- Te jó ég! Te jó ég! Most mit csinálunk? - fakadt ki holtra vált arccal Sakara, s elkezdte tördelni ujjait. - Azt mondtad nekik! Komolyan azt mondtad! - idegeskedett ezen a nyilvánvaló dolgon, s úgy nézett Yokomizora, mint egy elmegyógyintézetből megszökött őrültre. - Ez nagyon nem volt jó ötlet. - mormolta magában a lány, s mikor látta, hogy Gint cseppet sem hatja meg kiborulása, még jobban pánikba esett. Nem tudta elképzelni, hogy volt képes ezt megtenni. Ezzel minden összekuszálódott.
- Mi lenne, ha elhallgatnál? - kérdezte a fiú, s olyan képet vágott, mintha egy dübörgő hangfal mellett állna.
- De Yokomizo-kun! Te az imént öt iskolatársunk előtt kijelentetted, hogy a barátnőd vagyok! Ez nyílván valóan nem volt helyes döntés... - folytatta Sakara, már az őrület határait súrolva viselkedésével.
- Majd én megmondom neked, hogy mi helyes és mi nem. - vágott közbe ridegen Gin, s szánakozóan nézett a másikra.
- És ha komolyan veszik? - kérdezte a lány. - Nem, én ezt nem csinálom. Most rögtön megmondjuk nekik, hogy ez csak egy vicc volt. Biztosan hisznek majd neked. - motyogta határozottan. - Hogy Te meg én... Nem, ez nevetséges. - mondta, s már el is indult a nemrégiben otthagyott csoport felé, de a fiú gallérjánál fogva visszarántotta, mint valami ócska rongybabát.
- Nem engedem meg! - jelentette ki egyhangúan, s úgy tűnt, eldőltnek tekintette a vitát. - Azt hiszem kötöttünk egy megállapodást, Sakara-chan. Most már hiába minden ellenvetés.
- Ezt akkor sem teheted! - nyöszörgött a lány, s riadtan tekintett körül.
Már vagy negyed órája megnyílt a kiállítás, s az épületbe egyre nagyobb tömeg verődött. A falakon képek, rajzok díszelegtek, az asztalokon szobrok és egyéb kiállítási tárgyak pihentek kíváncsi szemek kereszttüzében.
- Dehogynem. - vágta rá Yokomizo, ellenvetést nem tűrő hangon. - Ha eddig nem tudatosult volna benned, akkor most kifejtem. Azt csinálok veled, amihez csak kedvem van.
Szavai a megszokottnál is ridegebben csengtek keresztül a helységen.
A vidáman duruzsoló emberek hangja elveszett a térben, s a lány fejében egyedül a fiú szavai visszhangoztak szüntelen. Nem gondolta volna, hogy ilyen is tud lenni. Igaz, sose volt épp kedves, de ez egészen új oldala volt. Úgy tesz, mintha ő csak egy értéktelen tárgy lenne, amit birtokolhat. Erről semmilyen megállapodás nem szólt. Képes lett volna pofon vágni az előbbi kijelentéséért a fiút, de karjai mégsem mozdultak.
- Rendben. - jelentette ki végül elhaló hangon, s levette tekintetét Yokomizoról. - Tégy ahogy akarsz, de ez a dolog egyedül rád lesz káros. - tette hozzá, mintegy utolsó próbálkozásként, hogy eltántorítsa Gint szándékától.
- Ha így van, akkor meg miért nem leszel jó kislány és hagyod rám ezt a dolgot? - érkezett a kérdés, erősen gúnyos felhanggal.
- Rendben, azt csinálsz, amit akarsz. - vágta rá ismét sértődötten Sakara. Kezdte megelégelni a másik arrogáns viselkedését.
- Különben meg... nem kéne, hogy ez annyira zavarjon. - mondta önelégült képpel a fiú, s megint olyan "Yokomizos" tekintettel fürkészte a lányt, aki utálta ezt. Olyan volt, mintha egy röngenszemüveggel keresztüllátna rajta. - A legtöbb lány szívesen lenne a helyedben.
- Csakhogy én nem tartozom a "legtöbb lány" kategóriába. - mondta Sakara. - Már rég nem tartozom sehova... És most engedelmeddel hazamegyek. - mondta, s már hátat is fordított a fiúnak, aki ezúttal nem állította meg.
Nem is tudta eldönteni, hogy most inkább dühős vagy szomorú. Mérges volt a fiúra, amiért úgy bánt vele, mint holmi játékkal, de ez a düh szomorúsággal párosult. Már egyáltalán nem érdekelte Riiko, Midori, Kikki és Mina kérése, elvégre ez csak egy újabb gond, amit a nyakába vett. Persze együtt érzett velük, ugyanakkor nem értette őket. Hogy képesek ennyire szeretni valakit, akivel még csak egy szót sem váltottak. Ő maga már rég túlesett ezen a korszakán. Voltaképpen már régóta úgy érezte, soha többet nem tudna senkiben sem megbízni se barátként, se máshogy.

Mikor hazaért nem kis rosszkedvvel vette le cipőjét. A ház ugyanolyan üresnek tűnt, mint nemrég, mikor elment. Anyja nyílván még mindig a szobájában bujkál. Ez már nem normális. - gondolta magában a lány, miközben a helyére rakta imént levetett lábbelijét. Mikor mindkét pár helyrekerült, arra lett figyelmes, hogy papírokon áll. Pontosabban borítékokon, amiket nyílván az ajtón lévő kis levélszekrénynyíláson csúsztattak be. Lehajolt és magához vette a három borítékot. Mikor közelebbről is szemügyre vette őket, nem lepődött meg különösebben. Számlák voltak. Mindhárom boríték tartalma egy fizetési felszólítás volt. - Persze, hiszen Natsue már régóta nem dolgozik, és már az álapa sem hozza haza a mocskos ügyleteivel megszerzett pénzt. - gondolta magában Sakara, s a cipős polc tetejére helyezte a friss, ropogós számlákat. Ezután átöltözött, a szobájába ment, s gyötrelmes gondolatok közepette ledőlt az ágyára. Úgy érezte magát, mint aki hetek óta nem aludt.

