- Nem tudna olyasmit mondani Uram, amire jobban vágynék, vagy vágytam volna egész eddigi életemben. - felelte nyugodt hangon, de valójában csöppnyi türelmetlenséggel, és egyre elhatalmasodó kíváncsisággal Azuka. Iwato bólintással jelezte, hogy ebben az esetben mindent el fog követni, hogy kielégítse a lány igényeit.

- Talán ez a történet mégsem lesz annyira egyszerű, mint ahogy az imént elhamarkodott felindulásból kijelentettem. Ha jobban meggondolom, a félreértések elkerülése végett, és a tökéletes pontossághoz vissza kell forgatni az idő kerekét egészen akkora, mikor még Gousuke no Takekawa volt Nyugat és Észak Ura. Azonban ő nem volt törvényes uralkodója ezeknek a területeknek, és az írás szerint, ha az uralkodói vérvonal legidősebb férfi tagja visszaköveteli a trónt, akkor neki kötelessége szó nélkül átadni a helyét. - Azuka elkerekedő szemekkel figyelt már a történet elején is, hiszen azonnal eltérést volt kénytelen tapasztalni a most említett, és az általa ismert szóbeszéd között. Éveken át az igazságnak vélt nagyotmondásba vetett hite most megrendülni látszott, és közelkerült a végleges összeomláshoz is. Kavargó, elbizonytalanodó és kétségekkel teli gondolatainak feltétlenül szükségét érezte, hogy hangot is adjon:

- Én úgy tudtam Uram, hogy édesapám teljes értékű uralkodója volt ezeknek a területeknek hajdanán. - Iwato csöppet elmosolyodott, és lehunyt szemmel ingatni kezdte a fejét.

- Feltételezésemben nagyon messze járok az igazságtól, ha azt mondom, hogy ezt bizonyára az édesanyjától hallotta? - nézett megemelt szemöldökkel Dél Ura, és egy pillanatra rosszalló pajkosság csillant a szemében, amint Azuka jelezte egy bólintással, hogy az Úr ráhibázott az igazságra. - Ki tudja miért, de ha Gousuke komolyabb érzelmeket táplált egy nő iránt, akkor kényszerét érezte a nagyotmondásnak. Ez már gyermekkorunkban is így volt, majd a későbbiekben is így maradt.

- Csupán elmémet meghaladja a gondolatmenet, hogy miért szennyezné édesapám Inu no Tashio nevét, ha egyszer nincs rá oka. - Azuka most már tényleg el sem tudta képzelni, hogy mit gondoljon vagy kinek higgyen. Lehetséges azzal, ha kénytelen belátni Iwato igazát, akkor önkéntelenül is a visszájára fordul hajdani igencsak rossz véleménye a Nagy-Kutyaszellemről. Hiszen a lánynak sosem volt kenyere az alaptalan gyűlölet, netán az igazságtalan ítélet vagy bármi egyéb, ami a továbbiakban is az ellenségeskedés felé billentette volna a mérleg nyelvét.

- Ez számomra is homályos folt marad valószínűleg halálom napjáig, de ha ön mégis úgy döntene, hogy magyarázat hiányában az én szavamnak nem ad hitelt, hát bizonyítékot is tudok felmutatni. A mára már lassacskán történelemmé vált eseményekről iratok maradtak fent számunkra, és csak egy szavába kerül, hogy előkerestessem ezeket a pergameneket a könyvtárunkból.

- Épeszűségemet cáfolnám, ha még ezek után is képes volnék kételkedni a szavaiban Uram. - felelte látszólag higgadtan Azuka, ám belül egyfolytában marcangolták, emésztették és feldúlták, elméjét kínozva a különböző érzelmek. Az igazság felderülése minden esetben egyfajta elégedettséggel és örömmel töltötte el, hiszen ilyen szempontból mindig makulátlan lány volt. Ugyanakkor a vélemény, melyet édesapjáról és Inu no Tashioról formált, az most lassacskán egyik esetben kisebb, de másik esetben hatalmas változásra készült.

