenkedő képét látva.
- Igen. - helyeselt a másik.
- Hát ezért vagy furcsa.
- Nem értem... - mondta Sakara bizonytalanul. Ez megint valami Yokomizos dolog, amit ő úgysem foghat fel? - gondolta.
- Az első amit vettél, az nyílván a ruhád. - jelentette ki a fiú. - Ez amolyan kötelező dolog, hisz, ha nincs egyenruhád, kirúgnak a suliból. - jelentette ki, mire a lány bólintott. - És feltételezem, hogy a második dolog, amit vettél, az Ishiki ajándéka.
Tessék? - riadt meg magában a lány. Ezt meg honnan tudta? Érezte, hogy elvörösödik.
- Más bizonyára nem ezt tette volna. - mondta a fiú, rá se nézve Sakarara, aki kínosan érezte magát. Nem akarta, hogy Gin tudomást szerezzen a dologról, de hát nem úgy alakult, ahogy tervezte. Minő meglepetés...
Pár perc kínos hallgatás következett be, amit természetesen Yokomizo tört meg.
- Apám, születésem óta azt szeretné, hogy orvos legyek. - jelentette ki, még mindig egy kósza oldalpillantással se méltatva a lányt. - Már hétéves koromban kiválóan tudtam injekciókat és oltásokat beadni embereknek, és 14 éves korom óta önkéntes vagyok a kórházban, így ragadt rám egy s más. - folytatta. - A szüleim azt akarják, hogy az egyetemen is orvoslást tanuljak. - fejezte be rövidke, ám annál tartalmasabb monológját, s most kivételesen a másikra is vetett egy pillantást. - Erre voltál kíváncsi nem? - kérdezte meg Sakara elkerekedett szemét látva. A lány megilletődött a kérdésére kapott késői választól. Tényleg azt gondolta, hogy Yokomizo nem hallotta, amit kérdezett, így erre egyáltalán nem számított.
- De... erre voltam kíváncsi. - cincogta zavarodottan.

Később megegyeztek a fiúval, hogy ő most hazamegy, amihez csodák csodájára, senkinek semmi hozzáfűznivalója nem volt. Az elválás fájdalom és zökkenőmentes volt, azonban Sakara mikor hazaért, nem tudott nyugodtan gondolkodni. Annyi minden kavargott fejében a mai nappal kapcsolatban, hogy úgy érezte, felrobban. Hazaértekkor, benézett anyja szobájába, hogy bizonyosságot szerezzen róla él-e még egyáltalán. Halk szuszogás hallatszott az ágy felől, a besötétített szobában, ami leginkább valamiféle szekta találkozóhelyének tűnt. Már csak tüzet kellett volna rakni a padlón.
A lány készített némi ennivalót, amit Natsue szobájába vitt. Aznap nem nézett be hozzá többet.

Este nem tudott aludni.
Szíve eszeveszettül zakatolt, mikor felidézte Yokomizo ígéretét. A fiú segít neki, hogy megtalálja az igazi apját. Ez az ígéret volt az egyetlen fénysugár az üres sötétségbe, ami körülvette őt, s kapaszkodni akart ebbe. A "kutatás" megkezdése annyira megérintette, hogy el is felejtette, hogyan indult a nap. Érezte, hogy elvörösödik, így fejére húzta takaróját, habár senki sem volt rajta kívül a szobában. Ki akarta zárni elméjéből a reggelt, de amint lehunyta a szemét, újra lepergett előtte minden, amint Yokomizo lecipeli a gyengélkedőbe, és az az esővízzel keveredett csók. Szinte érezte még a fiú egyenruhájának megnyugtató illatát és ajkainak érintését. Hamis volt az a csók. Nem volt valódi, mert csak azért kapta, hogy elhallgasson. Csak egy illúzió volt, amire holnap már senki sem fog emlékezni, messzire viszi majd a szél, mint a cseresznyefa lehulló szirmait tavasszal. De mégis... szívébe egy nyugtalanító érzés költözött.

