Az alku második fele

A tüzet és a szót gyorsan viszi szél. - tartja egy mondás, s ez a bölcsesség kétszeresen igaznak mondható egy gimnázium területén, hisz a diákok között olyan gyorsan terjednek el a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb pletykák, amilyen gyorsan lángra kap egy olajoskanna, ha egy égő gyufát dobunk bele. A legkisebb apróság is hatalmas körforgást indíthat el egy középiskolában, ami úgy terjed tovább szájról szájra, mint egy kánikulai napon a szikkadt fákkal zsúfolt erdőn az erdőtűz. Csak egy a bökkenő. Miközben szép lassan mindenki fülébe eljut az oly izgalmas pletyka, az eredeti történet egy elfajzott agyrémmé alakul át, s végül a mindenki által hozzáragasztott elképesztő zagyvaságok által létrejön a baj, amit már egy cunami se tudna elmosni.

Sakara számára az iskolai nagyszünet általában eseménytelenül telt. Csak bámult ki az első emeleti ablakon, közben figyelte az elhaladó autókat, s elmerengett ügyes-bajos dolgain. Nem nagyon érdekelte, mi folyik körülötte a világban, inkább arra koncentrált, hogy minél kevésbé hallja meg azokat a butaságokat, amikről osztálytársai fecsegtek. Mióta Ishiki-kun meghalt, ez a szokása még jobban felerősödött, egyszerűen képtelen volt figyelni már az emberekre az iskolában. Néha már a tanárokra se tudott, s érezte, hogy ebből még baj lesz a későbbiekben. Az utóbbi pár napban egyre nehezebb volt megtartania azt az elővigyázatos távolságot, melyet Yokomizo és maga közé állított. Kezdett félni, hátha valakinek összeáll a kép, és rájön, hogy közük van egymáshoz. Egyre több szóbeszéd terjengett arról, hogy Ginnek barátnője van, de azt, hogy ki is az a lány szerencsére senki sem tudta biztosan. Találgatások ugyan voltak, de azok csak üres szavaknak bizonyultak mindenki szemében. Az iskola egyre fokozottabb izgalma különös hangulatot eredményezett. Sakara nem értette, miért nincs a diákoknak jobb dolga, mint ilyeneken gyötrődni, ám a többség nagyon érdekes elfoglaltságnak találta az ügyet. Egy alkalommal mikor Gin és ő az iskola előtt találkoztak, egy lány furcsa szemekkel figyelte őket. Sakara persze nyomban javasolta, hogy váljanak szét, de Yokomizo kezdte megelégelni ezt a menekülős állapotot. Egyre kevesebbet engedett neki, s az iskolában is egyre többet találkoztak bizonyos okok folytán, így már nagyon résen kellett lennie a lánynak. Ami furcsa, de talán megkönnyebbüléssel járó volt, hogy Aoyama teljesen eltűnt, annak ellenére, hogy korábban miket mondott. Sakara még örült is ennek, mivel így egyel kevesebb gond nehezedett rá. Az ő és Yokomizo titkát azonban még sok minden veszélyeztette. Ott volt mindjárt Yume, aki továbbra is olyan megjegyzéseket tett, amikből egyértelmű volt, hogy még mindig megvan róla győződve, hogy ők ketten járnak. Persze úgy tűnt, egyenlőre el van foglalva saját gondjaival. Későbbi elmondásai alapján a dolgok haladnak közte és Kiita-kun között, méghozzá pozitív irányba. Nem egyszer maga Sakara is szem és fültanúja volt annak, mikor a két gerlice egymás mellett elhaladva a folyosón, hevesen integetett a másiknak, s ez jóleső örömmel töltötte el a lányt. Makano más téren is egyre biztosabbnak tűnt. Már nem adta oda olyan könnyen a házi feladatát ostoba osztálytársaiknak, s néha már bekapcsolódott a nagy közös beszélgetésekbe, okozva némi meglepetést.

Mindezek ellenére ólomlábakon döcögött az idő, s közben rejtett erők gyülekeztek. Ilyen volt például a visszafojtott iskolai hangulat, és Yokomizo egyre növekvő türelmetlensége Sakaraval szemben. Mintha már kezdte volna megelégelni alkujuk, egyenlőre csak félig beteljesedését. Úgy tűnt, hamarosan megint előhozza a témát. Talán eddig is csak azért várt, mert Ishiki-kun hirtelen jött halála megzavarta terveit. Sakara persze egy szóval sem hozta fel az ügyet, így akart minél több időt nyerni, hogy átgondolhassa mit fog majd tenni. Az alkuból való visszakozás lassan elképzelhetetlennek tűnt. Két szoros bilincs is a lány kezét fogta. Az első, a pénz, mely még mindig a lánynál volt, habár már rég nem az eredeti összeg. Egy nap behajtó emberek jelentek meg a házuknál, s el akarták vinni a bútorok egy részét. Végül Sakara kifizette a tartozásukat, habár nem tudta miért, hisz őt aztán végképp nem érdekelte mit visznek el, neki elég lett volna egy párna és egy takaró.

A másik nagy bilincs az a Yokomizo família volt. Sakara az idő múlásával egyre jobban megkedvelte a fiú családját, akik úgy bántak vele, mintha igazi családtag lenne. El se tudta képzelni ezek után, hogy egyszer csak bejelenti, Gin és ő szakítottak. Persze ennek előbb utóbb mindenképpen eljön az ideje, de inkább utóbb, mint előbb. - gondolta nagy bölcsen.