A hétvége eseménytelenül telt. Anyja továbbra is szobájában kuksolt, így a két nap alatt szinte nem is találkoztak. Nem mintha lett volna miről beszélgetniük. Vasárnap délután, mikor Sakara épp cipőt húzott azzal a szándékkal, hogy sétál egyet a környéken, azt vette észre, hogy a három számla még mindig érintetlenül hever a cipős polc porosodó tetején. Egy darabig habozott, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, felkapta a borítékokat, s kilépett a bejárati ajtón. Nem tudta, mihez kezd majd velük, de úgy érezte, nem hagyhatja annyiban a dolgot, mert ha anyján múlik, megvárják a kilakoltatást. Azonnal felmerült benne az ötlet, hogy kifizeti, ugyanakkor el is rettent a lehetőségtől. Ha tovább költekezik a Yokomizotól kapott pénzből, akkor egy életre szóló helyet bérel magának az adósok börtönében. Bár akkor meg miért kötötte meg azt az alkut vele? Így semmi értelme nem volt.
Ahogy telt az idő, egyre biztosabb volt benne, már nincs visszaút. Vagy végigjátssza a történetet, vagy... Nem tudta, hogy mi lesz akkor, ha egyszerűen azt mondja Ginnek, hogy "kösz én ebből kiszállok". Nagy a valószínűsége, hogy nem hagyná annyiban.
Ez az egész túl zavaros ahhoz, hogy ép ésszel felfogjuk. A fiúval való első találkozás óta még igazából el sem gondolkozott azon, hogy mi is ez az egész. Mi célja van Yokomizonak azzal, hogy eljátsszák a szerelmespárt? Miért jó neki ez? Az alatt a rövid idő alatt, amíg együtt voltak, Sakara kiismerte őt annyira, hogy biztos legyen abban, hogy ez a dolog nem csak a hecc kedvéért történik, hogy Gin nem csak azért találta ki ezt a színjátékot, mert unatkozik. Nem. Valami célja van. Ez egészen biztos. - állapította meg magában. De ő, az áldozat, miért nem tudhat a tervről? Elvégre neki kell végigcsinálni.
"Azt csinálok veled, amihez csak kedvem van. "
Még mindig dühös volt rá emiatt, a kijelentés miatt, ugyanis titkon remélte, hogy nincsenek ennyire alárendeltségi viszonyban egymással. De a jelenlegi állás szerint... Nem úgy festett, hogy neki bármi beleszólása lenne a dolgok menetébe. Hirtelen elgondolkodott azon, hogy vajon még meddig kell elmenniük. Mi van, ha hamarosan már csókolózniuk kell mások előtt, csak, hogy a látszat fenn maradjon? A rémület eluralkodott rajta. Ebbe komolyabban bele se mert gondolni.
Gyorsan elhessegette tehát a dolgot. Azért idáig még a fiú se lenne képes elmenni. - állapította meg magában határozottan, főleg önmagát győzködve. De ha ezen a kis problémán még át is siklik, továbbra is ott maradt egy óriási bökkenő. Aoyama és a barátai, akik már abban a hiszemben élik életüket, hogy Yokomizo-kun és ő egy pár. Ez valóban, hatalmas nagy probléma volt. Miután Gin kijelentette, hogy ő a barátnője, a lány se szó, se beszéd, félreráncigálta a fiút, hogy kérdőre vonja, otthagyva Harasawa-kunt és a barátait. A fenébe, vajon mit gondolhat rólam most? - tipródott Sakara, s érezte, hogy fülig elpirul, mint valami óvodás. Nem hitte volna, hogy így lesz. Nem hitte volna, hogy zavarni fogja még valaha, hogy mit gondol róla Aoyama, azt hitte, hogy ebből már kinőtt. De jelenleg nagyon úgy tűnik, ez nem így van, ugyanis roppant mód bökte a csőrét a tudat, hogy Harasawa szemében Gin és ő egy pár.
- Milyen egy felszínes hülye vagyok... - mondta letörten, miközben végigkullogott a parkon. Lépten-nyomon turbékoló párokkal találta szembe magát, akik majd elvesztek egymás ölelésében. Hirtelen egy kép villant fel elméjében, amint ő és Yokomizo hasonló módon róják a környék utcáit, és nevetségesnek találta. Ez akkor sem történne meg, ha minden fejre állna. Egy ilyen jelenség az apokalipszis közeledtét jelentené.

