|
1. fejezet
Elina 2008.07.16. 01:07
Hmm... nem kenyerem az előzetesek írása... inkább egy kis részlet - ízelítőnek: " Egy lány... alig 17-18 éves lehetett... de milyen állapotban! Alig élt. Testét borzalmas sebek borították, tépett ruhájára ráalvadt kifolyt vére." "Az alak világosan érezte, hogy a lányt nem csak a saját vére festi vörösre..." !! (+16)
A ködös, késő őszi éjjel megreszkettette a fákat. Remegésük széllé vált, amely tolni kezdte maga előtt a
párarongyokat. Az erdő megkönnyebbülten sóhajtott, amikor megszabadult a rá nehezedő nedves súlytól.
Csakhamar felbukkant az Éj Vándora, a kerek képű Hold is. Ragyás arca teljes virágában tündökölt,
Naptól lopott ezüst fényét pazarlón szórta az éjszakába. Még úszott előtte egy-egy felhőfoszlány.
Ilyenkor sértődötten próbált mögüle kilesni, de csak a szél tudott rajta segíteni... És az megkönyörült...
Egyre erősebbé vált, elsöpörte minden maradékát a ködnek és gomolygó felhőknek. Megtépázta a fák ágait,
leverve róluk a maradék sárguló levelet. A sűrű fenyőerdőkben a tűlevelek közé bujkált, keresve, mit
sodorhatna tova... és talált is néhány tavalyi fenyőtobozt... azok megadták magukat sorsuknak, és halk
koppanással értek a földre, a vastag, és most még nedves tűlevél-szőnyegre. A szél már suhant is tovább.
Magában hordozta Észak jeges leheletét...
Új prédát talált magának: favágók kis tábortüzét. A fölé akasztott bográcsba szikraesőt szórt. De nem
volt érdekes szórakozás... ezért unatkozva továbbállt innen is.
Hirtelen megtorpant, majd megújult erővel kezdte cibálni egy - az éjszakában lóháton vándorló - alak
köpenyét. Az dühösen morrant egyet, majd összébb húzta magán a ruhadarabot. Nem fázott, az nem szokása...
De a külsejére kissé kényes volt.
Széles karimájú fekete kalapját mélyen a szemébe húzta, még a rendetlenkedő szél sem tudta letépni fejéről.
Arca megint csak nem látszott, az orrát és arca alsó részét egy kendő takarta. Csak szemei csillantak
szúrósan, kutatón nézelődve a holdfényben fürdő tájon. Hatalmas fekete lova hirtelen megállt, füleit
hegyezve. A szél néhány halk hangot sodort magával: fájdalmas sóhajtást... Az alak szintén hallotta.
Érzékszervei sokkal érzékenyebbek voltak egy átlagos emberénél. Vér szagát érezte. Szemei sötéten villantak.
Leszállt lováról, és egyenesen elindult az út szélén kissé távolabb terpeszkedő bokros sűrűség felé.
Köpenyét a hátára dobva ment a szag után.
Karcsú, magas, de izmos alakját most már teljesen megvilágította a Hold fénye. Fekete, hosszú haja a kalap
alól a vállára hullt, tincseit a szél cibálta.
A bokrok elé érve megállt. Kifinomult érzékszerveivel még egyszer végigkutatta a környéket. Senki mást nem
észlelt, csak a sűrűben vérző alakot. Ránézett. A sötétben is remekül látott.
Egy lány... alig 17-18 éves lehetett... de milyen állapotban! Alig élt. Testét borzalmas sebek borították,
tépett ruhájára ráalvadt kifolyt vére.
Csapzott, szőke, hosszú haja ezüstösen csillant ott, ahol nem borította vér...
Az alak világosan érezte, hogy a lányt nem csak saját vére festi vörösre... hanem valaki másé is. Nyakán nem
látszott sebhely - tehát vámpír nem harapta...
Ez az eset őt nem túlzottan érdekli... de nem volt szíve mégsem otthagyni a sebesült teremtést a farkasok
martalékának.
Beleszimatolt a szélbe. Fa füstjének illatát hozta felé a légáramlat. Nem túl messze emberek vannak...vagy
falu, vagy favágók... az ismeretlen lánynak sürgősen segítségre volt szüksége, különben meghal.