Szerencsére Habake nem dugta elő a képét, így az otthon töltött napok mondhatni vidáman teltek. Natsue rá se hederített lányára, aki ugyancsak így tett vele, így eléldegéltek anélkül, hogy tudomást vennének a másikról. Sakara persze már hozzászokott a magányhoz, így nem érezte az anyai gondoskodás hiányát. Ha volt olyan nő, akiben ez az ösztön, hogy vigyázzon gyermekére egy szikrányit sincs jelen, akkor Natsue olyan volt. Sőt! Az elmúlt években nem átallott minél sűrűbben felemlegetni, hogy az ő élete milyen gyötrelmes, s, hogy mindennek a lánya az oka. Az élet minden hibájáért Sakarat okolta, aki csak ajkába harapva tűrte az állandó felelősségre vonás kínjait. Azonban szinte soha, egyetlen szó sem esett apjáról, aki mintha nem is létezett volna. Natsue minden információt elhallgatott előle, s minden erejével azon volt, hogy eltűntesse múltjának azt a pici, ám annál jelentősebb darabkáját, melyben életének másik megkeserítője, Sakara apja jelen volt. A lány mindössze annyit tudott, hogy a férfi vezetékneve Kyou. Ez az egyetlen, amit hátrahagyott neki, és semmi több. Az, hogy mi volt a keresztneve, vagy, hogy hány éves, mit dolgozik, már gondosan belepte az idő vastag porrétege, és Natsue titkolózása. Persze Sakara nemegyszer megpróbált információkat kicsikarni anyjából, de mintha a falhoz beszélt volna. A nő egyre csak azt hajtogatta: „az a férfi meghalt, mikor itt hagyott ebben az őrjítő pokolban”

Hogy pontosan mi is történ, bizonytalan.

Mikor Habake lelépett, annyit azért kikotyogott a nő, hogy az igazi apa, még az ő születése előtt eltűnt, mondván már nem bír egy ekkora terhet, mint egy születendő gyermek. Ez a tény persze sok kételyt és bizonytalanságot szült a fejében. Ha akkor nem kellettem neki, most miért lenne másképp? - gyötörte önmagát. - Talán egyszerűen csak nem akar családot. - találgatta. - Egyszerűen nem akar...

Mindegy is! Ennyi idő távlatából már tényleg kezdett lemondani arról, hogy egy nap rátalál igazi apjára. Bár Yokomizo ígérete még mindig állt, miszerint megkeresi neki, azonban a beletörődés már elfertőzte szívét s lelkét egyaránt. Valószínűleg Gin se jut semmire, így kár újabb reményeket táplálnia.

Igaz, ha így áll a helyzet, akkor minek kellet olyan gyorsan az a vérminta? - merült fel benne a kérdés, ami nem hagyta nyugodni. Ha valóban olyan reménytelen lenne az ügy, nem ért volna ez rá? Miért ragaszkodott hozzá a fiú, hogy nyomban vegyenek tőle vért?

Egy újabb levegőben szálingózó talány, mely megfejtésre várt.

Talán Yokomizo sejt valamit? De ugyan mire jöhetett rá a legalapvetőbb információk hiányában?

Nem, nem szabad üres reményeket táplálnom. - győzködte magát. - A végén mindig ugyanaz történik. Meg se merte kérdezni a fiútól, hogy tud-e valamit. Nem, ő inkább alaptalan reményei mögé bújt. Jobb volt tudatlannak lenni, mint sokat tudónak, de szomorúnak.

Az elmúlt időkben egyre több időt töltött a tetőn. Persze nem akart egy újabb öngyilkossági kísérletet, de úgy érezte azon a helyen jobban tud gondolkodni. Gyakran ült ott nagyszünetekben, vagy néha még órák után is, és figyelte a lent zajló életet.

A végzősök számára lassan közeledett az érettségi. Yokomizo is szorgosan járt az előkészítőkre, azonban nem úgy tűnt, mint akinek nagyon szüksége van rá. Sakara csodálta őt magabiztosságáért, bár biztos volt benne, hogy Ginnek oka is van rá, hogy ne kételkedjen képességeiben. Azonban a tanév végének közeledte jelezte, hogy Yokomizo türelmének vége is vészesen közeledik. Már csak idő kérdése volt, hogy mikor következik be, amikor a már nem lesznek kifogások.

Ezt a balsejtelmet egy incidens hithűen alá is támasztotta. Hétfőn Sakara rájött, hogy egy tankönyve, - valami szörnyű balszerencse folyamán - a fiúnál maradt. Sokáig latolgatta a visszaszerzési akciót, végül a legkönnyebb utat választotta. Első óra után írt egy üzenetet.

„Nálad maradt egy könyvem... a szekrényem tetejére tennéd?”

Ez tökéletes. - gondolta elégedetten. Így minden problémát kikerül, és a gond meg is oldódik. Visszakapja a könyvét, és nem kell az iskolán belül találkoznia Yokomizoval. A következő szünetben csak szépen a szekrényéhez sétál, és leemeli a tárgyat. Ez szinte kikezdhetetlennek tűnt.

Ám Gin ennél sokkal fondorlatosabb volt. Az üzenet elküldése után két perccel ez a pár sor érkezett a lány birtokában lévő kölcsön telefonra:

„Ha kell a könyved, gyere érte! Nem vagyok a csicskád.”

Sakara forrongott a dühtől! Mégis mibe került volna lehoznia azt a nyamvadt könyvet? - dühöngött. Azonban, ha ő megy fel oda, az sokkal többe fog kerülni. Eltelt a második óra is, majd a harmadik. Vészesen közeledett az idő, amikor kénytelen felmenni a könyvért, hisz szüksége volt rá. Rettegett a gondolattól is, hogy neki kell meglátogatnia Yokomizot, de nem volt más választása. A kicsengő után azonnal felment a harmadik emeletre. Na jó, inkább felosont. Az volt a terve, hogy leskelődni fog a fiú után, és megvárja a megfelelő pillanatot, amikor teljesen egyedül lesz. Veszélyes küldetésnek bizonyult, tekintve, hogy a folyosón megállás nélkül hömpölygött a végzős diákok áradata, így elég nehéz volt tájékozódni. A lány attól tartott, hogy nem veszi időben észre Gin közeledtét és lebukik. Próbált elvegyülni a tömegben, de ez komoly feladatnak bizonyult. Méterekről sütött róla, hogy neki nem itt van a helye, a szánalmasan riadt képe miatt, és céltalan bolyongása végett. Mikor már 5 perce ácsorgott a folyosó végében, két fiú odament hozzá, s megkérdezték mit, illetve kit keres. Arcuk árulkodó vigyorgása egyértelművé tette a lány számára, hogy nem csak puszta jó szándékból érdeklődtek.