- Ebben az esetben engedelmével igyekeznék újra megtalálni a történet fonalát, és azon haladni a továbbiakban. - áthatóan kémlelte a lányt tekintetével Iwato, és látta a szemén, hogy miféle és milyen hatalmas vívódáson megy most keresztül, annak ellenére, hogy ezzel párhuzamosan arcizmaira és hangjára nyugalmat erőltet. Ezért a mértéktelenül nagy önmegtartóztatásért olyan tisztelet ébredt az Úrban eme cselédlány iránt, hogy azt már soha az életben semmilyen cselekedet nem moshatja le a nevéről. - Tehát kisvártatva megtörtént az, amitől Gousuke, a helytartó, hosszú időn át rettegett. Inu no Tashio második gyermekének születése után úgy döntött visszatér tartományaira, és azok kormányzásával tölti az idejét egészen addig, míg idősebbik fia elég érett lesz ahhoz, hogy ráruházhassa hatalmát. - folytatta rezzenéstelen arccal Iwato, közben figyelemmel követve Azuka minden apró reakcióját. - A Nagy-Kutyaszellem azonban nem volt kegyetlen, sőt mi több, kifejezetten jószívűségéről vált híressé. Nem utasította Gousukét távozásra, hanem felajánlotta neki, hogy az északi vidék uralkodójaként élheti tovább az életét. - ezen a ponton Azuka már teljes mértékben biztos volt abban, hogy Inu no Tashiot alaposan félreismerte, és önmagában mély megbánást tanúsítva a kamik és az elhunyt szellemének bocsánatáért esedezett. Hibáját és forrófejűségét kész volt belátni így, hogy már tudatában volt téves megítélésének. Iwato néhány másodpercnyi szünetet tartott, amint látta, hogy a lány igencsak elkalandozik, és csak akkor állt neki a folytatásnak, mikor Azuka szemében újra megcsillanni látta a figyelmes kíváncsiságot. - Sajnálatos módon ez a fajta szövetség nem tarthatott túlságosan sokáig, mert a Sors könyörtelenül közbeszólt, és úgy határozott, hogy Inu no Tashionak távoznia kell az élők sorából. Idősebbik fia ugyan nem volt már kimondottan fiatal, a feladathoz mégsem nőtt még fel. A hatalmas vagyon melyet örökölt, és a trónnal együtt járó dicsfény mámora megrészegítette, és nem érte be azzal, amit kapott. Egyre többet akart, de nem ám békés szövetségek által, hanem véres csatákban, milliók élete árán. Éppen ezért apja halála után alig néhány héttel máris elhívta a Nyugati kastélyba Gousukét, de nem ám baráti célzattal. A szövetséget, melyet apja kötött véglegesen felbontotta, és mivel eredeti egyezmény alapján a haderő Nyugat irányítása alatt állt, így nem jelentett volna túl nagy nehézséget a meggyengült Észak leigázása.

- Ezen meghívás alkalmával esett teherbe az édesanyám. Viszont én magam már öt év körüli kisgyermek voltam, mikor a húszéves háború kezdetét vette, tehát ebből csak arra merek következtetni, hogy Sesshoumaru Nagyúr valamilyen okból kifolyólag mégis várt a leigázás előtt. - futtatta le Azuka az elméjében megfogalmazódott gondolatmenetet hangosan is, hogy biztos lehessen benne: nincs téveszméje egyetlen ponton sem.

- Ahogy mondja kisasszony. Éppen ezért mondhatjuk, hogy a hatalmas túlerő ellenére is, az ön édesapja volt elég szemfüles ahhoz, hogy még idejében segítséget kérjen tőlünk, sőt a keleti uralkodótól is. Természetesen egyik tartomány sem tagadta meg a segélynyújtást, hiszen annyi épeszűség csak szorult belénk, hogy belássuk: Nyugat hadereje egy ilyen legyengült tartomány számára megállíthatatlan. Így történt, hogy Gousuke és én egymás oldalán indultunk csatába, de mint azzal a kisasszony is tisztában van, csak egyikünk tért vissza a háborúból. Én láttam elesni az édesapját a csatamezőn viszont, hogy ki volt a gyilkosa azt nem tudom megmondani, bármennyire is igyekszem emlékképet találni róla. Tudja, hogy a szellemek mennyire gyors mozgásra képesek, és egy ilyen helyzetben éppen csak annyira állnak meg, hogy halálos sebet ejtsenek. - Azuka szemeit elfutották a könnyek, de igyekezett minél kisebb feltűnést keltve visszaszorítani azokat, és lenyelni a gombócot mely torkába költözött, míg a beszámolót hallgatta. Iwato figyelte a lányt még egy darabig, így pontosan láthatta micsoda kavarodás tombol most fejében és lelkében egyaránt, ezért jobbnak látta, ha nem feszíti tovább a húrt.