A magatehetetlen testet keresztben felrakta lovára, majd felült ő is. Nehéz lova megindult. Döngött alatta
a föld, ahogy vágtatni kezdett. A rejtélyes idegen néha az előtte fekvő lányra pillantott. Meggyőződött arról,
hogy az még él. Senkiért és semmiért nem volt szokása aggódni. De adott még egy esélyt a teremtésnek az életben
maradásra.
Nemsokára néhány házat látot meg az ösvény mentén. Mindnek sötétek voltak az abkakaik, egy kivételével...hát
oda tartott. Bezörgetett. Néhány ijedt ember bújt ki az ajtón. Kiderült, ez egy fogadó. A fogadós családja
ápolásba vette a lányt. Egyikük sem ismerte. Nem volt odavalósi. Ez tépett ruhája finomságán is meglátszott.
Nemesi családba tartozhatott...
Az átható tekintetű alak már továbbállt volna, de néhány mondatfoszlány megütötte fülét, amiről a beszélők nem
is sejtették, hogy bárki is hallhatja:
- Azt mondod, ez a lány? Biztos?
- Igen. A Lord társaságában láttam...
Így a fekete férfi úgy döntött, marad. Kért egy szobát, majd kevés vacsora után nyugovóra tért. Ez volt a
látszat... Kinyitva az emeleti ablakot meggyőződött, hogy senki nem látja... így energiáit mozgósítva elrepült
a közeli hegyek felé.
A zord sziklaszirt fenyegetően magasodott a keskeny szoros fölött. Ormán egy kastély tornyai sötétlettek. A komor
tájra egyre jobban ránehezedtek a felhők, elfátyolozva, majd teljesen eltakarva a Hold kerek képét. Egy árny
érkezett nesztelenül az egyik kőcsipkés bástyára. Az őr nem vette észre. A sötét ruhás alak nagyon jól álcázta
magát. Lesuhant a bástyára vezető lépcsőkön a kastély udvarára. Tulajdonképpen nem kellett volna rejtőzködnie...
hiszen a szirtet uraló karcsú tornyok lakói tudtak érkezéséről.
Néhány fáklya világított halványan. Az érkezett belépett az egyiknek a fénykörébe. Magas, karcsú és izmos alakja
furcsa árnyakat vetett a durva kőfalra. ezüstös, hosszú haját a hátán összefogva viselte. Fekete, hosszú köpenye
vitorlaként lobogott mögötte a szélben. Márványarcára éles árnyékok vetültek. Keskeny, szépívű szája apró mosolyra
húzódott, ahogy az előtte lévő nehéz tölgyfaajtó kinyílt. Bólintott, majd belépett a kastélyba.
- Végre itt vagy! Már nagyon vártunk!- fogadta őt egy idősebb, rendkívül elegáns és előkelő hölgy. Rendkívüli
szépségén nem fogott az idő...
- Nénikém! Te semmit nem változtál! Mi ennek a titka? - bókolt a fiatal, királyi tartású férfi, majd kezet csókolt
nagynénjének.
- Hmm... valóban titok...- mosolyodott el a nő. - több mással együtt... azért hívattunk, hogy végre Téged is
beleavassunk bizonyos fontos, családi dolgokba.
- Értem. Az egész család itt van?
- Nem. Csak Damon bácsikád és én. Gyere!- karolt unokaöccsébe, és elvezette egy kis szalonba.
A félhomályos helyiség kellemesen meleg volt a kinti csípős hideg után. A kandallóban csak úgy lobogott a tűz...
Előtte, félig megvilágítva ült Damon, az ezüsthajú férfi anyai nagybátyja. Fekete haja halántékánál őszült, de
róla sem lehetett megállapítani, valójában mennyi idős. A belépők láttán felállt, és örömmel, de méltósággal
lépett eléjük:
- Hát végre megjöttél! Régen találkoztunk!- szorította meg a kezét az ezüsthajúnak, aki válaszképpen tisztelettel
biccentette meg a fejét.
Az üdvözlés után mindhárman a kandalló elé ültek. Egy darabig csendben bámulták a lángok játékos táncát, majd
Damon - megköszörülve torkát - beszélni kezdett...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