- Várok valakire. - válaszolta vékonyka hangon, s ismét körültekintett a hömpölygő áradaton, mintha az a valaki bármikor megérkezhetne. Persze azt nem akarta, hogy épp most bukkanjon fel Yokomizo.

- Kire vársz? - tette fel a lehető legrosszabb kérdést a magasabbik, rövid barna hajú srác, s ő is körültekintett.

- És melyik osztályba jársz? - faggatta a másik, lehetővé téve, hogy Sakara elegánsan szemet hunyjon az előbbi kérdésen, feltűnés nélkül.

- Második, b osztály. - hadarta. - Most mennem kell! - rázta le őket gyorsan, s azzal már el is tűnt az emberáradatban. Nem akarta, hogy tovább faggatózzanak, inkább minél előbb végre akarta hajtani tervét. Ezen az emeleten egészen kaotikus állapotok uralkodtak. Tanulók, tanulók hátán, kisebb nagyobb csoportokba verődve. Szemérmetlenül csókolózó párocskák a folyosón, és mérhetetlen nagy ricsaj. A lány el se tudta képzelni hogyan találja meg így a keresett személyt, és ami még nehezebb, hogyan fog egyedül maradni vele, és elkérni a könyvét tőle és mind ezt még becsengetés előtt. Érezte, hogy egyre nagyobb feltűnést kelt tétlenkedésével. Szuper. - gondolta lelombozódva. - Még a figyelem középpontjába is bekerültem. Már csak az kéne, hogy Gin is megjelenjen. Kezdett beletörődni, hogy ma már semmiféleképpen nem kapja vissza könyvét.

- De nekem kell! - nyöszörögte magában kétségbeesetten, s egyre csak Yokomizot szidalmazta. Nagyon jól tudja, hogy itt nem találkozhatunk! - fakadt ki. - Ez is valami álnok terv része! De azért sem adom fel! - határozta el magát, s lehetőségeit fontolgatta.

A következő pillanatban, - mintha a Sors is így akarta volna - a folyosó végén megjelent a célszemély, szokásos kíséretével. Körülbelül egy tucatnyi diák vette körül, s vidáman duruzsoltak. A fiú legmegnyerőbb álmosolyával kábította a jó népet.

Sakara, mint aki hazafutásra készül, beállt az egyik szekrény mellé, és bevárta a csoportot. Úgy gondolta lesz, ami lesz, most nem futamodik meg. Mikor megfelelő közelségbe értek, mint egy vérengző pszichopata elindult Yokomizo felé. Hirtelen eléállt, nem törődve a többiekkel, s határozottan így szólt:

- Kérem a könyvem! - adta ki az utasítást, hanyagolva mindenféle ostoba formaságot, mint például azt, hogy „szia”, avagy, hogy „légy szíves”. Egyszerűen, tömören kibökte.

Yokomizo nem tudta palástolni meglepettségét, így egy pillanatra meg se mozdult. Mindenki a furcsa párosra tekintett, azonban ezúttal nem érdekelte a lányt. Beletelt egy fél percbe, mire Gin is megmozdult. Egy sanda mosoly terült szét arcán, ami egy pillanatra megrendítette Sakara határozottságát. Attól félt, hogy Yokomizo valami hirtelen dologra vetemedik, mondjuk mindenki előtt megcsókolja, csak, hogy végre kiderüljön az igazság, ami voltaképpen egy hazugság, de ezt nem köti az orrukra. Ösztönösen hátrált egy lépést, majd ismét megszólalt...

- A könyv... - most már sokkal bizonytalanabb volt a hangja. Csak minél előbb meg akarta kapni azt a szaros tárgyat és olyan gyorsan elhúzni a csíkot, amilyen gyorsan csak lehet.

Végül a fiú táskájába nyúlt, s előkotorta a hőn áhított ereklyét, majd a lány felé nyújtotta.

Sakara gondolkodás nélkül kikapta a kezéből.

- Köszönöm... - cincogta oda, s átvágott a népes nézőtáboron, s szinte futva elindult a lépcső felé. Érezte, hogy egészen addig figyelték, amíg el nem tűnt a legfelső lépcsőfok takarásában.

Hát röviden ennyi volt a história. Látszólag semmi nem változott eztán, azonban ha jól figyelt az ember észrevehetett néhány különös dolgot az incidens nyomán. Sakara bár még mindig a névtelenség sötét homályába burkolózott, már nem tudott teljesen elrejtőzni. Néha arra lett figyelmes, hogy nagyon megnézik őt, és sugdolóznak a háta mögött, s ez roppant mód aggasztotta. Talán nem volt elég elutasító Yokomizoval? De ennél nem tudott közömbösebbnek tűnni.

- Hát épp elég furcsán viselkedtél. - jegyezte meg Gin, másnap délután, miután Sakara elpanaszolta neki a helyzetet. Hangjából egyértelműen kihallatszott, hogy cseppet sem zavarta a dolog, talán még örült is neki, hisz ezzel közelebb került céljához.

