- Ez nagyon jó volt. Hallottátok? Azt mondta, jegyezze meg mindenki a nevünket, mert még hallani fognak rólunk!
- Igen, David, mi is itt ültünk veled, és hallgattuk a rádiót.
- Ez annyira jó, én olyan boldog vagyok!
- Natalie a leglelkesebb közülünk!
- Mert büszke vagyok rátok, te dilis!
- Na ez megvolna. Gőzerővel startoljunk rá a fesztre, hisz mivel ebben az évben mi vagyunk az újoncok, így vinnünk kell mind a két dalt.
- Köszönjük Thomas eme értékes információkat. Mi ezt nem is tudtuk.
- Ha-ha-ha… nagyon vicces. Csak vázolni akartam a helyzetet, hogy mennyi munkánk van még, hogy a kedves énekesünk el ne felejtse, hisz most dúl a love…
Erre a mondatra a fiatalok éktelen nevetésbe kezdtek. Sajnos nem tudom leírni Tom arcmimikáját, de annyira vicces volt, hogy senki nem tudta komolyan venni. Egy hetük van arra, hogy nagyon összekapják magukat, és tökéletesítsék Eve dalát. A suli is kezdett tényleg beindulni, és nyakukon az érettségi. A fesztivál-fellépés után minden erejükkel a sulira kell koncentrálniuk, ha nem akarnak bajt. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem nyúlnak addig hangszerhez, csak háttérbe fog szorulni a zene. De addig még van egy nagy akadály előttük. Eve még soha nem állt színpadon. A fiúk már igen, de azok a színpadok kicsik voltak, és recsegtek a lábuk alatt minden lépésnél. Ez a koncert egy szabadtéri színpadon lesz, egy óriási parkban, és valahogy nekik kell kitölteniük az „űrt”. Magukévá kell tenniük a színpadot, hogy a részük legyen. Hogy az emberek lássák, hogy összhangban vannak a környezetükkel, és száz méterről ne néhány hangya látszódjon csak, akik a gitárokon matatnak, hanem négy ember, aki nem csak jól érzi magát a zenében, hanem át is akarja adni ezt az érzést. Ez a legnehezebb feladat. A boldogságért játszani, boldogságból játszani.
*****
Nagyon gyorsan eltelt az egy hét. A fiatalok kint voltak a parkban, a színpad mellett álltak. Eve Dylannal szemben állt, kikerekedett szemekkel nézett rá, és alig kapott levegőt.
- Mi a baj Eve? Rosszul vagy?
- …
- Eve, mondj valamit!
- Nem tudok. Elment a hangom.
- Megszólaltál, tehát nem ment el a hangod.
- Nem leszek rá képes Dylan, sajnálom.
- Eveline Spencer, jól figyelj rám! Ahogy felmegyünk a színpadra…
- Én elájulok.
- NEM!!! Ahogy felmegyünk a színpadra, nézz rám. Csak az én szemembe nézz. Képzeld azt, hogy a próbateremben vagyunk, és csak mi ketten énekelünk, senki más nincs ott.
- De az a sok ember…
- Nincs ott senki. Csak ketten vagyunk Eve! Senki más nincs a világon, csak mi ketten. Oké? Nézz a szemembe! Oké? Menni fog?
- Azt hiszem.
- Olyan nincs.
- Igen, menni fog, mert a próbateremben leszünk, úgy, mint az elején, amikor csak mi ketten voltunk, és énekeltünk. Csókolj meg!
- Eve! Itt a baseball sapkám! Bújj el mögé, ameddig úgy esik jól.
- Köszönöm Natalie! Drukkolj!
- Srácok, irány a színpad!
„Nem tudom, mi lehetett volna,
Ha az a volna nem lett volna.
Talán soha nem találom meg
A választ, mit folyton keresek.
Vajon a tánc, a csók, igaz volt?
S nem csak egy olcsó vigasz volt?
Mikor elvesztem szemeidben,
Egy valóságnak hitt álom volt?
Nem, ez itt nem a mese helye.
Talán csak a pillanat heve?
Több volt ez annál, sokkal több.
Lelkem utánad darabokra tört.
A reptéren az utolsó csók.
Az utolsó ölelés, utolsó bók.
Fájó búcsú, annyira utáltam,
Megfordultál, csak űr maradt utánad.
Otthon hagytam egy részt magamból,
Remélem, egyszer majd visszakapom.
Talán tíz év kell, talán egy élet.
Ígérem, nem feledlek, míg élek.”
- Ez csodálatos volt! Annyira fantasztikus páros vagytok Dylan-nal! Jajj, Tom, kicsim, annyira jó voltál.
- Hello Nat, én is itt vagyok! Davidnek hívnak. Tudod, én vagyok a dobos. Na, milyen voltam?
- Természetesen te is fantasztikus voltál, de azt hittem, ezt magadtól is tudod.
- Így van, de néha kell a megerősítés.
- Eve, milyen volt?
- Nagyon féltem, de a végére már nagyon klassz volt! És élveztem is nagyon!
*****
- Marco, téged várunk. Tulajdonképpen miattad ülünk itt a tv előtt, és nem jössz ide, de nem is engeded, hogy elkapcsoljuk. Egyáltalán mit akarsz?
- Megnézni azt a bandát.
