A karácsony a Spencer családnál kicsit sem telt olyan jó hangulatban, mint régen. A szülők a válás közepén voltak, és ez megpecsételte a hangulatot. Az elmúlt hetekben a gyerekek külön-külön nagyokat beszélgettek szüleikkel. Anyjuknak nem kellett volna máshol keresnie a boldogságot, ha mindig rideg apjuktól megkapta volna, viszont akkor sem ez volt a jó megoldás. Mindketten hibáztak, és talán kezdik belátni, de egyikük sem vallotta még be. Eveline karácsony után összehívta a bandát, hogy közölje velük a nagy hírt.
- Na mond már, mit szeretnél, ne húzd az agyunkat.
- Emlékeztek Natalie Hudson-ra?
- Azokra a mellekre ki ne emlékezne?
- Köszi Victor.
- Arra a lányra, aki az egyetlen barátnőd volt, de másodikban Los Angelesbe költözött a szüleivel?
- Pontosan Daniel.
- Mit akarsz ebből kihozni?
- Ne türelmetlenkedj már Mark, hagyd, hogy elmondja, amit akar.
- Szóval én sokat e-maileztem vele. Leteszem a félévi vizsgákat, és január végén kimegyek hozzá.
- Na, az tök jó!
- Nem érted. Ott fejezem be a sulit, ott fogok érettségizni, és ott fogok egyetemre járni. Kinéztem egy zeneművészetit. Két éve abbahagytam a gitározást, és hiányzik. Natalie édesapja nagyon jól játszik. Fél év alatt simán fel tud készíteni a felvételire, főleg úgy, hogy velük fogok lakni az egyetemig.

A mindig jó kedvű fiúk döbbenten ültek a kanapén.
- Ez mennyire biztos már?
- Minden el van intézve Dan.
- Arra gondoltál már, mi lesz velünk?
- Semmi. Jól ellesztek!
- Te nem fogod fel, mennyit jelentesz nekünk ugye?
- Vix, itt van anyáék válása, ott volt Matt, én ezt már nem bírom. Felejteni akarok. Nem vagyok képes ilyen stresszben rendesen, eredményesen leérettségizni.

Daniel eleget hallott. Felállt, és elviharzott. Eveline utána ment…
Nem tudta, hol keresse, de aztán eszébe jutott a szokásos tónál lévő szokásos park szokásos padja.
- Szia!
- Szia!
- Sajnálom Daniel.
- Nem kell.
- Félek.
- Mitől?
- Attól, hogy téged lesz a legnehezebb itt hagynom.
- Miért lenne?
- Emlékszel arra, amikor a bál után kint voltunk a parkban?
- Hogy felejthetném el? Minden nap eszembe jut.
- Nekem is.
- Ezt eddig mért nem mondtad Eve?
- Féltem.
- Mégis mitől?
- Attól, hogy tönkre tesszük a barátságunkat. És te miért nem mondtad?
- Mert nem láttam esélyt magamnak. Úgy értem, én csak egy félvér srác vagyok, aki bele szokott dobálni a tóba. Nem egy olyan gyerek, mint amilyen Matt volt. Egy menő amcsi srác, gyönyörű BMW-vel.
- De ezért szeretlek Daniel, mert nem olyan vagy. Te különleges vagy nekem.
- Tehát szeretsz?
- Igen, de nem úgy értettem.
- Jah…
- Vagyis úgy értettem. De igazából nem is tudom, hogy értettem. Összezavarodok, ha a közelemben vagy. Elmegyek. Ez már biztos.
- Elfogadom. De soha nem felejtelek el, ez biztos.

A félhomályban alig látta Eveline a fiú arcát, de azt észre vette, hogy csillognak a szemei. Fogalma sem volt, hogy ez az általános csillogás-e, vagy megbújt valami más is a szemeiben?! Nem látta még egyik fiút sem könnyezni, nemhogy sírni. Végül visszasétáltak a Spencer villába, ahol Victor már egy kissé nyugodtabb volt.
- Elmondom a tervet!
- Hallgatlak bátyus!
- Victorral kieszeltük, hogy mivel tavaly mi is keresztül mentünk a félévi vizsgákon, segítünk neked felkészülni. Egyrészt, mert legalább akkor is veled lehetünk, másrészt meg így talán több szabadidőd lesz, amit velünk tölthetsz el.
- Nagyon jó ötlet. Köszönöm!

*****

Lassan lezárultak a vizsgák. Eve – a fiúknak köszönhetően – jó eredményeket ért el. Január vége volt, a lány két nap múlva repülőre ül. A fiatalok Danielék kanapéján ültek, és egy dvd-n mulattak.
- Na jó, menjünk Mark! Még pár dolgot be szeretnék pakolni.
- Rendben. Csá Dan!
- Sziasztok! Te is mész Vix?
- Igen, mert megígértem Sarah-nak, hogy megnézek vele valami csöpögős filmet. Blőőő…
- Akkor jó szórakozást haver!
- Ha-ha… kössz.