- Én nem viselkedtem furcsán! - makacsolta meg magát a lány, s durcás képet vágott. Te meg igazán mutathatnál némi együttérzést. - dörmögte magában, s megint azon töprengett, meddig mehet még így. Vajon egyáltalán helyes ez? Működhet? - Nem tudom, Yokomizo-kun... - kezdett bele bizonytalanul. - Ez az egész túl abszurd, túl sok buktató van benne. Vegyük át a dolgot! Ki hinné el, hogy te engem választottál barátnődül? Annyi sok lány közül normál helyzetben, biztosan nem rám esett volna a választás. Ha most abbahagyjuk, még kereshetsz mást erre az egészre, én tartom a szám. Megígérem, hogy egyetlen szót nem fogok soha senkinek mondani, és visszafizetem a tartozásom valahogyan.... - bizonygatta. - Még semmi nincs veszve, hisz senki nem tud rólunk... Aoyama-kunnak és a barátainak csak meg kell mondanod, hogy egy tréfa volt az egész akkor. - próbálta gondolatait a másik számára logikus érvrendszerré átalakítani, hogy sikerüljön hatnia rá. Már csak ez az egy kiút maradt. Szép szóval megértetni vele, hogy értelmetlen minden erőfeszítésük. Bár ezeket mondani... fájt is neki. Saját magának okozott ezzel fájdalmat, de tudta, hogy így lesz jobb, így lesz könnyebb. Ő eddig is megvolt egyedül, ezután is meglesz... - Engem nem zavar, ha keresel valaki mást! - bizonygatta. - Már így is annyi szép emléket gyűjtöttem ez alatt a pár hét alatt, hogy egy életre elegendő lesz. - mosolyodott el őszintén, s közben felidézte azt a sok jót, ami az elmúlt időben történt vele, visszaemlékezett arra sok emberre, akikkel összehozta őt az élet. Yokomizo-sensei, Haruka-san, Nana-chan, Ishiki-kun, Narumi-sensei, és az összes kórházi gyerek, akiket - ha „ennek” vége -, továbbra is látogatni fog. Nem szakad meg semmi. Ahogy Ishiki-kun mondta:

„Bármi történik, csak menj tovább, előre!”

Hát pontosan ezt fogja tenni. Továbblép!

Beszédét befejezve várta mit felel a fiú, de kicsit tartott mindkét választól. Egyik sem ígérkezett jónak. De talán most van itt az utolsó alkalom, hogy befejezze az ügyet anélkül, hogy túlságosan fájna neki. Most még képes mindent elengedni, mindent maga mögé utasítani önként. Most van az utolsó lehetőség...

Durván egy percig mély hallgatásba burkolóztak. A szél finoman tépkedte Yokomizo barna, félhosszú haját, s Sakara szőke váll alá érő loboncát. A lány akármennyire is figyelte a fiú szemét, képtelen volt bármit is kiolvasni belőle, de így volt ez mindig is. Sosem nyíltak meg igazán egymás előtt, sosem tudták, hogy mit gondol a másik. Mindkettejüknek voltak és vannak titkaik.

- Nem. - vonta meg a vállát Yokomizo és megpöckölte a másik homlokát, mintha egy ötéves kisgyerek lenne, aki már megint lefagyizta a ruháját.

- Ezt meg miért csináltad?! - csattant föl Sakara, aki ennél sokkal komolyabb válaszra várt.

- Mert már megint egy hülye liba vagy. - vetette oda Gin, meg se próbálva finomítani mondandóján, de ő mindig is ilyen volt a lánnyal szemben. Az iskolában bezzeg megy a színjáték. - Már így is tele van a fejem a baromságaiddal. - folytatta, s lesújtó tekintettel nézett. - Eszméletlen, hogy ilyen nehéz veled! - dörögte. - Ott helyben véget kellett volna vetnem ennek.

- Tudtam, hogy erre készültél! - csattant fel a lány, s hátrált egy lépést, mintha bármi történhetne még. Érzete, hogy valami fondorlatos csel állt az egész ügy mögött. El se tudta képzelni, hogy mi lett volna, ha Yokomizo akkor „cselekedik”. Hirtelen páni félelem tört rá. Tényleg megtette volna?

- Még adok két napot. - fordult hozzá Gin, s tekintete elélettelenedett. Furcsa és ijesztő látvány volt. Ez már nem az a kedves fiú volt, aki vigyázott rá Ishiki halálakor. Ez megint az idegen személy volt, aki nagyon távol állt a lánytól. - Két nap, és az enyém leszel. - jósolta hideg hangon, azzal sarkon fordult, magára hagyva a másikat megrökönyödésével és ijedelmeivel.

Ezt hogy értette?! - borult ki Sakara, a fiú után meresztve szemeit. - Mi ez a hülye szöveg már megint, hogy az övé leszek?! Nem Iránban vagyunk, az istenit! - dühöngött, s arra gondolt, hogy ilyen lealacsonyító szöveggel csak ott találkozhatna. Teheránban a nők puszta eszközként szolgáltak a férfiaknak, akik tulajdonuknak tekintették őket, s kedvük szerint bántak velük. Holmi háztartási gépekként viszonyultak hozzájuk, akik nem jók másra, csak az ember, vagyis a férfi szolgálására és a gyerekek szülésére.

- Hát tőlem várhatja, hogy csadorba öltözzek, és meghunyászkodva szolgáljam! - fakadt ki, bár maga sem gondolta komolyan. Yokomizo - a hím soviniszta szöveg ellenére - sosem bánt vele megalázóan, vagy bántóan, csak hát... mikor ilyeneket mond... Az elgondolkodtatja az embert. Már megint ugyanott vagyok. - állapította meg, s ismét eltöprengett ezen az egész abszurd szituáción. Persze az örök kérdés ismét felmerült. Miért? Miért akarja ezt csinálni Gin? Mik a szándékai?

Választ ezúttal sem talált. Bizonyára valami elképesztő dolog áll az ügy hátterében, amire nem is gondol. Valami szörnyű sötét titok... Valami ármány.