Az elkövetkezendő hétvége viszonylagos nyugalomban telt. Natsuet, alig látta, jelenlétét a házban csak néha egy-egy ajtónyikorgás vagy halk léptek zaja jelezte, vagy a fürdőből kiszűrődő vízcsobogás. Sakaranak furcsa volt ez a rend. Most, hogy Habaka, az álapja nem lakott velük, minden elcsendesült. Kicsit mondhatni magányos is volt ez az állapot. Persze nem kívánta vissza a férfit, szó sincs erről, csak olyan üres volt minden.

Párszor eleredt az eső, és a lánynak olyankor mindig Yokomizo jutott eszébe, és ezt nagyon nem szerette. Ostobán érezte magát, hogy már napjában többször is gondol rá. De bármennyire is nehéz volt beismerni... Ez a Yokomizoval töltött pár nap, élete legszebb napjai közé tartozott. Sok kedves embert ismert meg, akikkel sohasem találkozik, ha nincs a fiú. De a lány a fejébe vette, hogy szép napok ide vagy oda, nem fog törődni ezekkel az új érzésekkel, hisz egyszer minden véget ér, még a kettejük kis játéka is.
Április közepe volt.

Hétfő reggel, kicsit kómásan kelt fel, szívesen aludt volna még egy órát, de muszáj volt iskolába mennie, különben Gin megint jól kiosztja, amit nagyon nem volt kedve ismét átélni. Magára öltötte egyenruháját, vállára vetette táskáját, és elindult. Az iskola épületébe érve, egyenesen termük felé vette az irányt, azzal a céllal, hogy kihasználja a maradék időt, és alszik még egy kicsit a padon. Legalábbis úgy tesz.
Ám a szépen eltervezett reggel, ezen a napon se alakult úgy, ahogy ő azt szerette volna. Az osztályterembe lépve, nagy hangzavar fogadta, izgatott diákok sürögtek a padok körül, olyanok is, akiket Sakara még sosem látott. Többnyire lányok voltak, s mikor megpillantották őt, körülsereglették.
- Tudod ki keresett Téged egész múlt héten? - kérdezte izgatottan egy alacsony, szemüveges lány, akit korábban még sosem látott Sakara.
- Nem, nem tudom. - sóhajtott a lány, s padjához vánszorgott.
- Nem igaz! Még csak nem is tudsz róla? - hitetlenkedett egy másik.
- Pedig így van. - érkezett a kurta válasz, amit intenzív sustorgás követett.
- Akkor had világítsunk föl. - szólt ismét a szemüveges lány. - Ayama Harasava. - mondta, röviden, s láthatólag meghökkent az ezt követő reakción, ugyanis nem volt reakció. Sakara kivette táskájából biológia könyvét, és kinyitotta.
- Mi ez az ostoba viselkedés? - csattant föl a másik.
- Miért? Mit mondjak? - értetlenkedett Sakara. - Biztos a kiállítással kapcsolatban akart valamit mondani. - tűnődött hangosan. El is felejtette, hogy kapott egy meghívást tőle, ami mára szól. Úgy tűnik, erről lemondhatnak.
- Valamit! Akármit! - kelt ki magából a lány. - Ichiriku Riiko vagyok, az Aoyama fanklub megalapítója. Ők itt Mina, Kikki és Midori. - mutatott a mellette álló lányokra.
- Nagyon örvendek! - köszönt zavarodottan a lány. - Kyou Sakara vagyok...
- Mi is nagyon örvendünk! - köszönt sietve Riiko. - De ez most nem az ismerkedés ideje. Beszélnünk kell!
- Rendben, miről van szó? - kérdezte ártatlanul Sakara.
- Gyere! - mondta erőteljesen a szemüveges, és karjánál fogva magával rántotta a gyanútlan áldozatot. - Menjünk ki a folyosóra, itt nem beszélhetünk! - fűzte hozzá, s már ki is vonszolta a teremből a foglyot.
- Rendben! Aúú! De mi van? - kérdezte meg sietve Sakara, mikor a folyosói ablakhoz vonszolták. A négy lány körbeállta őt, s komoly tekintettel nézték.
- Valamit tisztáznunk kell. - jelentette ki a Midori nevű, vörös hajú lány, s társaira nézett, akik bólintottak.
- Tudnunk kell, hogy milyen kapcsolatban állsz Harasawa-kunnal! Ez nagyon fontos. - mondta Riiko jelentőségteljes pillantással.
Sakara egy percre elhallgatott. Nem értette, hogy mi ez az egész.
- Semmilyen. - bökte ki végül őszintén.
- Biztosan?
- Igen.
- Huhh, az jó. - mondta megkönnyebbülve Riiko.
- Örülök, hogy örültök, de most végre elmondanátok, hogy miről van szó? - türelmetlenkedett Sakara.
- Igen, persze. - örvendezett Kikki, akinek derékig érő, hollófekete hajkoronája volt.
- Mint azt megemlítettük, mi az Aoyama-fanklub tagjai vagyunk. - vette át a szót Mina, egy cingár, barna hajú lány, s komoly tekintettel meredt maga elé. - És arra voltunk kíváncsiak, hogy esetleg közelebbi kapcsolatban állsz-e Harasawa-kunnal.
- Tudod, mi mind odavagyunk érte. - mondta Riiko. - És tudni akartuk, hogy a riválisunk vagy-e. - szavait néma döbbenet követte.
- Hogy én? - értetlenkedett Sakara. - Alig ismerem. Múlt hét hétfőn beszéltem vele először, és azóta nem is láttam. És... meghívott a kiállítására, ennyi. De nincs semmi közöttünk. Nem is tudok elmenni oda... a kiállításra. - tette hozzá sietősen. Valahogy nem akart ezeknek a lányoknak az ellenségévé válni.
- Ó ez nem igazság! - fakadt ki a vöröske, s fájdalmas képpel tekintett barátnőire.
- Ne nyafogj, Midori! - intette le Riiko.