Másnap az iskolában a diákok már javában készülődtek a közeledő évfordulóra. Az utolsó két órát minden osztályban a szervezésre áldozták. Sakaranak nem volt sok dolga egyenlőre, csak összeállította a sportversenyeken résztvevő csapatok listáját. Egyebekben még annyi munkája maradt, hogy gondoskodjon arról, hogy a rendezvény napján legyen elegendő ital a versenyzők részére, és száraz törölköző. Elég megalázó munkának bizonyult kiszolgálni a résztvevőket, de hát nem volt mit tenni. Minden egyéb tennivalót Yume-chan intézett el, aki rendkívül aktívnak bizonyult, sőt egyenesen úgy tűnt, élvezi ezt a fajta munkát. Izgatottan sürgött, forgott délután, s közben kíváncsi tekintetekkel figyelte a sportoló diákok hadát. Sakara már sokkal szörnyűbbnek élte meg ezt a kényszermunkát. Sosem szeretett a középpontban lenni, de így ennyi fiú között, elkerülhetetlen volt, hogy kitűnjön a tömegből, mint lány. Egyetlen vigasza Yume-chan volt, kinek lankadatlan vidámsága egy kicsit őt is ösztönözte. De tényleg csak egy nagyon kicsit. A vártnál sokkal nehezebb feladat volt az induló csapatokat összeszedni, mert hol a focicsapat hiányzott, hol a kosárcsapat a pályáról. Végül az összesített adatok szerint, az induló versenyszámok közé sorolható a kosárlabda, foci, tenisz, kendo, baseball, sőt még pingpong labda is. Persze az előreláthatólag legnépszerűbb sportágak közé a kosárlabda, és a kendo volt sorolható, s nem véletlenül. Ennek a két sportnak megvoltak a sajátos jegyei, s ez összevetve egy középiskolai diáklány számára nagyon is csábító volt. A kendo edzések látogatása amúgy is hozzátartozott a lányok mindennapos elfoglaltságához egy japán gimnáziumban, hisz ott nagyon sok levadászásra váró, jóképű fiú található, akik a test és a szellem együttes fejlesztésével foglalkoznak eme becses sportág által. Egy-egy kendoedzés előtt kisebbfajta tömeg gyűlik össze a tornateremben, s a lányok a kiszemeltjüknek hangosan kiabálva szurkolnak. Sakara a maga részéről ki nem állhatta ezt az eseményt, így ha tehette jó messziről elkerülte, ugyanis csak a feje fájdult meg a folytonos kiabálásban. A másik népszerű sportág a kosárlabda volt, s ez nem különbözik sokban attól a nézettől, amit a lány a kendóról alkotott. A kosárlabda a magas, kidolgozott testű srácok gyűjtőklubja volt, és Sakara elgondolása szerint épp olyan idegesítő, mint bármely más sport. Elméletét Yume-chan is alátámasztotta, aki ötpercenként böködte a lányt, hogy újabb és újabb jóképű fiút mutasson neki pironkodva. Azonban egyik sportoló sem váltott ki olyan érzelmeket Yume-channél, mint egy bizonyos. Kiita Chiaki, megjelenésekor, a lány valóssággal szétolvadt a földön. A fiú a kendoklub tagja volt, s bár Sakara nehezen ismerte be, valóban roppant helyes srác volt. Világos barna, félhosszú haj, aranybarna szemek, elszánt tekintet. Yume Chiaki láttán sietősen behúzódott a tribün alá, hogy még véletlenül se vegyék észre. Sakara utána sietett, bár akkor még nem igazán értette, hogy mi a helyzet.
- Makano-san, még el kéne intéznünk pár dolgot. - szólította meg a paprika piros arcú lányt, aki láthatólag nem fogta fel szavai értelmét.
- Kyou-san... - szólította meg Sakarat bizonytalanul. - Gondolod, hogy egy olyan lánynak, mint amilyen én vagyok, nem lenne szabad szóba állnia Kiita-kunnal? - szavai bizonytalanul csengtek. - Csak mert egy olyan lány, mint én, nem nagyon illik hozzá, igaz? Mármint... Nem vagyok se szép, se tehetséges, így nincs jogom reménykedni.
- Már hogyne lennél tehetséges? - botránkozott meg a másik. - Te vagy a legokosabb az egész évfolyamban! - bíztatta. - Én örülnék, ha olyan okos lennék, mint amilyen Te vagy.
- De... az okos lányok unalmasak. - mondta elhaló hangon Yume, s szomorú tekintettel hajtotta le fejét. Hollófekete tincsei szemei elé hullottak.
- Ez nem így van! - tiltakozott Sakara. - Te egyáltalán nem vagy unalmas. - mondta s ezzel végre egy halvány mosolyt csalt a másik arcára.
- Kyou-san... - szólította meg Makano. - Tudod én úgy irigyellek! - jelentette ki, s mélyen Sakara szemébe nézett.
- Hogyan? Engem? - kérdezett vissza hitetlenkedve a lány. - Te biztosan nem ismersz eléggé... Bennem semmi irigylésre méltó sincs. - mondta őszintén.
- De igen, van! - vágott közbe Makano. - Én egészen biztos vagyok, hogy Te egy nagyon különleges lány vagy. Ezért is szeret Téged Yokomizo-kun.
Most Sakarán volt a sor, hogy elvörösödjön. Egyszerre forróság öntötte el arcát, s heves rémület uralkodott el lelkén.
Ez meg mit jelentsen? - kérdezte magától kétségbeesetten. - Kitől tudhatta meg, hogy közük van egymáshoz? Ki árulhatta el? Talán Aoyama-kun? De miért? Máshonnan nem szerezhetett róla tudomást. Most mi legyen?! Két út van. Vagy beismeri, vagy letagad mindent. A könnyebbiket választotta.
- Ez nem úgy van, ahogy gondolod... - bökte ki végül erőltetett könnyedséggel. - Yokomizo-kun és én csak... jó ismerősök vagyunk. - hazudta rezzenéstelen arccal, a közben szürkeállománya kétségbeesetten igyekezett megtalálni a kiutat ebből a szorult helyzetből. - Nem tudom, kitől hallottál ilyet... - nevetett zavartan. - De ez nem igaz.
- De hisz mostanában egyfolytában együtt vagytok. Sokszor láttalak Titeket együtt hazamenni. - jelentette ki Makano.
- Az csak...
- Egy alkalommal... - folytatta a lány, töprengő hangon. - Elkéstem az iskolából, és láttam amint Yokomizo-kun az ölében vitt Téged. - jelentette ki kurtán.
- Micsoda???! - nevetett, most már egyértelműen természetellenes hangon Sakara, s arcába szökött a maradék vér is. Olyan kínosan érezte magát, hogy legszívesebben kiszaladt volna a világból. Yume látta őket azon a reggelen! Ezt hogyan fogja kimagyarázni... - Volt egy kis... izé... leesett a vérnyomásom, és Yokomizo-kun csak segített. - hazudta.
Makano pár pillanatig fürkésző tekintettel figyelte őt, majd halkan így szólt:
- De Yokomizo-kun... nagyon aggódott. Láttam az arcán. És azelőtt még sosem tűnt ennyire idegesnek. Ezért irigyellek. Ha én is olyan lennék, mint Te, akkor Kiita-kun szeretne. Én csak... - folytatta elhaló hangon. - Én csak a közelében szeretnék lenni. Nem kívánok többet, csak annyit, hogy minden nap találkozzak vele, és köszönhessek neki. Ennyi az egész.
- Makano-san, én hiszek benned! - vágta rá a másik bátorítóan. - Én tudom, hogy valójában Te egy nagyon értékes ember vagy, ezért megérdemelnéd Kiita-kun barátságát. Sokkal jobban, mint bárki más. Hidd el, és bízz magadban! - utasította, habár zavartan érezte magát, hogy pont ő mond ilyeneket, amikor neki egy cseppnyi önbizalma sincsen.
- Köszönöm, Kyou-san! - mosolyodott el Yume. - Most nagyon boldoggá tettél.
- Én segítek neked! - kiáltott fel Sakara, s ökölbe szorította kezeit. - Ha rajtam múlik, Chiaki rövidesen beléd szeret! - mondta elszánt tekintettel.
- Igazán?
- Igen! Már tudom is, mit kell tennünk! Csütörtökön találkozzunk a nagy szentélynél!
- J-jó, rendben! - felelte meglepetten Yume, s arcára hála ült ki.