Két nap. - idézte fel a fiú által kiszabott határidőt, hazafelé menet. Két nap, és valami történni fog. De mi? Szétkürtöli az iskolában kapcsolatukat? Hinni fog egyáltalán valaki neki? Ez így elég hajmeresztően hangzott, még maga se hitte el. Segíteni akart a fiúnak, ridegsége ellenére, mert kezdte megkedvelni, de mindez milyen áron? Csak nyugodtan akarta tovább élni életét, ha már egyszer élt, de ez a legerősebb túlzással se volt nyugodtnak mondható. Végül úgy döntött, megvárja mi lesz. Jobb ötlete nem volt.

Hazaérve még ennél is szörnyűbb csapások érték. Amitől napok óta rettegett, bekövetkezett, ily hirtelen. Natsue nem egyedül volt a házban, hanem vele volt maga a gonosz, az ördög, aki mézesmázosan mosolygott bűzölgő szájával, melyből szünet nélkül áradt a cigarettafüst és az alkohol szagának undorító egyvelege. A lány elképedve állt a nappaliban, nem tudta elhinni, hogy itt van, hogy képes volt betenni ide a mocskos lábát. Habake széles vigyorral ült az egyik fotelban, s szívéjesen üdvözölte az érkezőt, aki legszívesebben szíjat hasított volna hátából. Úgy ült ott, mint egy király a trónon, s nagy kegyesen azt röfögte oda neki:

- Visszajöttem. - arca láttán a hányinger kerülgette Sakarat. Most mi a szart csináljon? És Natsue? Hogy képzelte ezt?

- Mégis, hogyan engedhetted meg ennek, hogy visszajöjjön?! - hüledezett, s ledobta lába mellé táskáját, mint aki védekezésre készül. Nem bírta felfogni a helyzetet. Nemrég még véresre verte mindkettőjüket ez a vadállat, s most itt hetyeg megint, mintha misem történt volna.

- Légy kedvesebb! - mordult rá anyja, s fenyegetően pillantott lányára. - Egy család vagyunk, ezért jött vissza, szóval tapasztd be a szád! - förmedt rá. - Inkább örülj, hogy újra együtt vagyunk!

- Örüljek?! Most szívózol velem?! - üvöltött vissza Sakara, teljesen kikelve magából. Kétségbeesetten tekintett körül a szobában, hátha valaki majd a pártját fogja, de rá kellett jönnie, hogy egyedül van. Egyedül az ellen a kettő ellen. Nincs ki mellé állhatna. - Egy család? Ez még viccnek is rossz. Te is megőrültél! Holnapra úgyis laposra ver mindkettőnket, te vén banya! - mennydörögte, nem gondolva a következményekre. Csak ki akarta ereszteni gyűlöletét, és ráuszítani a „szüleire”. Gyűlölte mindkettőt, most jobban, mint valaha.

- Azonnal fogd be a szád. - csattant fel Natsue, s villogó szemekkel lépett oda lányához. - Vagy azt szeretnéd, hogy felpofozzalak? - fenyegetőzött.

- Te vagy az az alak, - bökött Habakéra - nekem mindegy! - Úgy érezte az egész világ a pusztulás szélén áll. Újra együtt kell élnie azzal az alakkal? Nem, ezt nem viselem el. - tiltakozott.

- Nyugodj meg Natsue! - csitította álkedvességgel a férfi feleségét, aki erre visszaült mellé.

- Tudod jól, hogy milyen nehéz anyagi helyzetben vagyunk. - magyarázta Natsue, nyugalmat erőltetve hangjára. - Össze kell tartanunk, hogy meglegyen a pénz, hogy visszafizethessük azt a sok tartozást. Ebből a munkából neked is ki kell venned a részed.

Sakara erre legszívesebben a képükbe ordította volna, hogy ez idáig is ő fizette a számlákat, de tudta jól, ha így tesz, akkor leleplezi magát. Nem tudhatta meg senki, hogy neki van pénze, főleg azt nem, hogy honnan szerezte. Ebbe nem szabad belekeverni Gint. - végig ez járt fejében.

Mindezek mellett azt is tudta, hogy Habake csak azért tért vissza, mert bizonyára ő is összeszedett egy tekintélyes mennyiségű tartozást, amit egyedül képtelen kifizetni. Vajon már a rendőrök is keresik? - elmélkedett. - Adná az ég, hogy mihamarabb lecsukják. Akkor talán szabadok lehetnének. - fohászkodott. - Natsue miért nem akar megszabadulni tőle? Ennyire kötődik hozzá? De miért? Megőrült? Elvette az eszét az élet.

- És mégis mire kellek én? - tudakolta gúnyosan. - Ti szedtétek össze az adósságot, fizessétek is ki ti magatok! Ne gyere azzal már megint, hogy egy család vagyunk! - horkant fel, s anyjára nézett.

- Már pedig dolgozni fogsz! - érkezett a parancs ezúttal Habakétól. - arcán egy gúnyos vigyor terült szét ismét. Baljóslatú volt az a grimasz. - Egy barátom szerzett is neked egy jó állást. - tette hozzá.

Sakarán ismét eluralkodott a félelem. Lábai megremegtek az utolsó mondat hallatán. Nagyon félt. Rettegett, mi jön ezután. Most már szabályosan reszkettek végtagjai. Menekülni akart, menekülni de gyorsan! Nem akarta hallani a többit, tudta jól, hogy borzalmas lesz. Be akarta fogni a fülét.

- Tekintve, hogy iskolás vagy - folytatta a férfi kegyes hangon - csak hétvégenként kell majd dolgoznod. Egy éjszakai bárban...

- Elment az eszed! - fakadt ki a lány. Pontosan ilyesmire számított, hiszen mit várhatott el Habake „barátaitól”? - Elmeháborodott! Ilyen helyekre én úgysem mehetnék! - üvöltötte kétségbeesetten, magát is győzködve.

