Nick, amint beért a szobájába, dühösen bevágta az ajtót, majd letépte a baldachint az ágyról. Zihálva figyelte, ahogy a lágy anyag egyre lentebb száll, végül némán megáll a földön.
Legszívesebben darabokra tépte volna, de csak magának okozott volna még több munkát. Káromkodva ült le az ágy szélére, arcát pedig kezeibe temette.
Mi a francot csinált?!
Nem is ismert magára. Először dühöngött, már ott tartott, hogy a lányt is elteszi láb alól, mint azt a rengeteg nőt... végül a lány válasza lenyugtatta, ugyanakkor felkavarta, majd szerepe rögtön átcsapott egy nyálas regény hősszerelmes alakjába.
Ez a nő kész életveszély, ha a lelki békéjét veszi figyelembe. Idáig nem volt semmi baja, normális életet élt, már amennyire lehet az éjszakai életet normálisnak nevezni. Itt volt Jack, akiért bármit megtett volna, nevelte, figyelte, ahogy felnő...
A figyelésénél kellett volna maradnia. Csak figyelte volna továbbra is a nő nehézkes életét. Vagy otthagynia a lányt, amikor leütötte. Elvehette volna az emlékeit, és élhetett volna tovább úgy, ahogy eddig. De egy meggondolatlan tett miatt, most tessék!
Az egész élete fenekestül felfordult. Itt ül, és gondolkodik, egy... egy ember nőn!
Idáig egyik lányon sem elmélkedett néhány percnél tovább. Táplálék volt, és ennyi. De most... most legszívesebben öngyilkos lenne.
Talán el kellene engednie. Már az sem érdekelné, ha kiderülne az igazság vámpír mivolta felől... bár Jacket féltené. Miatta nem engedné, hogy bárki megölje, hiszen... ki fogadná be, ha ő nincs? Kihez fordulna?
Be kellett vallania, hogy elvesztette a fejét. Nem, nem a szeretkezésről volt szó, hiszen Leila mindenféle szempontból kielégíti, de valahogy... mindig furcsán érzi magát, ha a lány közelében van.
Hátradőlt, és kirakta két oldalra kezeit. Lehunyta szemét.
Még most is érezte a lány illatát. Olyan volt, mintha itt lenne fölötte.
Mérgesen elhajított egy párnát. Nevetségesnek érezte magát. „Mint egy idétlen kölyök!” ez így nem mehet tovább! Távol fogja magát tartani a nőtől, kerüljön az bármibe, de nem engedi el, már csak Jack miatt sem! Ahogy észrevette, a fiú megkedvelte Hanat, ez pedig igen meglepő. Leilát régebbről ismeri, de állandóan hűvös és távolságtartó vele. Hanaval viszont az első pillanattól kezdve oldottabb.
Egyszóval, a lehető legkevesebb időt fog tölteni a közelében. És ami pedig a saját, őrült vágyait illeti... ott lesz Leila. Majd elfeledteti vele...

Hana őrülten vágtató szívére nyomta kezét, és mélyeket lélegzett, miután felszaladt a szobájába, és leült az ágyra. Másik szabad, remegő kezével pedig belemarkolt maga mellett a takarókba. Hogy történhetett ez? Szinte majdnem felajánlotta magát annak a férfinak, aki kicsivel előtte meg akarta ölni!
De nagy szerencséjére, tényleg igazat mondhatott a férfi - miszerint nem az esete - mert abbahagyta, mielőtt valami őrültséget tettek volna. Szerencsére... De biztosan örült neki?
Teljesen összezavarta... olyan módon, mint még soha senki. Idáig mindig tisztában volt az érzéseivel. Ezt a valakit szerette, a másikat nem. Őt kedvelte, amazt kevésbé. De Nicket? Amióta megjelent az életében, minden a feje tetejére állt. Nem tudta eldönteni, hogy most rettegjen tőle, vagy próbálja úgy kezelni, mint a legtöbb... embert. Igen. Viszont már kételkedett abban, hogy a férfi valóban ember-e. Mert nem vérvörös minden második embernek a szeme, és nem nő meg négyszeresére a szemfoguk. Sokszor gondolkodott már el azon, vajon mi is lehet ő igazából. Bár a most történtek után már nem olyan biztos abban, hogy tényleg tudni akarja-e.
Mindenesetre, most még távolságtartóbb lesz, mint eddig.