A tanítás végére Sakara már nem vágyott másra, csak arra, hogy örök álomba merülhessen, ám a nap további megpróbáltatások elé állította. Épp hazafelé indult, mikor arra lett figyelmes, hogy egy ismerős fiúbanda ácsorog a kapu előtt. A kisebb csoport középpontjában egy jóképű, fekete hajú, fekete szemű fiú állt, aki épp élénk társalgásba merült rajongóival, akik megrohamozták őt. Aoyama türelmes tekintettel hallgatta az újabb és újabb történeteket, kéréseket, melyeket a szerelmes lányok felé intéztek. Sakara csak egyszerűen áthaladt a kapun, ügyet se vetve a csoportra. Nem nagyon érdekelte a csömörülés oka, ráadásul szörnyen félt a fiú reakciójától, ami a pénteki napot illeti, így csak feltűnésmentesen ki akart jutni az iskola területéről. Mikor már 10 méterre eltávolodott a kijárattól, kezdett megnyugodni, hogy szerencsésen átjutott, azonban nyugalma nem volt megalapozott. Nem sokkal később egy érintést érzett vállán, amitől ijedten összerezzent. Hátrafordult, s mily meglepő, Harasawaval találta szembe magát. A fiú elgondolkodó tekintettel meredt a lányra, majd elmosolyodott.
- Nem szép dolog, hogy ilyen könnyen lerázod az embert. - mondta, még mindig valamiféle furcsa vigyorral a szája szélén. - Ha így viselkedsz, még a végén azt kell feltételeznem, hogy haragszol rám.
- Hogy én? - kérdezte megütközve a másik, s visszatekintett az iskola kijáratára, ahol most csalódott lányok ácsorogtak. - Én nem haragszom...
- Akkor mondd csak, miért lépsz le olyan hirtelen minden egyes alkalommal, amikor találkozunk? - kérdezte a fiú érdeklődve. - Ráadásul még egy üvegcipőt sem hagysz magad után. Ez nem fair velem szemben.
- Én nem szoktam lelépni. - vágott vissza a lány. - Csak épp, sosem alkalmas az időpont, amikor találkozunk. - tette hozzá, s a fiú fekete szemeit fürkészte. Nagyon nehéz volt bármit is leolvasni belőle, de nem olyan értelemben, mint Yokomizo-kun esetében, akinek szemei csak üres hidegséget árasztottak. Aoyama szeme más volt. Az övében minduntalan ott lappangott valami elgondolkodó érdeklődés.
- Akkor ezt értsem úgy, hogy most is mindjárt eltűnsz? - tette fel a kérdést a fiú.
- Lehet. - hagyta rá Sakara.

Pár percig némán lépkedtek egymás mellett. Bár egyikőjük se mondott semmit, a lány mégis érezte, hogy valami kimondatlan lebeg a levegőben.