- Normál esetben valóban nem, de téged oda protekcióval vettek fel. - érkezett a válasz. - Hidd el nincs ebben semmi rossz! Besegítesz a családodnak!

- Nem. - tiltakozott a lány. Hangja remegett a félelemtől. - Nem! NEM! - kiáltotta, s kétségbeesetten tekintett Natsuéra, azonban a nő csak némán ült és hallgatott, mintha kerülte volna a pillantását. Hát nem segít senki? - nyöszörgött magában.

- Nincs ellenkezés! Mész, ha mondom! - hallatszott a férfi parancsa.

- Soha! - harsogta Sakara, s szobájába szaladt. Amint beért, teljes erejéből becsapta ajtaját, s a falnak rogyott. Egyetlen pillanat alatt ilyen hajtűkanyart vett ismét az élete. Hát megint jönnek a régi gondok! Már sosem lesz vége? - gondolta keservesen. - Megint minden kezdődik előröl. Újra itt van ez az ember, aki tökéletesen megsemmisítette a hosszú idők alatt, fáradságos munkával összekuporgatott nyugalmat. Sötétség vette körül, s mintha hite is összeomlott volna végleg. Vajon képes lesz ellenállni? Gondolatban visszaborzadt a választól. Már attól félt, hogy elméje épségét is elveszti. A hirtelen visszatért fájdalom és magány könnyeit hullatta. Megint előtörtek elméjében a gyötrelmes képek, amiket már kezdett betemetni a jelen. Villódzó képkockákként pergett le előtte az az éjszaka, s nem bírta megállítani, csak egyre törtek elő a kínzó érzések. Befogta füleit, hátha az segít de hasztalan volt. Az öngyilkossági kísérlet előtti éjszakán...

Sötét és borús idő volt...

Hiába szaladt, az árnyék folyton követte, nem hagyta egyedül. Mindegy milyen messze futott, jött utána, mint holmi szellem. Lassan eleredt az eső... Hideg vízcseppek pöttyözték az utcai lámpák sárga fényét.

Sakarat ágya mellet, a földön heverve érték a reggeli napsugarak. Rémálomból rémálomra ébredt. Mikor tudatosult benne a tegnap délután, minden szorongása az akkor elhangzottakra irányult. Megfordult fejében, hogy nem megy iskolába, de aztán rájött, minél távolabb kerül „hazulról”, annál jobb, még ha az a távolabbi hely az iskola is. Még átöltözni se kellet, hisz egyenruhájában aludt el, mint oly sokszor már. És kit érdekelt az ilyenkor, hogy gyűrött és ráncos volt? A lényeg, hogy rajta volt. Más nem számított. Menekülni el! Ez volt a célja. Hangulata kísértetiesen emlékeztette arra a reggelre, mikor elindult, hogy mindennek véget vessen... Álmatagon haladt az utakon, még korán volt, alig-alig látott más diákokat. Az iskolába érve felvonszolta magát az első emeletre. Ez a kihaltság... Ez is épp olyan, mint „akkor”. - állapította meg.

Eszelős, kétségbeesett depresszió tört rá. Habake el akarja küldeni valami egyértelműen nem kiskorúaknak való helyre dolgozni. Mi vár ott rá? Mit kell még kiállnia? Elméje eszeveszettül kereste a megoldást, de nem talált semmi kiutat. Talán túlságosan is feldúlt volt, nem tudott józanul gondolkodni. Hogyan tudna megszabadulni „szüleitől”? Hát nincs rá mód, hogy szabad legyen?

Hirtelen erős késztetést érzett arra, hogy ismét a tetőre menjen, s még mielőtt végiggondolta volna a dolgot, elindult a második emeletre, majd felérve a harmadik irányába vette útját. Cipőjének trappoló zaja tompa hangokat vert a kihalt folyosókon. Mintha újrajátszódna az egész jelenet. Ez már megtörtént egyszer. De ami a legkísértetiesebb volt, az csak a harmadik emeleti lépcsőn felérve tárult elé. A hosszú szekrénysorok végében egy alakot pillantott meg. Magas, sötétbarna hajú, feltűnően jóképű fiú volt, s épp könyveket helyezett szekrényébe. A lány üveges tekintettel haladt felé, majd melléérve egy futó pillantást vetett rá, s tovább akart menni, mint azon a reggelen, amikor a fiú, pillantásra se méltatva bíbelődött tovább. Mára azonban úgy tűnik, átírták a forgatókönyvet, valami groteszk változatra.

- Sakara! - hallotta a lány háta mögött Gin hangját, mire hirtelen megtorpant.

- Yokomizo-kun? - érdeklődött furcsán ingadozó hanggal meg se fordulva. Tudta jól, hogy ki áll mögötte, azonban már komolyan bizonytalan volt abban, hogy még szellemi ereje birtokában van-e.

- Mit keresel Te itt ilyenkor? - érkezett ismét háta mögül a döbbent kérdés, mire a lány lassan megfordult.

- A tetőre megyek. - vágta rá kurtán.

Gin jobb kezével egyből elkapta csuklóját, bal tenyerét pedig homlokára helyezte. Nyilván furcsa viselkedésének okát kereste. Miután megbizonyosodott afelől, hogy a lánynak nincs láza, egyből kérdezgetni kezdett.

- Mi történt? - faggatta. Hangja kicsit aggódó volt. Látszott rajta, hogy nem érti, mi folyik itt.

- Semmi. - hazudta Sakara üveges tekintettel.

- Mondd már! - csattant fel a fiú. Szemei szikráztak az indulattól. Sebaj, legalább valami érzelem. - nyugtázta a lány.

- Hagyjál! - utasította el, s fejét is félrehajtotta.

Ekkor Yokomizo megelégelte a helyzetet, és egy mozdulattal arrébb söpörte a lányt, majd két karjával beszorította őt egy szekrény és maga közé.