Sakara még mindig meg volt zavarodva a helyzettől.

- Már csak egy kérdésünk maradt. - jelentette ki a szemüveges, komor tekintettel. - A segítségünkre lennél? - kérdezte.
- Én? Mégis miben?
- Abban, hogy jobban megismerhessük Aoyama-kunt.
- De én...
- Figyelj! - vágott közbe Riiko. Ha elmész arra a kiállításra és szólsz pár jó szót az érdekünkben, akkor nagyon hálásak lennénk.
- Nem, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. - vágta rá a másik.
- Légyszi! - kérlelte Midori kiskutya szemekkel.
- De mégis mit mondjak?
- Hát nem is tudom... Mondjuk, hogy van néhány barátnőd, akiket szívesen bemutatnál neki.
- Ha ezt megteszed nekünk, örökre le leszünk kötelezve neked. - tette hozzá Mina.
- Tedd meg nekünk! - könyörgött Kikki.

Sakara csak letaglózva állt a négy fanatikus lánnyal szemben, és nem tudta, mit válaszoljon. Legszívesebben nemet mondott volna. Nem az ő gondja. Ha meg akarják ismerni közelebbről Aoyamat, akkor keressék meg maguk. Azonban ahogy elnézte őket, felrémlett előtte az az idő, amikor még ő maga is szerelmes volt a fiúba, és valahogy megenyhült a szíve.

- Hát... talán. De nem garantálom, hogy sikerrel járok. - mondta bizonytalanul, mire egyszerre ugrott a nyakába mind a négy holdkóros.
- Nagyon-nagyon köszönjük! - rikácsolták kórusban. - Megháláljuk. Te vagy a megmentőnk!
- Jó-jó! - csitította őket Sakara, aki erősnek érezte a megmentő szót, ő inkább röpke elmebajjal magyarázta volna tettét. Nem is értette, hogy mégis mit akarnak elérni a lányok, hisz nem járhatnak egyszerre egy fiúval.
Ez megint valami olyan jelenség lehetett, amit ő átugrott életében ez idáig.