- Na és... - kezdett bele kissé zavart hangon a fiú. - Te és Gin... ti tényleg jártok? - kérdezte furcsa hangon.
Sakara érezte, hogy már nem úszhatja meg ezt a kérdést, de mégis túl váratlanul érte. Egyik pillanatban még mindennapi dolgokról társalognak, a másikban meg ilyenekről váltanak szót. Mégis, mindezeken túl, most nem az alkalom hirtelensége, hanem a kérdésre adandó válasz aggasztotta leginkább, vagyis, hogy mit feleljen a fiúnak. Az első gondolata természetesen az volt, amely Yume-chan esetében is, vagyis, hogy mindent letagad. Már majdnem megszólalt, mikor szöget ütött a fejében valami. Hogy tehetné ezt meg? Hiszen Yokomizo-kun egyértelműen kijelentette, hogy ők ketten együtt vannak. Mégis kinek a szava ér többet? Egy mindenki által bálványozott mintadiák, vagy egy szerencsétlen félnótás tudná inkább elhitetni a maga igazát a többiekkel? Mert, hogy az biztos, Sakara szerencsétlen pancsernek tartotta magát. Pár perc néma töprengés után, meg kellett állapítania, hogy Gin szava a döntő, és nem az övé, még akkor is, ha ez esetben, neki van igaza.
- Igen. - bökte ki végül, s ő maga is megbotránkozott merész kijelentésén.
Aoyama arca mintha egy kicsit elsötétült volna. Hát igen. Ő nem űzi olyan jól az érzelemmentes szakmát, mint Yokomizo-kun, kinek aurája egy jeges tenger látványával ér fel.
- Hát ez van. - nevetett könnyedén Harasawa, s zavarodottan fogta fejét. - Nem csodálkozom. Gin mindig is egy lépéssel előttem járt. - mondta furcsa tekintettel.
Mi van? - értetlenkedett magában Sakara. Ez meg mit jelentsen? Én már nem értem ezt a fiút. - morogta. Eddig észre se vette, hogy egy iskolába járnak ők ketten, most meg ilyeneket mond.
- Persze ez idáig nem nagyon zavart. - szólalt meg ismét a fiú. - Nem nagyon izgatott a fejhossz előnye velem szemben... De... - kezdett bele egy új mondatba, s menet közben mélyen a lány szemébe nézett. Sakara megállapította, hogy Aoyama szemei pont olyanok, mint két fekete kalcedon. - Most az egyszer nem fogok megelégedni a második hellyel. - fejezte be mondani valóját a fiú, s a lányt vállánál fogva megállította, aki értetlen szemeket meresztett rá. Félretolt egy kiálló szőke tincset Sakara arca elől, majd hátat fordított, és elment. Elindult vissza, az iskola felé.
A lány még hosszú percekig megütközve bámult Aoyama után. A szél, lágyan visszaseperte az imént félrerakott hajtincset szeme elé. Mikor kezdte feldolgozni, hogy mi történt, ismét megindult, miközben mélyen elmélkedett. - Nekem Te voltál az első... - gondolta magában. - Hülye Harasawa!

Mostanában...
Az utóbbi pár napban, minden annyira megváltozott. Mintha évezredek teltek volna el azóta a nap óta, amikor Yokomizo és ő találkoztak. Mennyi új élmény, mennyi új érzés... Szinte már fájt ezt mind elviselni. Túl nagy súly volt. Nagyobb, mint az, ami az öngyilkosság felé irányította, mert ezzel együtt kellett élni.
- A fenébe! - sopánkodott a lány, s leült egy padra. Lábai nem bírták el őt tovább. - Most meg mi a fenének sírok? - értetlenkedett, miközben ruhája ujjával igyekezett eltüntetni a lecsorduló könnycseppeket. Szíve hevesen dobogott mellkasában, rendezetlenül szedte a levegőt. Nagyon furcsán érezte magát, azoktól a dolgoktól, amiket Aoyama mondott neki. Nem tudta, hogy miért sír. Minden könnycsepp magától jött, és nem tudott megállt parancsolni nekik, mintha valami nagyon régi érzés került volna felszínre, amit régen elzárt. - Az nem lehet... - hitegette magát kétségbeesetten, miközben újabb sós cseppeket itatott fel arcáról. - Az nem lehet, hogy én még érzek valamit... Nem akarok! - fakadt ki. Bármennyire is próbálta elpárologtatni érzéseit, nem tudta eltűntetni őket. Végül kénytelen volt belátni, hogy mindez Aoyama szavainak köszönhető. Az amit a fiú mondott, megrendített benne valamit. Talán azokat az érzéseket hozta újra felszínre, amiket iránta érzett? Nem, az nem lehet. - győzködte magát. - Én már rég nem érzek semmit az emberek iránt. Olyan vagyok, mint amilyennek Yokomizo kívülről tűnik. Üres. Nem akarok újra érezni. Most jó. Most nem fáj semmi. De ha az ember szeret, akkor fájdalmai is vannak. Hiszen ezt magától Harasawatól tudta. Egy évnyi hiábavaló szerelem. Ennyi volt csupán minden. Egy évig szeretett valakit, aki még csak nem is tudott a létezéséről. S mikor végre sikerült lemondania róla, és mindenki másról, újra elkezdődik? Milyen gonosz tréfa ez? A Sors ironikus csapásokat mér rá. Ráadásul most már semmi sem ugyanaz. Már van valaki, akihez kötődik. Van valaki, aki hozzá tartozik, még ha csak egy kis időre is. A diplomaosztásig. Az ő és Gin alkuja, akkor ér véget. És utána minden újra a régi lesz. Aoyama számára ismét láthatatlan lesz, és Yokomizo is eltűnik majd az életéből. Ebben biztos volt. Minek most újra élni, ha megint minden véget ér? Értelmetlen.
A lány lassan felállt a padról. A szél lágyan simogatta arcát, felszárítva a könnyeket róla. Megigazította ruháját, s lassú, bizonytalan léptekkel maga mögött hagyta a padot, a park kavicsos utcáját, a susogó lombú fákat, és a reményeket.