Mikor Eve hazaért, csak akkor vette észre, hogy nem találja a telefonját.
- Szép, egyszer az eszem is elhagyom…
- Szerintem Danielnél maradt. Visszamenjek érte Hugi?
- Nem kell, hagyd…

- Szia Dan! Bocs, de nyitva volt az ajtó. Valószínűleg itt hagytam a telefonom. Mit nézel?
S azzal a lendülettel, amivel szokott, levágódott a fiú mellé.
- A bálról készült dvd-t.
- Nekem nincs meg ez a változat. Az hogy lehet, hogy szinte csak minket vettek?
- Mikor szaladtunk be a suliba, hogy beálljunk a tánchoz, találkoztam egy osztálytársammal, aki mellett elfutottunk, és utána kiabáltam, hogy vegyen fel minket.
- Nem is hallottam.
- Nem csodálom, biztos tele volt a fejed mindennel.
- Oké, megnézzük még egyszer? De úgy, hogy közben nem dumálunk…
- Rendben.
- Egyébként hányszor láttad már?
- Hagyjuk. Nézzük.
- Ez gyönyörű. Nem gondoltam, h ennyire szép volt kívülről látni.
- Tényleg gyönyörű.
- Szóval hányszor láttad már?
- Van, hogy naponta többször is megnézem.
- Te megőrültél. Azért annyira királyok mégsem voltunk.
- Nem őrültem meg. Kérhetnék valamit tőled?
- Mond csak.
- De nem merem.
- Ha már elkezdted, mond is végig!
- Inkább megmutatnám. Kérlek, hagyd!

Daniel jobb kezével átkarolta a lány nyakát, a bal kezével, pedig a dereka után nyúlt. Lassan, nagyon lassan közelített az arca felé, mert félt, hogy Eve meggondolja magát, és inkább még most, mint amikor már az ajkaihoz ért. De a lány nem gondolta meg magát. Ez a csók ugyanolyan gyengéd volt, mint először, ott, a parkban. Talán percekig is tartott.
- Köszönöm. Csak ezt szerettem volna, egy búcsúcsókot.
- Nem, Daniel, én köszönöm.
- A bátyádnak el ne mond, mert tuti kinyír. De komolyan.
- Mért nyírna ki?
- Mikor elkezdtek nőni a melleid, Vix tett egy megjegyzést, hogy mennyire jó csaj lesz belőled. Mark akkor kijelentette, hogy ha valamelyikünk egy ujjal is hozzád ér, azt kinyírja.
- Csak a szája jár. Mindegy. Senkinek nem mondom el. Mi a fenén ülök? Óóó, a telefonom. Megvan, amiért jöttem. Mennem kell.
- Menj csak. Jó éjt!
- Neked is!

Eveline Spencer mikor a szobájába ért, már nem volt túl lelkes az utazástól. A ruhái szétdobálva, a széken, az ágyon, a földön. Délelőtt kezdte el válogatni, hogy mi az, amit tuti elvisz, mi az, amit talán, és mi az, amire nem lesz szüksége.

- Hogy haladsz kicsim?
- Szia Anya! Azt hiszem, lefekszek aludni, és holnap rendesen bepakolok. Szombat délelőtt indul a gépem 11-kor, úgyhogy holnap estére mindent tökéletesen be kell pakolnom.
- Mért nem akartad a búcsú bulit?
- Jobb volt így. Leültünk dvd-zni, egy csomót röhögtünk, és az igazság az, hogy rajtuk kívül nincs olyan ember, akivel szívesen töltöm együtt az időmet. Négy emberért bulit csinálni felesleges. Ez így volt tökéletes.
- Értem. Daniellel mi a helyzet?
- Ezt hogy érted?
- Jajj, kincsem. Az anyád vagyok. Láttalak titeket táncolni a bálon, és látom, azóta hogy néztek egymásra…
- Hogy nézünk egymásra?
- Tudod, mire gondolok… Biztos elmész?
- Dan és köztem nincs semmi Anya, és biztos, hogy elmegyek. Egyébként ugye tudod, hogy külön-külön szeretlek titeket, de együtt téged apával nem tudlak elviselni.
- Sajnálom, hogy így alakult.
- Bejöhetek?
- Persze apa, gyere csak.
- Ne sajnáljátok, hogy így alakult, mindennek megvan az oka. Viszont szeretném, ha mindketten elkísérnétek a repülőtérre, és abban a két órában megpróbálnátok rendesen viselkedni. Legyen ez a búcsú ajándékom.
- Rendben, felőlem nem lesz gond.
- Én is jó leszek, megígérem.
- Köszönöm! Végre látok valami felnőtt viselkedést is!

*****

Gyorsan eljött a szombat reggel. Marcus és Victor a csomagokat vitték a reptérre, Mr. és Mrs. Spencer, valamint Eve pedig a másik autóval mentek ki. Úgy volt, hogy Daniel is a fiúkkal megy, de felhívta Victort, hogy beteg, ezért nem tud elbúcsúzni Eve-től. Már a jegyet adta át a lány ellenőrzésre, és már mindenkitől elbúcsúzott, mikor Daniel hirtelen elkapta a lányt, és átölelte.
- Hoztam neked valamit.
- Hogy kerülsz ide?
- Nem vagyok beteg, csak nem akartam elbúcsúzni.
- Mik ezek?
- Ez a dvd a bálról. A másik egy cd, tele képekkel, amiket a kirándulásokon csináltunk, meg a bulikon, a parkban, mikor beledobtalak a tóba, és csurom vizesen nekem támadtál, és ilyesmik. Majd nézd meg őket.
- Köszönöm. Ölelj át még egyszer!
A fiú magához szorította a lányt, még egyszer, utoljára…