Sakara szemeiből kövér könnycseppek csordultak ki. Nem azért, mert fájt neki, amit Yokomizo csinált. Azt meg sem érezte. Lelki okai voltak ennek.

- Beszélj! - utasította ismét Gin, de csak annyit ért el ezzel, hogy Sakara lábai megremegtek, majd összecsuklottak. Yokomizo elkapta, és a földre ültette. - Elmegyek egy orvosért! - jelentette ki. - Ne mozdulj! - utasította, s már indult is volna, de a lány elkapta karját.

- Ne menj! - nyöszörögte kétségbeesetten. - Kérlek, ne menj! Nincs semmi baj, csak ne menj el! - kérlelte sírva, majd feltápászkodott a földről, jobbjával szorosan a fiú kezét fogva. - Azt csinálsz, amit akarsz... Felőlem elmondhatod mindenkinek... - dadogta. - Csak ne hagyj itt! - mondta könnyezve, s megölelte Yokomizot, kinek arcán páni félelem lett úrrá. Nem volt ez mindennapos eset. Bizonyára érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.

Időközben elkezdtek szálingózni a diákok az épületben. Nem átlagos látvány fogadta a harmadik emeletre érkező tanulókat. A folyosó végében ott állt Gin, s egy szőke hajú lány tapadt rá teljes erővel, mintha ők ketten lennének a mágnes két pólusa. A diákok megrökönyödve álltak a lépcső tetején, s idő közben egyre nagyobb tömeg verődött oda, de Sakarát ez nem érdekelte. Most már nyilvánvaló volt, hogy a tegnapi nap teljesen elvette az eszét, hisz ez nem ő volt. Ha ő lett volna, már hetedhét határon túl járt volna, csak nehogy gyanúba keverjék. Ez a helyzet viszont félreérthetetlen volt.

Ezután talán csak a szituáció késztette rá, vagy egy sebtében kitalált terv záróakkordjaként tette, nem tudni, de Yokomizo kihasználva a helyzetet, bevégezte alkujuk második részét is, egy nappal a megadott határidő letelte előtt. Finoman megfogta a lány állát, maga felé forgatta arcát, s egy gyengéd csókot lehelt ajkára, mély medrekbe terelve álkapcsolatukat, mondhatni visszafordíthatatlan vizekre.

Sakara immár sokadszorra érezte száján a fiú érintését, s mint korábban mindig, most is bénítóan hatott rá. Lassan kezdett minden korábbi gond kitörlődni elméjéből, s ezzel párhuzamban kezdett ráébredni arra is, hogy mi is történik. Egy legalább akkora bajáradat közeledett felé. Mikor ajkaik elváltak, körültekintett, és számtalan döbbent tekintetű diákot pillantott meg. Mindenki őket figyelte. Lassú léptekkel kezdett távolodni Yokomizotól. Most értette meg igazán, mi történt. Táskáját gyorsan felkapta a földről, s futásnak eredt. Érezte, hogy minden egyes szempár rá szegeződik. Hát végül Gin akarata érvényesült. Most már nincs visszaút. Befurakodott a folyosó másik végében álló tömeg közé, és utat tört magának lefelé a lépcsőn. El innen, gyorsan! - csak ez járt fejében. Most már hivatalosan is Gin barátnője lenne? Én ostoba, szerencsétlen! - szidalmazta magát. - Miért hagytam magam? Miért nem löktem el? Engedtem, hogy mindenki előtt megcsókoljon. De hisz tegnap még beszélni se akartam vele a tömegben, most miért hagytam ezt?! Milyen szörnyű kábítószer tette ezt velem?! Mihez kezdek?

Még az első emeleten is úgy érezte, mindenki őt figyeli. Pedig hát... A fenti hírek nem érhettek le ilyen gyorsan. Azonban csak idő kérdése volt, és mindenki tudni fogja. - erre a gondolatra őrült ijedség futott át rajta. Az idő most bezzeg olyan gyorsan telt, mintha egy újfejlesztésű sportautón furikázott volna. Hát már az iskolából is menekülnie kell? Megszeppenve ült be padjába, s próbálta feldolgozni az eseményeket.

- Kyou-san, minden rendben? - kérdezte meg az első óra közepén a tanár, látva sápadt arcát.

Dehogyis volt minden rendben! Nagyon is nagy bajok voltak. Óriási, elefántméretű bajok! Rettegett a következő szünettől, olyannyira, hogy az már szinte nevetséges volt. Kellet nekem még nagyobb bajba keverednem! - ostorozta magát. Talán még nincs minden veszve. - egyre csak ebben reménykedett. Talán még van valami kiút ebből a sötét útvesztőből. Már nem is Yokomizora gondolt, hanem mindenre, ami körülvette, ami életét vezette, irányította. Fejében bánat és bú kavargott, mintha végórájára kellett volna várnia, tehetetlenül és kiszolgáltatottan. Úgy érezte, egy belső erő megállás nélkül feszítette szét elméjét, végső összeomlást okozva. A dolog egy darabig ilyen egyhangúan folytatódott. Üvölteni tudott volna, olyan egyedül érezte magát, rettegve az elkövetkezendőktől. Végtére is Ginnek az mind csak játék, szórakozás, de neki annál sokkal több. Lelkének utolsó ép darabjai hullottak el. Talán csak, hogy még jobban felgyorsítsa teljes összeomlását, felidézte múltjának számos részletét. Hogy miért nem látta előre ezt a nyomorult dolgot, ami bekövetkezett? Utólag minden világossá vált, de hát még gyerek volt, tapasztalat és kellő tudás nélkül. Már könnyű okosnak lenni. Micsoda átlátszó mese volt élete minden pillanata, milyen könnyen átverték, mint egy kis ostoba állatot, mennyi mindent kellett eltűrnie tudatlansága miatt.