Mikor hazaért, még mindig piros volt a szeme a sírástól, ami oly hirtelen tört rá. Erőtlenül vetette le magát az ágyára. Meg se nézte, hogy hány óra lehet, de úgy sejtette, már késő délután van. Egy újabb keserves nap ért véget a számára. Már nincs más dolga csak megvárni az estét és az azt követő reggelt. Mikor már fél órája hevert a rozoga ágyán, arra gondolt, hogy ma nem is találkozott Yokomizo-kunnal. Furcsa volt, mert eddig minden alkalmat megragadott a fiú, hogy a legkínosabb helyzetekben bukkanjon elő, ma viszont a színét se látta. Visszagondolva a sportrendezvényen induló csapatok bejegyzésekor se tűnt fel, ami furcsa volt, hisz Gin a csapat legféltettebb játékosa. Talán beteg? - elmélkedett a lány, azonban ezt az eshetőséget el is vetette. Még hogy Gin beteg lenne. Ezt elég nehezen tudta róla elképzelni. Képtelenségnek tartotta, hogy ágynak dőlve heverjen borogatással a fején, vagy hasonlók. Nem olyannak ismerte. De akkor hol lehet?
Az is megeshet... - morfondírozott Sakara -, hogy megbánta azt, amit a kiállításon mondott, ezért szándékosan kerülte őt egész nap. Na ez már sokkal valószínűbbnek tűnt, mint a betegség. Rájött, hogy ez képtelenség kettejük között. Hát igen. Manapság nem olyan egyszerű átverni a tömegeket. A lány még meg is könnyebbült volna, ha így van, s arra gondolt, hogy másnap majd minden kiderül. Ha holnap se kerül elő Yokomizo, akkor ez a helyzet. A lány egy hirtelen ötlettől vezérelve felállt, s kicsi tükréhez lépett.
A tükörből egy szőke hajú lány nézett vissza rá. Nagy, aranybarna szemei fáradtan fürkészték Sakarat. Arca kicsit nyúzott volt, de lényegesebben szebb, mint pár héttel ezelőtt. Szeme alól eltűntek a karikák, haja rendezettebb volt. Arcszíne is emberibb árnyalatokat öltött föl. A tükörlány halványan elmosolyodott, s így még aranyosabbnak tűnt. Egészen úgy festett, mint egy normális, gimnazista.

Az iskola 30. évfordulójának tiszteletére tartott fesztivál szerdán kerül megrendezésre, így természetes, hogy már mindenki szervezési lázban égett. Micho és Kimiko a vendégek szívélyes fogadásáért voltak felelősek, ami Sakara véleménye szerint, nem nyújtott valami nagy reményeket a vidám hangulat érdekében. A rendezvényen volt minden. Tombola, karaoki, vásár, és persze a hagyományos sportvetélkedők. Az utóbbiért volt felelős Sakara és Yume. Makano-chan szervezési kézsége határtalan volt. A versenyzők számára megrendelt törölközők árát majdhogynem a felére alkudta le, és elintézte, hogy a kispadok körül árnyék legyen. Sakara, aki csak nyávogni tudott a munka miatt, elismeréssel tekintett a lányra. A Kiita-kunnal kapcsolatos dologról, kedden egy árva szó sem esett köztük, valószínűleg azért, mert Yume-chan kínosnak érezte a témát, így a másik sem feszegette. Sakara a szünetek többségében felcsapott magándetektívnek, hogy minél többet megtudjon Chiakiról, elvégre megígérte Makano-channak, hogy összehozza őket. Az utolsó óra előtti szünetben már annyi információ birtokába jutott, hogy egy aktát is nyithatott volna a kiszemelt áldozatról, jelen esetben Kiita Chiakiról. Az ügy felgöngyölítésében segítő hasznos információk közé tartozott, hogy Chiaki szereti a rövidebb hajú lányokat, az okos lányokat, a nem túl rámenős lányokat, de mindenek előtt a kedves lányokat. Yume-chan esetében négyből három tulajdonság adott volt, csak egyetlen egy hiányzott. A frizura. A lánynak majdnem derékig érő hollófekete haja volt, amit mindig befonva viselt.

Tanítás után Yume és Sakara még maradtak egy kicsit, az utolsó simításokat elvégezni a rendezvénnyel kapcsolatban. Sakaraban akkor tudatosult, hogy Yokomizo-kunt ma sem látta. Most már biztos. - állapította meg a lány. - Megbánta, amit akkor mondott. Keres valaki mást a terveihez.
Sakara bár nehezen ismerte be, de egy kicsit csalódott volt. No nem azért, mert szerette azt a játékot, amit a fiúval űzött. Csak egyszerűen szomorú volt, megmagyarázhatatlan okokból...

Mikor már épp hazaindult volna az iskolából, négy ismerős lány állította meg.
Riiko, Mina, Midori és Kikki jött vele szemben, és izgatott képet vágtak. Sakara kicsit meglepődött őket látván, már ki is ment a fejéből a találkozásuk.
- Sakara-chan! - kiáltott oda felé vidáman Kikki. - Csak, hogy végre megvagy! Már tegnap is kerestünk, de nem találtunk.
- Sziasztok! - mosolygott Sakara. - Hát igen... tegnap elég sok dolgom volt a fesztivállal kapcsolatban.
- Jaj ne is mondd! Majd bealudtam tegnap. - morgott Midori.
- Sakara, neked mi lesz a feladatod? - tette fel a kérdést Riiko, s megigazította szemüvegét.
- Én a sportrendezvényekkel foglalkozom. - érkezett a válasz.
- Komolyan? - lelkendezett Mina. - Az olyan jó lehet! Csomó helyes pasi...
- Jaj ne kezd már megint! - hallgattatta el Midori, s lesújtó képet vágott.
- Sakara-san! - szólalt meg jelentőségteljes hangon Riiko. - Mondd csak... Sikerült beszélned Harasawa-kunnal?
Sakara már érezte, hogy nem úszhatja meg sokáig ezt a kérdést, így felkészült rá.
- Nem. - jelentette ki őszintén. - Tudjátok... Én próbáltam, de Aoyama-kunt mindig körülveszik. Nem is hallotta, amit mondtam. Talán nektek kéne beszélni vele, végtére is Ti vagytok, akik szeretik őt.
- Hhh... sejtettem. - sóhajtott fel Riiko. - Csak egy ostoba álom volt, hogy Aoyama-kun észrevegyen minket. Ő nem olyan valaki, aki a magunkfajtákkal foglalkozna.
- Ez nem igaz! - tiltakozott a másik. - Aoyama-kun nagyon is foglalkozik minden rajongójával. Csak nem tudja, hogy itt vagytok. - jelentette ki Sakara határozottan. - De ha tudná, akkor egészen biztosan nem így lenne... - mondta, s közben saját magán is elgondolkozott. Talán vele is az volt a baj, hogy Harasawa-kun nem tudott róla. Talán azért nem vette észre, mert nem volt elég kitartó. Talán csak tovább kellett volna próbálkoznia...- Higgyétek el! Csak fel kell hívnotok magatokra a figyelmet! - bíztatta a lányokat.
- Talán igazad van... - mondta Riiko.
- Így igaz, nem adjuk fel! - kiáltotta Kikki.

