A vendégszobában Marcos egyenesen a baldachinos ágyhoz vitte jegyesét, és óvatosan lerakta. Majd egy szolgálólányt hívatott.
A fiatal cseléd lélekszakadva érkezett... félt.
- Hogy hívnak?- nézett rá a férfi szúrósan.
- Marynek, Uram...- felelte az ijedten.
- Nem kell félned, Mary, ha a parancsaimnak engedelmeskedsz... Nos... mától a Lady személyes szolgálatába állsz. Minden kívánságát teljesíted! Megértetted?!
- Igenis, Uram!- bólintott a lány még mindig rémülten.
- Kerítsd elő a gyógyítót! A kisasszonyt lásd el étellel és itallal. Készíts neki illatos fürdőt, a néném ruhatárából pedig hozz neki egy ízléses darabot, amit felvehet. Ja... az egész személyzetet várom pontosan két óra múlva a kastélyudvaron. Közölnivalóm van számukra. Most menj!
A lány mélyen meghajolt, és elsietett.

- Megengedi, kedves, hogy amíg nem jön a gyógyító asszony, addig itt írjak néhány sort édesatyjának?
- Természetesen, Lord Raven.
- A történtek után is hajlandó - szüleink megálapodása szerint - nőül jönni hozzám? Vagy kényszernek érzi? Utóbbi esetben ugyanis felmentem ígérete alól... Az elit társaság megérti majd, és nem esik csorba jó hírén... mivel nagybátyámék vámpír-volta erre megfelelő magyarázat. - ült oda a lány mellé, megfogva a vékony kis kezet. A lady erre újból elpirult.
- Ezt atyámmal kellene megbeszélnie, herceg...- suttogta zavartan - egyébiránt pedig sokat köszönhetek önöknek...
- Még valamit tudnia kell, mielőtt bármit döntene... De kérem, ezt soha ne említse senki előtt... Öcsémmel együtt mi is a klánhoz tartozunk... bár annak különleges tagjai vagyunk. Nem táplálkozunk vérrel, de vannak furcsa képességeink... amik a vámpírnép között is egyedülállóak.
- Köszönöm az őszinteségét, Marcos. A titkuk nálam jó helyen van...- nézett komolyan a kék szemekbe a szépség.
A férfi nagyot nyelt. Jegyese most először szólította őt egyszerűen a keresztnevén. Talán... van remény?! Nyugodtságot erőltetett magára, és újra megszólalt, bár kissé rekedtes lett bársonyos hangja:
- Nos... még mindig a válaszát várom, Lady Arrash...
- A történtek nem változtatnak a tényen. Jegyesek vagyunk. Amennyiben nőül kíván venni, én önhöz megyek. Az ígéretemet nem másítom meg.
- Ha csak az ígérete miatt...- mormogta maga elé a férfi, hogy a lány ne értse, de annak éles füle volt.
- Nem csak amiatt...- suttogta Lillen, rákvörös arcát takarva. Remélte, a férfi meg sem hallotta az iménti válaszát...
- Válasza végtelenül boldoggá tett, hercegnő!- súgta neki Marcos, egészen közel hajolva arcához. Majd a lány homlokára lehelt egy csókot.
- Most pihenjen, kedves! Mennem kell.
- Menjen csak, bizonyára sok intéznivalója van...
- Igaz, de az öcsém segíteni fog.- mondta még kifelé menet, majd halkan becsukta az ajtót maga mögött.
Lillen csak most nézett körül szobájában...

A tágas toronyszoba egyik falára épített hatalmas, egyszerű, de szép kandalló ontotta a kellemes meleget. A szoba berendezése is egyszerű, szép és kényelmes volt. Az egészet a kandallóval szembeni falhoz állított hatalmas ágy uralta. A gótikus stílusú ablak üvegein átsütött a gyenge napfény. Az ablakot nehéz bordó bársonyfüggöny keretezte, két oldalt csinosan félrekötve. A szoba berendezése egy faragott ruhásszekrényből, egy szekreterből (írószekrényke), két kényelmes, bordó huzatú karosszékből, egy fésülködőasztalból és zsámolyból állt. Az egyik sarkot egy paraván takarta diszkréten. Puha, vastag szőnyegek és néhány cserép virág tette teljessé az összképet, ami a lánynak nagyon tetszett. Kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, hogy lehetőleg sebei ne fájjanak.
Kisvártatva halk kopogás után belépett a szobalány és a füvesasszony. A lady most pillantotta meg, mit takar a paraván...mögötte egy faragott tölgyfa ajtó egy remek fürdőhelyiséget rejtett.