Nyolc éve még egyedül élt Natsuéval abban a már akkor is ellakott házban, melyben most is tengeti napjait. Akkor még nem teljesen értette, hogy milyen jövő várhat rá, csak érezte a gondoskodó szeretet, a család hiányát, s ez napjaikban is így volt, akkor is, és most is apa nélkül. Anyja egy kis fodrászszalonban dolgozott, pár utcára lakhelyüktől. Nem keresett sokat, de arra elég volt, hogy megéljenek belőle, habár a körülmények nem voltak rózsásak. Viszonyuk sosem volt igazi anya lánya kapcsolatnak mondható, de megéltek egymás mellett, mindaddig, míg Natsue be nem állított „élete párjával”, azzal a szánalmasan együgyű alakkal, aki a tökéletes pusztulásba sodorta őket, s aki állítólagos apja volt, ki visszatért hozzájuk. Milyen bugyuta történet, miért is hitte el? Miért nem volt okosabb? Egy ilyen ordító hazugságot bárki észrevenne... A férfi akkor is munkanélküli volt, alkoholista, láncdohányos. Egy teljesen elfuserált alak, aki csak szánalmat érdemelt. Sakara nem is értette, hogy lehet ez az ő apja, de kénytelen volt elhinni, amit anyja mondott, mert nem volt mása sem, s mert titkon, minden rossz előjel ellenére hitt abban, hogy valóban apja tért vissza hozzájuk, és remélte, most már minden jóra fordul. Mekkorát tévedett. Anyja akkor már az idegösszeomlás szélén állt, épp úgy, mint ő most. - Mindennek te vagy az oka! - hangzott el gyakran ez a mondat, Sakara felé intézve, aki ennek hatására, kezdett egyre jobban elzárkózni a világ elől. Natsue reményvesztetten kereste a boldogulást, de túlontúl nagy igyekezete visszacsapott rájuk. Egy ideig abba hitbe ringatta magát, hogy új életet kezdhet Habakéval, de ez a remény már a kezdetektől fogva csak vágyálom volt. Nyomorból nyomorba kerültek. A férfi szélsebesen költözött be hozzájuk, s nem is habozott átvenni a családfő szerepét, ami ugye kijárt neki, mint „apa”, azonban nemsokára bizonyossá vált, hogy nem állja meg a helyét ebben a szerepkörben sem. Kellemetlen hetek, aztán hónapok múltak, véget nem érő viták, melyek tettlegességig fajultak, s bármi is okozta a nézeteltérést, a dolog végül mindig Sakarára volt visszavezethető, szinte törvényszerűen. Bár volt minden, pofozkodás, pohár és tányértörés, üvöltözés, rendőrök kihívása, „családjuk” visszatért tagja csak nem akarta elhagyni otthonát, mely védelmet és menedéket nyújtott számára. Az idő lassan caplatott tovább, s elmúlt együttélésük negyedik éve is, mely gyötrelmekben és kínokban gazdag volt, nyugalomban és békében azonban fukar. Sakara számára fokozatosan kopott el a táj, de nem tudott mit tenni ellene. Hová mehetett volna? Mihez kezdett volna teljesen egyedül, segítség nélkül? Ebből a sivár életből való szabadulásra tett kísérletei mind csúfos véget értek. Egy reggel elhatározta magát, hogy mindent hátra hagyva elindul egy jobb élet után kutatni. Két napig bírta, s végül félholtra fagyva találtak rá a rendőrök a Masaruke híd alatt, s „hazatoloncolták”. Addig se valami vidám élete még sanyarúbbá vált. Habake a rendőrökkel való újbóli találkozása miatt, - amit a lánynak köszönhetett -, elhatározta, hogy keményít „nevelési módszerein”. Még aznap alaposan megbüntette Sakarat, akinek az volt élete elő igazán kiadós verése. Úgy emlékszik rá, mintha tegnap történt volna... Próbált ellenállni, rúgta, harapta, ahol csak érte azt az őrültet, akinek „apa” volt a neve. Üvöltve próbált szabadulni szorításából, azonban minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. A férfi hajánál fogva ráncigálta „lányát” a házban, s egész csomók maradtak kezében.

S ennél csak egyre nehezebb jött, minden nappal, minden órával, minden perccel s másodperccel. Az élet egyre kilátástalanabbá vált.

Nem is csoda, hogy az öngyilkosságba akart menekülni, évekkel később. Úgy érezte az az egyetlen út, ahová „apja” nem tudja követni. Az eset előtti utolsó éjszaka csak a mondat végén a pont volt, az utolsó hangjegy, életének bús rapszódiájából.

Aztán annyi szenvedés, annyi megaláztatás és kín után jött egy apró, törékeny fénysugár. Yokomizo Gin, egy alkut ajánlott neki, mely megvilágította a kiutat élete útvesztőjéből. Annak a pénznek a segítségével, amit kapott tőle, azt tervezte, hogy otthagyja a „szülői házat”, s saját éltet kezd, egyedül. De teltek a napok, s új kételyek támadtak lelkében, s menekülési tervéből semmi nem lett. Ehelyett egy másik veszélyes ügybe keveredett bele.

Most, ebben a pillanatban is azon gondolkozott a tetőn állva, hogy mihez kezdjen. Már rég elvesztette az ésszerűség fonalát. A délutáni órák szerencsésen véget értek, anélkül, hogy bármi megrendítő történt volna, de tudta, ez holnap már nem így lesz. Lenézve a tetőn, a fák alsó sudarát figyelte. Hajába csípős szél kapott, s ő lehunyta szemeit, hogy jobban élvezhesse. Elképzelte, hogy szárnyakat növeszt, és leugrik az épületről. Olyan messze repülne, ameddig csak tudna. Az égen mások a törvények. - gondolta. - Ott nem kell félni, mert a képzelet örök. Dimenzión és időn át...

Ezer új világ vár.

Folytatása következik...