Miután Sakara elköszönt a lányoktól, még mindig nem ért véget a nap. Épp, hogy elváltak egymástól, máris feltűnt Riikoék imádatának tárgya. Aoyama közeledett a folyosón, két fiúval az oldalán, akik valószínűleg az osztálytársai lehettek. Mikor meglátta a lányt, nyomban odament hozzá. Sakaranak elkezdett vadul verni a szíve, és bármit megtett volna, csak, hogy elkerülhesse a fiút, de ez elég nehéz feladatnak bizonyult, tekintve, hogy senki más nem volt a folyosón.
- Kyou-san, hazamész? - kérdezte Harasawa, s intett két barátjának, hogy menjenek nélküle tovább.
- Igen. - fellelte bizonytalanul a lány.
- Hazakísérhetlek? - tette fel az egyszerű, a lány számára mégis sok gondot okozó kérdést. Most mit feleljen? A fiú olyan kedvesen kérdezi, hogy mondhatna rá nemet? De mégis... az lehetetlen, hogy együtt menjenek haza. Habár... az is igaz, hogy az a legfőbb zavaró tényező, amely ez idáig arra késztette őt, hogy senkit se vigyen magával a házukig, már eltűnt, az álapja személyében. Natsue pedig átvedlett egy vámpír bőrébe, aki szétolvad, ha nap éri, így mindent összevetve, nem volt akadálya a hazakísérésének. De a fontosabb kérdés az volt, hogy mit is jelent a hazakísérés? Csak egy kedves gesztus, vagy talán több? És, ha az utóbbi, akkor akarja-e azt a többet? A helyzet arra utat, hogy Yokomizo-kun már feladta ördögi tervét, az iskola megtévesztésével kapcsolatban, így...
- Rendben. - mondta végül, s maga is meglepődött merészségén. Hát megtette! Igent mondott, annak a fiúnak, aki annyi gyötrelmet okozott neki régen.
- Nagyszerű! - örvendezett Aoyama, s kézen fogta a lányt, majd elindultak lefelé a lépcsőn. Sakara szíve a torkában dobogott, mikor a fiú hozzáért, s ezt nem is tudta jól leplezni. Bizonytalanul követte Harasawat, aki azonban határozottan fogta kezét. A lánynak eszébe jutott, hogy nem is olyan régen, épp ugyanígy sétált Yokomizoval, aki szintén haza akarta kísérni őt. Nehéz volt összevetni azt az érzést, amit akkor érzett, azzal az érzéssel, amit most érez.
Mikor leértek az udvarra, Sakarara enyhe pánikroham tört rá, a sok tanuló láttán. Mit gondolnak majd, ha meglátják őket kéz a kézben?
- A-Aoyama-kun! A kezed... jobb lenne, ha elengednénk egymást. - dadogta kétségbeesetten.
- Nem. - érkezett a tömör válasz.
- Hogyan? - lepődött meg a lány.
- Én nem akarom elengedni. - folytatta a fiú. - Miért kéne elengednem? Nincs rá okom.
- De van! Ez a sok tanuló... ez olyan kínos. És ráadásul minden második lány a Te rajongód. Ez így nem fair velük szemben.
- Nem érdekel. Nem fogom feladni azt, amit én akarok, csak az ő kedvükért. - mondta, s végigszántottak az udvaron. A kapuhoz vezető úton rengeteg diák bámulta meg őket kerekre nyílt szemekkel. Mikor végre kiértek az iskola területéről, egy gondterhelt sóhajjal nyugtázta az esetet a lány. Ennek még biztosan következményei lesznek...
A ház felé vezető út a vártnál oldottabb hangulatban telt. Sakara sok mindent tudott meg a fiúról, többek között, hogy nincsenek testvérei, és szó esett arról is, - amit egyébként minden Aoyama fan tud -, hogy nagyon szeret rajzolni. Menet közben felvetődött vicces találkozásuk is, amit a fiú csodás szerencséként könyvelt el, s mesélt arról, hogy amikor egymásnak ütköztek, az első pillanattól fogva felkeltette érdeklődését Sakara. Ennek hatására a lány véletlenül kikotyogta, hogy ők már sokszor találkoztak korábban is csak sosem beszéltek és, hogy voltaképpen vele találkozott előbb, és nem Yokomizoval. Ezen kijelentése vegyes érzelmeket váltott ki Harasawából.
- Ezt nem hiszem el. - mondta ledöbbenten. Én hamarabb találkoztam veled, mint Gin. - ismételte el a másik szavait. - Hogy lehetek ekkora idióta?
- Tudod nagyon sok lány van ilyen helyzetben. - magyarázta Sakara. - Látnak Téged, beszélni akarnak veled, de nem tudnak. Lehet, ez nem a Te problémád, de jobb, ha tudod. Személyesen is ismerek párat közülük. - mondta, s közben Riikoékra gondolt, akik annyi erőfeszítést tesznek, és igazán megérdemlik, hogy segítsen nekik.
- Önző vagyok, ha azt mondom, hogy engem már nem érdekelnek azok a lányok? Hogy csak egy valaki fontos nekem? - kérdezte fürkésző tekintettel a fiú.
- De akkor sem szabad kételyek között hagyni annyi szerencsétlen lányt. Ha úgy van, ahogy mondod, hát legyél együtt azzal, aki fontos neked, de akkor ezt nyíltan tedd! Ne engedd, hogy reménykedjenek! - mondta Sakara határozottan. - Ez így helyes.
- És, ha az a lány valaki mással jár már?
- Akkor törődj bele. - jelentette ki a másik nyomatékosan.
- Ha hamarabb egymásnak ütközünk, talán én is lehetnék a barátod. Miért kéne beletörődnöm, hogy Ginnel jársz?
- Azért mert ez így... - Sakara lélegzete elakadt. Hirtelen megtorpant és riadt tekintettel nézte a fiút, aki őszinte szemeket meresztett rá. Szíve zakatolása még az autók zaját is elnyomta. - Te... rólam beszéltél? - kérdezte megütközve, kétkedő ábrázattal. Fogalma sem volt arról, hogy miről van szó, csak beszélt, beszélt... Hogy én mekkora egy hülye vagyok! - ostorozta magát. - Hogy nem tudom befogni soha azt a nagy szám.
- Igen, rólad beszéltem. - jelentette ki Harasawa.
- Nem lehet. - vágta rá a lány, s három lépés távolságot tartott kettejük között.
- Pedig így volt.
- De nem is ismerjük egymást.
- Amennyit tudok rólad, az éppen elég okot ad arra, hogy ezt mondjam.
- Át kéne gondolnod. - javasolta a másik.
- Ezen nincs mit gondolkodni. Nézd! Tudom, hogy hirtelen jött, meg minden, de...
- Az nem kifejezés! - fakadt ki a lány, aki leginkább magát tartotta ostobának, és óvatlannak. Ha jobban belegondolt, Aoyama már korábban is tett ilyesmikre utalást. Nem is egyet, de ő annyira el volt vakulva, hogy nem vette elég komolyan. Azzal hitegette magát, hogy Ginnek már nem kell, ezért nyugodtan lehet Harasawaval, de ez nem igaz. Csak mert Yokomizo meggondolta magát, az nem jelenti, hogy...
- Sajnálom! Most haragszol rám? - kérdezte lelombozott hangon Aoyama, s olyan csalódott szemeket képet, hogy Sakaranak megesett rajta a szíve.
- Nem haragszom... csak...
- Rendben, ne mondj semmit. - vágott közbe a fiú. - Legalábbis ma még ne. De ígérd meg, hogy nem fogsz elmenekülni előlem!
- Jó... - mondta bizonytalanul a lány.