Megfogta csendesen az ezüstmarkolatú kardot, és hüvelyébe csúsztatta, melyet szintén a szekrényben tartott. Visszagondolva arra a pillanatra, mikor felvette a fegyvert Gousuke holtteste mellől egészen furcsa érzése támadt. Mintha már akkor tisztában lett volna vele, hogy szüksége lesz még a kardra. Gondolataiból visszazökkenve a valóságba újfent a szolgálólány felé fordult, de megszólalni egyikőjüknek sem kellett, hiszen mindent teljes pontossággal ki tudtak olvasni egymás szeméből. Iwato szótlanul, fejethajtva a lány előtt, átnyújtotta neki a kardot, aki most véglegesen elvesztette az uralmat könnyei felett. Ezüstösen fénylő cseppek húzódtak végig gyönyörű arcát keretezve, egyszerre a szomorúságtól apja halála miatt, és a meghatottságtól, melyet Dél Urának viselkedése váltott ki belőle.

- Azt tanácsolom menjen, és pihenjen le most, főképpen ha még mindig nem tántorodott el attól a gondolatától, hogy holnap harcba vonuljon Dél csapataival együtt.

- Ettől az akaratomtól semmi sem tántoríthat el Uram, éppen ezért megfogadom most a tanácsát. Engedelmével... - tiszteletteljes meghajlással búcsúzott a férfitól, aki hasonlóképp viszonozta azt, és még sokáig nézett az eltávolodó lány után, tökéletesen átérezve minden keserűségét és fájdalmát melyek idehajszolták, és csatába kergetik. Azuka azonban az ajtóban megtorpant, és kényszerét érezte annak, hogy még kérdést feltegyen, amely talán most egyben a legaktuálisabb és a legaggasztóbb volt egyszerre.

- Uram! - fordult vissza lendületesen, aminek következtében a megszólított is teljes mértékben kizökkent a gondolatmenetéből - A húsz éves háború még csak nem régen fejeződött be, és ha az ön csapatai is részt vettek benne, akkor most hogyan fognak harcolni Nyugat ellen?

- Az ön feje csak ne fájjon emiatt kisasszony. - felelt kedves kimértséggel Iwato, aki maga is tudta, hogy mennyire nehéz csatára vállalkoznak. Csak intett a lánynak, hogy menjen inkább és pihenjen egyet, hiszen szüksége lesz az utolsó csepp energiájára is.

El is indult ideiglenes szobája felé Azuka, hogy minden nyugtalanító gondolat ellenére igyekezzen aludni egyet, leginkább azzal a céllal, hogy ha rövid időre is, de mellőzze elméjéből azt a szörnyű érzést, mely egyre inkább át akarta venni fölötte a hatalmat. Az egyszerű tudatlanság, az üres kongás volt ez, melyet éveken keresztül rendületlenül vallott tévhite és annak rendkívül eredményes cáfolata engedett szabadjára. Az a szörnyű gondolat mardosta lelkét, hogy talán sohasem tudott vagy értett semmit úgy igazából, és talán még tulajdon édesanyja is engedte, hogy beteges gyűlölködésbe torkoljon ez a téveszméje. Olyanokra is kihatott ez, akiket különösebb indok nélkül vetett meg, nem is gondolva rá, hogy esetleg önmagának is kárt okozhat ezáltal.

Egy dolog volt azonban, hogy Inu no Tashio neve ezentúl egészen másképp csengett a számára, azzal viszont még ezek után sem került tisztába, hogy miként gondoljon tulajdon Urára. Sőt talán csak még jobban összekavarodott, hiszen most sok olyan dolognak az átgondolására szakított időt, melyeket hajdan figyelembe sem vett volna, nem hogy még elméjét is ezen koptassa. Ez a nap után azonban olyannyira elveszettnek érezte magát gondolatai sötét árnyéka mögött, hogy még azt is képes lett volna bebeszélni magának, hogy elképzelései ez esetben is tévútra hajszolták. Ilyesmire azért mégsem vetemedett, de azt azért mindenképpen megbeszélte magával, hogy mostantól sokkal körültekintőbb és vizsgálódóbb lesz, bárkiről és bármiről is legyen szó.

