-Egyszer azt mondta nekem, hogy még ha nem is lehet az övé, megelégszik azzal, hogy figyelheti. Akkor még nem tudtam, hogy kire gondol, de most már rájöttem, hogy Miss Verlainere célzott. Az ön keresztapja életében a kisasszony olyan volt, mint a húga... Fény a sötétségben. Még ha nem is hasonlítanak külsőleg, belsőleg annál inkább... De ahogy látom, most még rosszabbul érzi magát az Uram... bár azt nem tudom, hogy miért, hiszen Hana kisasszony itt van vele... és szerintem legbelül mindig is ezt akarta...
-M-miért érezné rosszul magát? Hiszen Hana kedves, és... és... ő a legszebb nő, akit valaha láttam. Ráadásul... én nagyon szeretem... megkedveltem. - halkult el Jack.
Geoffrey elmosolyodott, és odalépett a kisfiúhoz, majd megemelte a fejét. Jack nem tiltakozott az érintéstől, és az öregember szemeibe nézett.
-Akkor intézze úgy... hogy minden rendbe jöjjön közöttük... - mondta titokzatos mosollyal.

Jack, miközben futott, próbálta a legszárazabbra törölni az arcát.
Talán nem teljesen jó ötlet először Nickhez menni. Ő rögtön észrevesz mindent. Ahogy azt is észrevenné, hogy elsírta magát. Kifaggatná, utána pedig feldühösítené magát, hogy a múltról kezdett kérdezősködni.
Befordult egy sarkon, és beleütközött valakibe, de olyan erővel, hogy a fenekére esett.
Hana is csak annyit vett észre, hogy a lábainak ütközik valami, és ő is kiesett az egyensúlyából. Kíváncsian pillantott fel, majd elnevette magát, amikor meglátta Jack rémült arcát. Igazság szerint a megkönnyebbüléstől nevetett fel, hogy nem a kastély urába szaladt ismét bele.
-Pont téged kerestelek!- szólalt meg végül, és felállt. Leporolta a szoknyáját, és segített felállni a kisfiúnak. Az meglepődve figyelte a nőt, aki kedvesen mosolyogva nézett le rá. „Fény a sötétségben...” Igaza volt Geoffreynak... Ő tényleg olyan.
-Miért szaladtál ennyire?- kérdezte megint, Jack pedig visszazökkent a valóságba.
-Én... Én is a kisasszonyt kerestem!- válaszolt.
-Ugyan hagyd már!- legyintett Hana.
-Mit?- értetlenkedett.
-A kisasszonyt. Szólíts nyugodtan Hananak!
-Rendben!- Jack arcán széles vigyor terült szét.
Hana intett az ellenkező irányba a fejével, hogy kövesse.
-Szóval?- kezdett bele - Miért is kerestél?
-Csak... én... én csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy mit gondol... vagyis hogy mit gondolsz az apámról...
Hana megtorpant, mert olyan érzése volt, mintha a gyomra több métert zuhant volna. Aztán erőt vett magám, és tovább lépkedett.
Nem akart gyanúsan viselkedni Jack előtt.
-Ezt... most miért kérded?- kérdezett vissza.
-Csak azért, hogy... én nem akarom, hogy elmenj...- vallotta be a kisfiú, és önkéntelenül megfogta a szoknya egyik ráncát, miközben haladtak tovább. Hana szíve összeszorult a gyermek láttán, és megállt, majd leguggolt hozzá.
Gyengéden szembefordította magával, majd megemelte a fejét.
-Miből gondolod, hogy el akarok menni?
Jacken látszott, hogy azon töri a fejét, vajon mindent elmondjon-e. Hananak az volt az érzése, hogyha nem is látta, de biztosan hallotta a kiabálást, amit Nick művelt vele.
-Véletlenül meghallottam, amikor Nick - akarom mondani, apa - kiabált veled... én nem akarom, hogy elmenj...
-Itt maradok veled, Jack...- szakította félbe a kisfiút, és megsimogatta az arcát, majd beletörődött hangon, egy lágy mosoly kíséretében folytatta - Örökre.
-Ígéred?- csillant fel a kisfiú szeme.
-Ígérem...- bólintott rá Hana.