Miután elváltak, Sakara olyan gyorsan húzódott be a házába, mintha tornádó közeledne, s szíve kavalkádja emlékeztette is egy tomboló, kavargó viharra. Nehezen fogta fel a történteket. Hajdani szerelme épp az imént azt mondta, hogy sokat jelent neki.
A lány a konyhaasztalnál ülve gondolta végig a helyzetet. Volt valami furcsa az egészben. Miért is történt mindez? Annyira nem változott meg az elmúlt hetekben, hogy valaki, aki eddig pillantásra se méltatta, egyik napról a másikra ilyeneket mondjon neki. Nem ez túl abszurd volt... De mindamellett, hogy a dolog gyanúsnak bizonyult, más is nyomta Sakara lelkét. Még mindig nem volt benne biztos, hogy Yokomizo mire készül. Ha kiderül, hogy mégis csak beteg, akkor ő most elárulta? És mi lesz Midoriékkal? Álszent módon arra bíztatta a lányokat, hogy ne adják fel, erre ő maga szúrja hátba őket. Milyen ember az ilyen?
A sűrű gondolatokban elmélyedve kezdett megfájdulni a feje.
Ez mostanában igen gyakran fordult elő vele... De az utóbbi pár alkalommal, mindig ott volt Yokomizo Gin, aki szúrós megjegyzésekkel illette, amiért ilyen állapotba jutott. Fájdalmas volt beismerni, de az esetek többségében jólesett neki ez a törődés, még akkor is, ha mindössze abból állt, hogy alapos fejmosásban részesült. Talán azért érzett így, mert sohasem törődött vele senki. A szülők vigyáznak a gyerekeikre. De Natsue és Habake magukra sem tudtak, nemhogy egy harmadik személyre, aki ráadásul gyerek. Sőt...
Úgy 12 éves lehetett Sakara, mikor életének rendszeres részévé vált, a büntetés. Őt büntették, ha nem volt elég pénz cigarettára vagy alkoholra, ha egy újabb munkahelyről rúgták ki álapját részegeskedései miatt, vagy ha csak egyszerűen rossz napjuk volt. Az ilyen időszakokban az egyetlen dolog, ami tartotta benne a lelket, az a titokzatos idegen eljövetele, aki majd elviszi magával.
Ennek gondolatára eszébe jutott, hogy valahol a világban nagy valószínűséggel él valaki, aki az ő igazi apja. Vajon milyen lehet? Olyan amilyennek elképzelte? Az álmaiban igaz, eléggé homályosan jelent meg. Mindig azt látta maga előtt, hogy egy magas, ballonkabátos, kalapos alak lép be az ajtón, és felé nyújtja a kezét. Úgy egy éve lehetett, mikor végleg eltűnt ez a reménysugár szívéből, s helyette egy új érzés bukkant felszínre. A reménytelenség érzése, és a szűnni nem akaró félelem.

Azon a napon, mikor elhatározta, hogy leugrik az iskoláról, ez a két érzés mérgezte meg lelkét, úgy tűnt, végérvényesen. Az öngyilkossági kísérlet előtti napon, valami olyan történt vele, amit valószínűleg soha nem felejt el, örökké benne él majd, és szennyezi tovább szívét.
Elhatározta, hogy soha, senkinek nem beszél róla.

Eszébe jutott Yokomizo-kun ígérete, miszerint segít megtalálni az igazi apját.
A helyzet most nagyon úgy festett, egyedül kell nyomoznia.

Folytatása következik...