A négy lökött csajt csak csengetés után tudta magáról lerázni.
Az első óra művészettörténet volt, amin, mint legutóbb, megint az iskola 30. évfordulója volt a téma.
Urasava-sensei megelégelte az állandó veszekedést a programokat illetően, így ő döntött. Kiosztotta a feladatokat. A diákok párokban dolgoztak, s egy-egy munkakört kaptak. Sakara - nem nagy örömére - a sportvetélkedők lezajlásának vezénylését kapta, aminek ez csak az álcázott neve volt, igazából az volt a feladata, hogy kiszolgálja a versenyen induló diákokat. Társa Makano Yume volt, egy elég csendes lány. Nagyon okos, és ezt osztálytársai ki is szokták használni úgy, hogy megíratják vele a házijukat, így láthatólag mindketten örültek, a másiknak. Sakara nagyon nem szeretett volna együtt dolgozni egyesekkel.

Az utolsó óra testnevelés volt, és már alig várta, hogy vége legyen. Sose volt nagy sportember, így többnyire csak végigkínlódta minden egyes alkalmat. Most is épp a futópályán vonszolta magát keresztül. Mikor már a hetedik kört rótta, arra lett figyelmes, hogy diákok gyülekeznek a tribün alatt. A lány elgondolása szerint, biztosan edzésre indulhatnak. Az iskola híres volt "sportolóiról".
Nem is tévedt, hiszen hamarosan a nagyobbacska csoport elindult a kosárpálya felé. Sakaranak egyből az jutott eszébe, hogy talán Yokomizo is ott van, hiszen ő is a kosárcsapat tagja.

Mikor véget ért az óra, cseppet sem nyugodt lélekkel ment az öltözőbe. Most érezte igazán ígéretének súlyát, vagyis, hogy segítenie kell annak a négy lánynak. Valahogy olyan távolinak tűnt most számára ez az egész. Szívesebben foglakozott volna apja keresésével, ahelyett, hogy kerítőnek áll.

A kiállítás délután négykor kezdődött. Úgy tervezte, hogy még hazamegy előtte és átöltözik, bár nem igazán tudta, hogy miért, de így tűnt illendőnek. Anyja továbbra sem volt beszámítható állapotban. Sakara egyszer benézett hozzá, de a nő elküldte. Mióta ketten voltak a házban, pár szónál többet nem is váltottak egymással. Fél négykor a lány elindult a kiállításra. Egy sötét szoknya és egy barna blézer volt rajta, habár fogalma sem volt, hogy mit kell ilyen alkalmakkor viselni. Szerencsésen megérkezett a helyszínre, ahol már egy kisebb tömeg gyülekezett, nyílván a megnyitóra várva. A lány több ismerős arcot is látott a rengetegben, többek között tanárokat, és diákokat, de nagyon sok ismeretlen alak is volt. Kicsit kényelmetlenül érezte magát egyedül.
Ott volt nem messze tőle Aoyama, és még páran a művészeti klubból.
Mikor a fiú észrevette Sakarát meglepettnek tűnt.
- Kyou-san! - szólította meg, s odasétált hozzá.
- Oh, szia, Aoyama-kun. - köszönt a lány.
- Nem tudod elhinni, hogy mennyire örülök annak, hogy itt vagy. - örvendezett a fiú csábító mosolyát szabadon eresztve. - Múlt héten kerestelek, de sehol sem találtalak.
- I-igen. Beteg voltam. - hazudta a lány.
- Nos mindegy. A lényeg, hogy itt vagy. Bevallom őszintén, kételkedtem abban, hogy eljössz. - mondta a másik.
- Nos én is. - fűzte hozzá Sakara, mire a fiú meglepett arcot vágott.
Ó istenem, most bunkó voltam? - gondolta magában a lány. - Jellemző. Nem tudom befogni a számat.
- Sajnálom. - mondta bűntudatosan.
- Semmi baj. - mondta Aoyama mosolyogva. - Tudod, így még jobban kedvellek. Kimondod azt, amit gondolsz. A legtöbb lány nem tenné meg ezt velem szemben.
Sakara nem értette az egészet. Miért mond neki ilyeneket Harasawa? Nem is ismerik egymást. Itt valami nem stimmel.
- Nos szerintem ez nem így van... - szólalt meg hirtelen, könnyedséget erőltetve hangjára. - Ismerek néhány lányt egy klubból, akik egészen biztosan... - hadarta sietve, hogy túl legyen azon, amiért igazából idejött, de nem sikerült befejeznie a mondatot.
- Gyere! - vágott közbe Aoyama. - Bemutatlak néhány ismerősömnek. - mondta, s azzal már el is indult.
- Vá... várj! - kiáltott utána a lány, s követte.
Keresztülvágták magukat a tömegen, s az épület bejáratához mentek, ahol már ott állt több fiú, akik elég ismerősnek tűntek.
- Ő itt Kyou Sakara. - mutatta be Aoyama nekik a sietségtől még mindig lihegő említettet, aki illedelmesen meghajolt. - Had mutassam be neked... Ő itt Youba Shino. - bökött az egyik magas, vörös hajú fiú felé, aki kezet nyújtott a lánynak. - Ő Mizoko Yuu. - bökött a következőre, aki egy valamivel alacsonyabb, rövid, fekete hajú srác volt. Vele szintén kezet fogtak. - Ő Ibura, Ő pedig Kaito. - mutatott a következő kettőre, akik biccentettek Sakaranak. - Évfolyamtársaim. - fűzte hozzá Aoyama.
- Nagyon örvendek! - köszönt a lány.