Ahogy megérkezett a szobájához - mely tágasabb és szebb volt, mint eddig bármelyik lakosztálya -, csendesen húzta el majd tolta vissza az ajtót Azuka. Miután egy pille könnyedségével ledőlt az ágyra, és még egyetlen egyszer végigfuttatta magában Iwato szavat, úgy érezte, hogy Ura megítélésében nem tévedhetett túl nagyot, hiszen a Nagy-Kutyaszellemről szóló dicshimnusz nem képes elmosni fia, Sesshoumaru Nagyúr bűneit. Hiszen a szándékos gyilkoltatás akkor sem lesz szebb senki szemében ha kiderül, hogy az apja egy jó szívű és nemes lelkű démon volt, aki még az emberekre is egyenrangúként tekintett, ami mi tagadás nagy szó egy színtiszta vérű szellemtől.

Azuka még majdnem teljesen youkai létére is bőven elég kimerült volt már ahhoz, hogy gondolatmenete végébe is belealudjon, így álmai békét hozhattak számára még az önmarcangolás kegyetlen perceiben is.

A Nyugati palota népe madárcsicsergés helyett kürtszóra és a katonák kurjongatására ébredt reggel, akik valljuk be: meg sem próbáltak csöndesen távozni. Az a minimum volt, hogy mindenkinek tudni kell róla, hogy újabb csatába indulnak könyörtelenül és utolsó leheletig küzdve a győzelemért, mely egy uralkodói székbe még nem érett démon érdekeit szolgálja. Sesshoumaru Nagyúrnak feleannyira sem a területre való éhsége indította ilyen meggondolatlan hirtelenséggel ezt a háborút, mint személyes dühe, féltékenysége és ugyan nehéz elhinni, de riadalma melyet Azuka eltűnése okozott. Vérengzően elszánt tekintettel haladt a haderő legelején olyan sebes tempóban, melynek követésére a többieknek minden erejüket össze kellett gyűjteni. Az Uralkodót azonban nem érdekelte, hogy ennek köszönhetően csapata kifárad, és több áldozatot követel majd részéről a háború, az sem érdekelte, hogy neki magának is kimerültebben kell csatába indulnia. Nem vezette már semmi egyéb csak az, hogy rátaláljon az egyetlen nőre a földön, aki olyan érzelmeket tud előcsalogatni belőle, melyekről azt sem tudta, hogy léteznek.

Az első nap már a végéhez közeledett, és a horizontot aranylóan vörösre festette a lenyugvó Nap fénye, mikor Sesshoumaru Nagyúr hirtelen olyasmit érzett, amiről azt hitte már sohasem fogja. Azuka aurája egyszerre érzékelhetővé vált számára, és minden megtett lépéssel egyre közelebb érezte magát hozzá. Az első érzés mely átsuhant rajta az egyfajta furcsa nyugalom volt, melyet maga sem értett meg igazán. Ezt követően azonban egyszerre futotta el elméjét a düh, a gyűlölet és az ezzel járó elborult sötétség, mely lépteit még az őrületesen gyors tempó után is egyre inkább megszaporázta. A cél közeledésének érzése elvakította, megrészegítette és már képtelen volt épp ésszel gondolkodni.

Már felkelt a nap ébredt az egész természet és élővilág, mire Nyugat csapatai egy domb tetején felsorakozva végigfuttathatták tekintetüket Dél haderején, mely kétség kívül már látványra is gyengébb és elesettebb volt az övéknél. Mégis izzott körülöttük valami a levegőben, amitől a katonák egy pillanatra hátrahőköltek, bár azonnal visszanyerték tudatukat és újfent harcra készen kémlelték ellenségüket. Sesshoumaru Nagyúr persze előre megérezte és tudta, így céltudatosan egyetlen arcot keresett a távolban, és mégis mikor rátalált a koromfekete szempárra az első érzése nem a gyűlölet vagy a megvetés volt, hanem egyfajta bizsergés, melyet még sosem érzett életében. Talán éppen ezért tartott el néhány percig, hogy felocsúdjon gondolataiból és egyetlen harci kiáltással útnak indítsa hatalmas haderejét, de ő maga a dombtetőn maradt és onnan figyelte a lejtőkön lefelé hömpölygő tömeget.