Hana és Jack, az egész délutánt a könyvtárban töltötték. Jack felolvasta a nőnek a kedvenc történeteit. Bár a kisfiúnak még voltak bajai néhány betűvel, de meglepő volt hogy ilyen idősen csak egy-két hibát vétett.
Az írásra viszont még rá kell a jövőben dolgoznia. A modora, és a viselkedése kifogástalan volt. Elmondása szerint, szeretne egyszer valamit felfedezni. Hajóra szállni, nyelveket tanulni. Olyan álmai voltak, mint egy átlagos gyermeknek... mégis, amilyen elszántsággal beszélt róla, Hana érezte valahol mélyen, hogy biztosan valóra fogja őket váltani.
Igazából nem értette, hogy Nick miért fogadta fel őt nevelőnőnek, mikor alig van rá szükség. De a kérdés még mélyebbje, hogy miért pont őt, akinek - igaz, hogy tanítottak erre-arra, de - az arisztokrácia mélyrehatóbb dolgairól, fogalma sem volt. Egy bordélyházban dolgozott! Egy normális ember, aki nem rabja az erkölcstelenségnek, irtózik attól, hogy a saját gyermekét egy ilyen helyről származó ember nevelje. Tehát sehogy sem értette meg, hogy Nick miért tartja itt, még ha akarata ellenére is.

A vacsorát is kettesben töltötték, aztán pedig Jack körbevezette a kastélyban, kihagyva az északi szárnyat.
Az egész hely elég komor volt, mégis vonzó, ahogy belegondolt, hogy mennyi titkot rejtegethetnek a falai. Évtizedeket átölelő történelme biztosan nem volt unalmas.
Mindezek után, felsétáltak Jack hálószobájába. A szobában, a bal sarokban volt az ágy. Középen egy hatalmas szőnyeg terült el, amin könyvek hevertek szanaszét. Hana már lent a könyvtárban rájött, hogy Jack él-hal a könyvekért, és imád olvasni, ahogy ő maga is. Ezt még jobban alátámasztotta, hogy egy egész falas polcot csak könyvek leptek el.
A szoba a sötétbe boruló Londonra nézett. Hatalmas ablakai előtt most nem voltak elhúzva a függönyök. A kandallóból jóleső meleg sugárzott, a lángok pedig barátságosan megvilágították a helyiséget.
Hana elnézelődött a szobában, amíg Jacket gyorsan megfürdették.
Megrezzent, mikor hátulról meghúzták a szoknyáját. Megfordult, majd lepillantott Jackre, aki egy könyvet nyújtott felé. A kisfiú haja vizesen tapadt homlokához.
Hana ránézett a könyv borítójára.

„Neked”

Író nem volt feltüntetve, amit furcsállt is, de a könyv címe sem volt ismert számára. 
-Olvasol belőle egy kicsit?- kérdezte Jack, és leült az ágy szélére.
Hana rápillantott, majd lassan bólogatni kezdett.
-Hát persze... de akkor irány az ágy!
Jack elmosolyodott, majd bebújt a takarók közé. Hana megigazgatta az ágyneműt, majd az ágy szélére ült, Jackkel szembe.
Felnyitotta a könyvet. Nem volt vastag, de annál szebb. Minden sarkot kézzel díszítettek, különböző, csavart mintákkal. Nagyon tehetséges volt, aki készítette.
Megállt egy hosszabbnak tűnő résznél, majd elolvasta a címet:

„Alkonyattól pirkadatig”

Utoljára ránézett a kisfiúra, aki várakozón fürkészte az arcát. Idáig mindig abban a tudatban volt, hogy a kisgyerekeket mesével, vagy dallal altatják el... de ez... olyan mintha... mintha az anyja írta volna.

Levegőt vett, majd belekezdett:

-Alkonyodik. Narancssárga ruhát ölt az égbolt,
Ahogy szemével rámosolyog a Nap a horizonton.
Hűs szellő Téged lágyan átkarol,
Gyengéden hívogat, ahogy simogatja arcod...

Jack az oldalára fordult, és úgy nézte tovább Hana arcát. Szemeire ólmos nehézséggel tört a fáradtság. Nyugtatóan hatott rá a nő bársonyos, halk hangja. Még soha nem érezte magát ennyire jól.

-Alkonyodik. Valami lassan véget ér.
Elfáradtál. S csendben megpihennél.
Hunyd le szemed, hagyd, vigyen a szél,
Halld meg lelked énekét!

Nézd, milyen szép itt minden!
Ez a világ, amit egyedül Te ismersz.
Tiszta és őszinte, a legbelső kincsed,
Itt rejtetted el az élettől sebzett szíved.

Hajnalodik. Új Nap születik a horizonton,
Mint talán még soha, úgy ragyog most arcod.
Fel nézel az égre, a távolból egy csillag visszamosolyog,
S Újra hallod, ahogy szíved dobog...