- Mark, internet???
- Még nincs oldaluk. Rákerestem, de még nincs nekik. Na figyeljetek, ott vannak.
„Sziasztok! Én July vagyok, és a mai három órás műsorban láthattok majd interjúkat, koncertfelvételeket, sőt, egy új zenekarral is megismerkedhettek. A Little Shining Stars-ról van szó. Először megmutatjuk nektek a koncertfelvételt, majd később néhány érdekes információt is megtudhattok a zenekarról, végül az első videójukat is megtekinthetitek nálunk. Ha őket kivégeztük, a legújabb klippeket fogjuk levetíteni nektek. A második órában egy hosszabb lélegzetű interjút láthattok, hallhattok majd Ozzy Osborne-nal, akinek felesége, Sharon is aktívan részt vett a jótékonysági rendezvényen. Többek között erről, és új stúdióalbumáról is szó lesz. A harmadik órában ismét videókat nézhettek, illetve játszani is fogunk. Most pedig nézzétek meg, hogy zúznak az amerikai fiatalok a színpadon!”
- Na végre! Utálom, hogy ennyit dumál. Jesszus, ezek fiatalabbak, mint mi!
- Nézd már, egy csaj a szólógitáros. Mért áll háttal?
- Biztos reszket az izgalomtól, mint a nyárfalevél.
- Fogjátok már be!
- De ez énekel is azzal a szőkével.
- Jó segge van.
- A szőkének?
- Nem, a csajnak.
- Mi van Marco? Szerelmes lettél egy tinisztárba?
- Nem, de a segge az jó.
- Oké, elismerem.
- Vix, Mark, kuss! Figyeljetek már, megfordul.
- Az átkozott baseball sapka… nem látom a pofiját.
- Jó hangja van.
- Az tuti.
- Levette a sapkát. Óóó!!! Most meg elfordult. Ez aztán a szóló! Figyelj, vége.
- Te jó ég! Mark, az ott a húgod.
- Dehogy, csak hasonlít rá.
- Mark, az Eve.
- Hagyjál már!
- Most azért, mert dicsérted a húgod seggét, vagy mert nem szólt erről az egészről?
- Ez a mosoly Eve-é. Így mosolygott rám tánc közben a bálban. És most mintha a szőkére mosolyogna ugyanúgy.
- Képzelődsz Daniel.
- Figyeljetek már, interjú is van velük.
„A Little Shining Stars-t a koncert után kaptam el egy kis beszélgetésre. Kissé váratlanul érhette őket a megjelenésem, mert mikor megláttak, csak kerek szemekkel bámultak rám. Nem gondolták, hogy egyből interjút is kell adniuk. A fiúk nyugodtan sóhajtoztak, így kiadva magukból a feszültséget, a gitáros lányt pedig simogatással nyugtatta párja, az énekes.
- Tom, David, Dylan és Eveline, üdv a műsorban.
- David, hogy éreztétek magatokat?
- Nem álltunk még ilyen nagy színpadon. Az egyik dal egy régebbi szerzemény, viszont Eve dalát mindössze két hete kezdtük el próbálni. Szóval a körülményekhez képest azt hiszem, tudtunk alakítani.
- Fantasztikusak voltatok. Nem fura egy lány a zenekarban?
- Egyáltalán nem. Imádjuk a kis dilipókot!
- Tom, neked milyen élményeid vannak?
- Davidnek csak csapkodnia kell, viszont ha én mellé nyúlok, és másik húrt pendítek meg az izgalom miatt, az gáz. Na jó, viccen kívül: izgultam. De elégedett vagyok az eredménnyel. Ezek után minden erőnket a sulira kell majd összpontosítanunk.
- Köszi David. Eve, jól tudom, hogy te nem rég jöttél ide, L.A.-be?
- Igen, jól tudod, Oxfordból jöttem. Néhány hete kerültem csak be a bandába. A véletlen műve volt az egész. Soha életemben nem álltam még színpadon. Érdekes volt. A gond az, hogy senkinek nem szóltam, hogy mi történt velem az elmúlt pár hétben. Ha most a bátyám és a barátaim néznek, tuti mérgesek rám.
- Nem hiszem, hogy fognak haragudni, egy ilyen csajra ki ne lenne büszke?! Dylan, muszáj kérdeznem valamit!
- Mond csak!
- Nem zavar, hogy a barátnőd által írt dal arról szól, hogy volt valaki, aki fontos volt számára, és otthon kellett hagynia? És ráadásul veled énekelte el…
- Ez teljesen magánügy. Csak ránk tartozik, hogy számolunk el az érzéseinkkel egymásnak, és magunknak. A dal gyönyörű, és mivel mi a fiúkkal képtelenek vagyunk lírai dalok megírására, ezért ebben Eve-nek fontos szerepe lesz a későbbiekben is!
- Köszönöm szépen! Most pedig nézzétek meg a zenekar első videóját!”
- Daniel, jól vagy?
- Én mondtam, hogy a húgod.
- Rólad szólt a dal, ugye?
- Azt hiszem. Talán.
- Tehát igen. Hol a telefonom?
- Mit akarsz?
- Szerinted?
…
- Eveline Spencer! Azonnal jelentkezz be skype-ra. MOST RÖGTÖN BESZÉLNÜNK KELL!