Az első másodpercben teljesen tisztán és biztosan tudta mindkét fél, hogy ez a harc végzetes lesz Dél számára, de míg ez a Nyugati sereg önbizalmát csak egyre feljebb tornázta, addig a szemben álló haderő sem rendült meg, pedig mindenki arra számított, hogy majd fülüket-farkukat behúzva inkább menekülőre fogják. Ez pedig eszük ágában sem volt, de hogy mi erősítette őket ennyire azt talán még maguk sem tudták, csupán a bátorságot érezték szívükben és hazájuk szeretetét, mely messze felülkerekedett az önző, gonoszságon. A fegyverek élesen csikorgással és hatalmas robajjal csapódtak össze, ahogy az ellenséges csapatok leérkeztek a dombtetőről és nekimentek a Déli hordának.

Sesshoumaru Nagyúr pedig csak állt a dombtetőn, és gondolataiba mélyedve figyelte a megütköző feleket.

~ "Ez a háború egészen más lesz, mint a többi. Az ellenség jóval gyengébb, viszont legalább ennyivel elszántabb is, ami kishíján egyenlő felekké változtatja őket az én harcosaimmal. Pedig félszellemek, sőt ahogy látom még emberek is vannak köztük." ~ ekkor a gondolatmenetet hirtelen megszakította, hogy Nyugat Ura megpillantotta hajdani szolgálóját, ki most éppen az egyik legerősebb és elismertebb katonával vívott. Ügyesen mozgott, annyi kétségtelen és ez nem kerülhette el Sesshoumaru Nagyúr figyelmét sem. ~ "Ez a lány... minden képzeletet felülmúlóan szemtelen, pimasz és neveletlen, de mégis ahogy küzd... a többi harcos is nyugodttá és elszánttá válik a közelében. Mintha önmaga erősítené az egész hadat - egyszerűen hihetetlen. Úgy tűnik ez a nő képes kihozni másokból eddig még soha nem látott dolgokat - így belőlem is. Sosem gondoltam volna, hogy érezni fogok, főleg nem így, de ahogy ő besétált az életembe az egyszeriben fenekestül felfordult. Küzdöttem ellene lelkileg, ideje, hogy testileg is hasonlóképp tegyek." ~ Sesshoumaru Nagyúr utolsó gondolatai ezek voltak, mielőtt szélsebesen megindult a lejtőn lefelé, hogy csatlakozhasson a csatázó felek szörnyű táborához.

A harcosok testére és arcára vér tapadt, melyet izzadtságcseppek higítottak és kentek el szép lassan. Ahogyan port kavartak lábukkal, az testüket tette még mocskosabbá, gusztustalanabbá és elmondhatatlan volt a látvány melyet a sebesült katonák, vagy éppen elesettek nyújtottak. A csatatér fölött émelyítő bűz terjengett, amint a rengeteg vér vassal telített orrfacsaró szaga lassan szétáradt, és a szellemek érzékeny orra miatt egyre rondább grimaszt festett az arcukra. A csata alapzajához fülük - bármilyen kifinomult is legyen - idővel hozzászokott, és már nem is zavarta őket a fegyverek súlyos jajveszékelése amint egymáshoz csapódtak, a pajzsok visszhangos dörrenése, mikor egy buzogány vagy dárda tökéletesen célba talált, vagy az újászok által kilőtt szélsebes nyíl süvítése, amint átszelte a levegőt, áldozat után kutatva.