A bágyadt téli napfény sárgás ragyogást kölcsönzött a tájnak. A látvány védett, meleg helyről nézve hívogatóan kellemes időre emlékeztetett, de a szobája mélyéről nézelődő lány tudta, hogy nem így van... Alig hogy valaki kitette a lábát a szabad levegőre, arcának bőrét kellemetlenül csípős fuvallattal legyezgette az északi szél... Délutánra a légmozgás megerősödött.
Egyre gyakrabban úsztak a nap elé felhőgomolyagok. A kíméletlenül maró, fagyos levegő a kint tartózkodók csontjáig hatolt. A szélkergette felhők összetorlódtak, egyre nagyobb felületét takarva a ragyogóan kék égnek. Már a halványsárga napfény sem aranyozta be a tájat. Az égitest korongja még néha átsejlett a páratömegen, aztán végül az sem...
Ahogy közeledett a napnyugta, a szél csitult, de a fenyegető, hatalmas felhőtorony nem tűnt tova. Hízott és terebélyesedett. A szél elálltával a kinti világ kísérteties némaságba és komorságba burkolózott. Mintha valamire várna...
A fák kopár ágakkal nyúltak az ég felé. A kopott, sárgásra aszott füvön itt-ott zúzmara kristályai csillantak fehéren, éles ellentétet alkotva a föléjük magasodó éles sziklaszirtek sötét színével. A sziklák tetejét, és az alant elterülő egész völgyet egy impozáns, egyszerre kecses és erőt sugárzó építmény - a várkastély - uralta.

A kastély egyik tornyának ablakában egy lélegzetelállító jelenség jelent meg egy pillanatra. Majd a kint tartózkodók tekintetétől már takartan üldögélt az ablak előtti kényelmes karosszékben. Lady Lillen de Arrash végre jobban érezte magát, ahogy megfürdött, sebeit gondosan ellátták, és illendő öltözéket viselt... Mézszínű hajzuhatagát kissé feltűzték, de a hátára szabadon omlott.
Egy halványzöld selyemruhát viselt, amely vállait szabadon hagyva simult rá. A ruhának a vállaitól lefelé, a könyökéig bővülő ujjai voltak. Szoknyarésze szintén bővült a derekától, és majdnem teljesen a földig ért. Gyönyörűen festett benne.
Őzbarna szemei kíváncsian csillogtak. Az égről az udvar felé fordította tekintetét.
Ott most emberek várakoztak. Az őrség kivételével mindenki odagyűlt. Halkan sutyorogtak. Már értesültek a történtek egy részéről, néhány menekülő falusi kíváncsisága jóvoltából... de mivel nem tudtak mindent, a legvadabb pletykák láttak napvilágot.
A kastély urai ennek akartak gátat szabni...
Néhány perc múlva a torony ajtaján két fiatal férfi lépett ki közéjük. Nemes tartásuk, ragadozómozgásuk, különleges szépségük kitűnt az őket körülvevő emberek közül.
Messziről látszott rajtuk, hogy - még annak a számára is, aki nem tudta - ők a várkastély urai... Marcos de Raven derékig érő ezüstös hajkoronája a tarkóján össze volt fogva egy fekete pánttal, de a néha feltámadó szél bele-belekapott tincseibe. Öccse, Leonard fekete, lapockáját verdeső hajával szabadon játszhatott a szél... Mindkettőjük öltözéke igényes, drága anyagú, kényelmes és egyszerű volt. Arcvonásaik meghökkentően hasonlóak voltak, le sem tagadhatták vérségi köteléküket. Az ikrek születésük óta most először találkoztak. A hercegi testvérpár rezzenetlen arccal, de mélykék szemeikben büszke örömmel néztek szembe a várakozókkal.