De bármennyire szerette volna bemagyarázni magának, hogy nem érdekli, nagyon is kíváncsi volt, hogy mi ennek az egész családnak a története. Már magát azt furcsállta, hogy Jack apaként szólítja, néha viszont a keresztnevén, bár Nick is azt mondta, hogy nem a fia. De ha nem a fia, akkor kié, és miért hasonlítanak ennyire kísértetiesen egymásra?

Jack kedvtelenül ült az asztalnál, és bámulta a tányérját. Sem Nick, sem Hana nem jött le a vacsorához. Úgy látszik megint egyedül kell eltöltenie az egész hátralévő éjszakát. Pedig meg szerette volna mutatni a nőnek a búvóhelyeit. És a könyvtárat is.
Biztos volt abban, hogy a lány imád olvasni. Ahogy Nick is... és ő is.
-Talán valami baj van, fiatalúr?- szólalt meg a komornyik.
Jack rákönyökölt az asztalra, és megrázta a fejét, miközben kezeivel megtámasztotta.
-Csak unatkozom... Geoffrey?
-Igen, Uram?
-Szerinted miért kiabált apa a kisasszonnyal?
-Én azt nem tudhatom, úrfi. Nem igazán akarok belekeveredni ebbe.
-Mit gondolsz Hanaról?- kérdezett megint.
A komornyik arcán egy apró mosoly jelent meg, ami meglágyította kemény arckifejezését.
-A kisasszony igazán kedves teremtés... Visszahúzódó, de kiáll az igazáért... engem emlékeztet... kérem, inkább hagyjuk ezt, uram!
-Kire emlékezteti, Geoffrey?- nógatta a férfit, aki kényelmetlenül kezdte érezni magát, és egyik lábáról a másikra állt.
-Kéri a második fogást, Uram?- tért ki a válasz elől a komornyik, és újra felvette a már megszokott álarcot.
-Miért térnek ki a felnőttek állandóan a kérdések elől? Csak azért, mert gyerek vagyok? Ez nem igazság!- csattant fel Jack.
-Sok minden nem igazságos, úrfi!
-Engem meg nem érdekel! Parancsolom, hogy mondja el, mire gondolt!
Geoffrey jót mosolygott magában a kisfiú természetén. Hát igen, vérében van a parancsolgatás. De hogy mondhatná el, hogy kire gondolt, mikor nem is ismerte? Lehet, hogy ezzel csak felzaklatná, vagy megbántaná. Hogy tudna elkövetni egy ilyen - talán végzetes - hibát?
Csecsemő kora óta ismerte, és a szívéhez nőtt. Úgy tekintett rá, mintha az unokája lenne, mégsem mutatta ezt ki. Nem volt szabad!
Ránézett Jackre, aki hét éve látta meg a világot, és ellágyult az arca miatt. Igaz, hogy hasonlított Nickre, de a vonásai az anyjáé voltak... nyugodjon békében.
-Hana kisasszony... - kezdett bele - véleményem szerint... nagyon hasonlít az édesanyjára, Uram.
Jack szemei kikerekedtek, majd elmerengve figyelte a komornyikot. Geoffrey tudta, hogy folytatnia kell.
-A kisasszony... fél az Uram vadabb énjétől, ahogy az Úrnőm is félt. Pedig szerette Lord Moonfordot, még az életénél is jobban. Elmondott neki mindent, ami a lelkét bántotta, de tudta, hogy nincs sok hátra az életéből... miután... - szorult el a torka.
Tudomása szerint, még soha nem beszéltek Jacknek az édesanyjáról, és Jack sem kérdezősködött felőle. Elfogadta keresztapja érzéseit, hogy nem akar beszélni az anyjáról.- miután maga a világra jött... mindent a testvérére hagyott, magával együtt. Tudta, hogy Lord Moonford a lehető legjobban fogja felnevelni önt... mikor... mikor meghalt... az Uram sokáig ki sem jött a szobájából, és nem foglalkozott semmivel, és senkivel magán kívül. Éjt nappallá téve ébren volt, és vigyázott önre. Számára megszeghetetlen volt az ígéret, amit a húgának tett.
Abbahagyta, mert Jack kis arcán egy könnycsepp gördült le. Megbánva toporgott magában, nem kellett volna elmondania. De mint már annyiszor, most is ellágyult, amikor a kisfiú valamire megkérte.
-N-nem értem... - szipogta Jack.- hogy most mégis miben hasonlít a kisasszony az anyukámra...
-Az ön keresztapja... - fogott bele megint, és már előre elátkozta magát - miután elvesztette a testvérét, csak magával, és a szenvedélyeivel foglalkozott, mint azt már ön is tudja. De volt valaki más is, akit állandóan figyelt. Egyszer azt mondta nekem, hogy...