Azuka hasonlóképpen állt ezekhez a dolgokhoz, mint a többi szellem, így érzékei egyre inkább eltompultak az olyan dolgok irányába, mint például a hatalmas hangerejű ütközetek, a vér vöröses fekete színe, és émelyítő szaga, és a halálhörgés, mely szörnyűbb volt minden eddigi élményénél és az összes csatával járó kellemetlenségnél. Megízlelte már a gyilkolás örömteli, ugyanakkor elborzasztó és hányingerkeltő érzését. Ahogyan a kard hosszú pengéje a finom húsba hatol, majd könnyedén metszi azt, miközben a sebből kifakadó esetenként fröccsenő vér eláraszt mindent a környezetében. Undorodott és élvezte egyszerre, de mikor az utóbbi érzés kavarodott föl benne azonnal elborzadt önmagától, és néha még az is megfogalmazódott benne, hogy fél attól mivé fog válni a csata hatására, azt követően. Egyszerűen csak nem gondolkozott azon, hogy meghalhat, pedig szinte nyilvánvalónak lehetett nevezni, hogy ez a várt esemény, mely bekövetkezhet bármelyik pillanatban.

Azuka egészen rövid szoknyában, magas szárú csizmában és ujjatlan felsőrészben harcolt, ami meglehetősen illetlen öltözéknek számított a nők körében, mégis jelenleg ezek a ruhadarabok akadályozták a legkevésbé a mozgásban az ütközetek során. Alkarját kemény fémötvözetből készült, ezüsttel mintázott védők óvták a sérülésektől, míg kezében édesapja oroszlánfejjel díszített kardját forgatta. A Nyugati harcosok között hamar el is terjedt, hogy van egy nő a másik hadban, de mivel senki nem tartotta őt igazán nagy ellenfélnek, és nem vették komolyan, ezért minden próbálkozó az életével fizetett esztelenségéért.

Egyik alkalommal azonban, több napos és éjszakás küzdelem után Azuka egy pillanatra megtorpant, ahogy szemben találta magát az olyannyira rettegett mézarany szempárral, mely most sokkal kevésbé hatott utálatosan, mint eddig bármikor. Az Iwato által végleg megszelídített lány valóban hatalmas változáson ment keresztül, és a pillanat melyre annyira várt korábban, most itt volt. Valahogy azonban mégsem akaródzott igazán egyből nekirontani Urának, megölni és a holttestén örömtáncot járni. Nem tudhatta, de ezzel nem csak ő volt így, hanem Sesshoumaru Nagyúr is. Amint megpillantotta a lányt gyűlölete egyszeriben átváltozott valami számára egészen különleges érzéssé, melyet képtelen volt megmagyarázni, de azt tudta, hogy ez a valami rántja most vissza a kezét, hogy ne támadjon rá azonnal a szolgálóra.

Végül mégis Azuka mozdult, és hirtelen csapást igyekezett mérni Nyugat Urára, aki azonban legalább ilyen sebességgel reagált is rá, ha nem gyorsabban. Mikor pedig ott volt a régóta áhított nő szinte fél méterre tőle, akkor hirtelen megértette, hogy milyen érzés is az egészen pontosan mely oly erősen szorítja satuba lelkét, hogy már épp eszét is elveszteni látszik miatta. Egyszerűen csak bámult a lányra, akinek fogalma sem volt miért nem képes újra megmozdulni és támadni, vagy hogy Ura miért nem cselekszik, ha már ő nem tud. Teste egyszerűen megbénult és szinte, mint a halotti merevség úgy váltak sziklává izületei. Szeme előtt az aranyló szempár és a szép ívű arc néha kicsit elhomályosodott - hol a hosszú csatázás okozta kimerültségtől, hol pedig egy-egy vízcsepptől, mely szemébe csordult.

Aztán Sesshoumaru Nagyúr hirtelen felülkerekedett gondolatain, és olyan gyorsasággal mozdult, hogy Azuka képtelen volt lereagálni egyre jobban gyengülő reflexeivel. A férfi amilyen hirtelen csak tudta, kicsavarta a nő csuklóját olyannyira, hogy az fájdalmasan felsikoltott, majd kicsúszott kardja vékony ujjai közül. Nyugat Ura pedig ahelyett, hogy kihasználva a helyzetet végzett volna a lánnyal, - ami igazság szerint a legeslegelső szándéka volt - egészen másképp cselekedett. Magához rántotta és elvakultan, szinte azt sem tudva, hogy mit tesz, vadul kezdte csókolni a meglepetés erejétől elgyengült lányt.