-A többiek?- kérdezte Hana, miután leült az egyik székre.
-Az Úrra gondol?- kérdezett vissza a komornyik, megigazította a terítőt.
-Igen.
-Lassan már itt kell lennie.
-És a fia?- kérdezte Hana, majd egy kis szalvétát terített az ölébe.
-Lord Jack... nem a fia.

Hana felkapta a fejét, és értetlenül bámult az öregember arcába.
-Hogy-hogy? Hiszen annyira hasonlítanak.
-Igen...- helyeselt a komornyik.- Tényleg megtévesztő a hasonlóság, mégsem az apja.
-De rokonok, igaz?
-Igen-válaszolt megint.
-Akkor talán... az unokatestvére?
-Erről nem beszélhetek, hölgyem...
-Miért nem?
A komornyik körbenézett a helységben, majd lehalkította a hangját.
-Már több éve nem beszélünk erről. Az Úr megtiltotta.
-De mi történt?- próbálta kiszedni a férfiból a választ, de az megrázta a fejét, majd kiegyenesedett, amikor meghallotta a kilincset lenyomódni. Egy kis világosbarna fejet láttak meg először, majd az egész testét. A kisfiú elvigyorogta magát, majd becsukta maga után az ajtót, és az asztalhoz sétált. Korához képest, elég elegánsan öltözött.
-Jó reggelt hölgyem!- emelte meg a fejét, és színpadiasan meghajolt. Hana nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el a gyereken.
Tehát még mindig emlékszik rá...
-Önnek is jó reggelt, Uram!- hangsúlyozta ki az Uram szót. Jack közelebb ment hozzá, és intett, hogy a lány hajoljon lentebb. Hana így tett, a kisfiú pedig a füléhez tartotta a fejét, kezével pedig eltakarta a száját.
-Megengedem, hogy Jacknek szólítson...- suttogta.- De csak magának! Ezt ne mondja el Leilának, rendben?
-Oh...- egyenesedett ki Hana, majd a szívére tette a kezét - ez megtiszteltetés számomra!- vigyorgott rá a kisfiúra, aki még egyszer meghajolt, majd elfoglalta a helyét, vele szemben.
-És mondd... Jack! Te találkoztál már Leilával?
-Igen- vágott fanyar képet a kisfiú.- De csak nagyon rövid időre, bár szerintem rosszabb, mint egy boszorkány. Nem tudom, hogy Nick... vagyis, hogy apa miért találkozgat vele...
-Kivel találkozgatok?- szólalt meg egy negyedik hang is. Hana odakapta a fejét. Nick közelített az asztal felé.

Most egy fekete ing volt rajta, és egy sötétszürke zakó, ismét fekete nadrággal, és csizmával. Haját összefogta hátul, így teljesen olyan hatást keltett, mintha rövid lenne.
Szemeit a lányéba fúrta, kíméletlenül, de egyben kíváncsiskodóan.
-Apa?- szólalt meg Jack Hana mellett. A kisfiú életmentőként ugrott az egészbe. Bár abban nem volt biztos, hogy a férfi nem hallotta a beszélgetésüket, azért nem akart ennél a témánál maradni.
-Igen?- szakította meg a szemkontaktust a férfi, majd a kisfiúra nézett.
-Szóval... a hölgy ugye, még nem megy el?- kérdezte kérlelő tekintettel. Hana elmosolyodott a jóleső érzéstől, hogy van, aki ragaszkodik hozzá.
-Nem, Jack... A hölgy mától kezdve itt marad...- mondta, majd ismét a nőre pillantott, miközben folytatta.- Örökre.

Hana meg sem szólalt. A férfi szavai, olyan hatással voltak rá, mintha egy kést forgattak volna meg benne.
Örökre.
Ez a szó úgy hangzott, mint valami végítélet. Élete végéig itt kell maradnia, egy férfi mellett. Viszont szó sem lehetett köztük bármiféle közeledésről. Még barátilag sem. Még hogy egy gyilkossal barátkozzon?! Vagy legyen a szeretője, mint amire Leila annyiszor felhívta a figyelmét?! Egy frászt!
Megtartja a kellő távolságot, kerüljön bármibe, de nem fog bedőlni a férfi kedveskedésének, vagy akár a csáberejének!
Jack hamarabb végzett az ebéddel, és a férfi engedélyét kérve, visszamehetett a szobájába. Hana úgy ült Nick mellett, mintha karót nyelt volna. Mereven a tányérját nézte, és semmi pénzért nem emelete volna fel a tekintetét.
-Talán nem ízlik?- szólalt meg a férfi, és hátradőlt, kezében egy kristálypohárral, amiben furcsa állagú, vörös folyadék volt.
Hananak muszáj volt felpillantania.
-Nem, én csak...
-Egész idő alatt csak turkált a tányérjában. Rosszul érzi magát?
„Hova ez a nagy kedvesség?”
-Ezt magának jobban kellene tudnia- nézett a férfi szemeibe. Nick arca elkomorult, majd ivott egy kortyot a pohárból, végig a lányt figyelve.
-Már megint itt tartunk?- kérdezte, és megnyalta a felső ajkát.
Hana némán bólintott, és lehajtotta a fejét.
-Miért nem enged haza?- suttogta.
Nick előredőlt, és lecsapta a poharat. Hana összerezzent a hangos koppanástól, és még inkább csak a tányérját nézte.
-Ezt ön is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy már nem mehet el többet. És miért? Mert én azt mondtam!
Hana ökölbeszorította reszkető kezét, amit szerencséjére eltakartak a ruha fodrai.
-Akkor Miss Leila, miért mehetett el innen?
-Mert ő a szeretőm!
-Óh hát persze... logikus- morogta az orra alatt, és felállt, lecsapta a szalvétát az asztalra, majd minden szó nélkül elindult az ajtó felé.
-Álljon meg!- hallotta maga mögött Nick hangját, de nem foglalkozott vele. Még visszapillantott, mielőtt becsapta volna az ajtót.
A lépcsők felé vette az irányt. Mikor befordult az előcsarnokba, beleütközött valakibe. Mérgesen pillantott fel, és még a levegő is benne akadt egy pillanatra, mikor meglátta maga előtt Nicket.
-Ho... hogyan.. mégis...
A férfi összeszűkült szemeivel nézett a lányra. Csak úgy sütött belőle a düh.
-Már mondtam, hogy mi lesz annak a következménye, ha ellenszegül!- mondta halkan, és Hana egyre kétségbeesetten figyelte, ahogy a férfi pupillái körül fokozatosan válik vörössé a szeme.
Gombócot érzett a torkában, szíve a gyomrában dobogott. Hát mégsem tévedett... tényleg meg fog halni...