- Szóval Te vagy Sakara-chan. - vigyorgott a Yuu nevű fiú. - Részemről a szerencse.
- Hallottuk, hogy "összefutottál" Aoyamával. - mondta vicces hangnemben Shino, a vörös hajú.

Sakara érezte, hogy elvörösödik.

- Aranyosabb, mint mondtad! - fűzte hozzá Kaito, s mohó tekintettel méregette a lányt, aki szörnyen kínosan érezte magát a helyzettől.
- Bizony, sokkal ennivalóbb, mint a korábbi csajaid, Harasawa! - vetette oda még mindig vigyorogva Yuu.
- Befognátok? - kérdezte nyomatékosabb hangnemben Aoyama. - Még valakinek be akarlak mutatni. - mondta a lánynak.
- Jellemző, hogy Ő ér ide utoljára. - jelentette ki Ibura.

Jaj ne... még egy. - gondolta magában a lány. Így egészen biztos, hogy nem fog sikerrel járni. Hogy hozza fel ilyen helyzetben a fanklubbos lányokat? Képtelenség.

- Á na végre! - kiáltott hátra Aoyama. - Már csak rád vártunk.
Sakara vett egy nagy levegőt, felkészülve még egy kínos találkozásra.
Nem is sejtette, hogy a következő pillanatokban a kínokat mérő mérce, kiakad a túlterheléstől.

Ezt nem hiszem el... Ilyen nincs. - idegeskedett a lány némán. - Miért pont Ő?

Egy magas, jóképű fiú jött feléjük. Farmert és tornacipőt viselt, ugyan, de még ezzel az álcával együtt is összetéveszthetetlen volt az a tekintet. Amikor a szél arrébb libbentette az egyenes, barna tincseket a közeledő fiú homloka elől, és láthatóvá váltak a szürke szemek, már nem volt miben reménykedni.

- Yokomizo-kun! - kiáltott fel hangosan a lány, s két métert hátrált ijedtében.
Ezzel a kis jelenettel aztán tényleg magához vonzotta az emberi tekinteteket.

- Ismeritek egymást? - kérdezte meglepetten Harasawa.
- Igen. - érkezett az egyértelmű válasz a fiútól. - Ő a barátnőm.

Folytatása következik...