Hana dühösen meredt az előtte álló férfira. Mit képzel magáról? Csak azért mert megígérte, hogy itt marad, még nem lett a cselédje, akinek bármit megparancsolhat. Ezt jó, ha minél előbb tisztázzák!
-Gondoltam, ki szeretne már mozdulni innen, de ha nem, akkor nem. - próbálkozott Nick. Tudta, hogy ezzel úgy is eléri, amit akar.
-Miért akar elvinni engem is? Nem vagyok nemes... - érvelt a lány, mert zavarba jött attól, hogy a férfi gondolt arra, hogy mennyire rosszul viseli a bezártságot.
-Nem azt mondtam, hogy ki kell állnia mindenki elé, csupán eljöhetne, és talán jól is érezhetné magát.
Hana újra feszengeni kezdett, majd lepillantott két kezére, amelyek a ruha anyagát gyötörték.
-Van más választásom?- kérdezte csendesen.
-Azt hiszem, nincs.
-Akkor miért kérdezte meg tőlem, hogy van-e kedvem?
Nick sokáig figyelte a lány arcát. Ő aztán tud a kérdésekkel bánni. Lehetőleg úgy, hogy minél jobban belegabalyodjon a saját érzéseibe és gondolataiba. Ravasz, de nem eléggé.
-Reméltem, így talán nem tűnik egyfajta... feladatnak, vagy parancsnak.
-Mert ez az, ugyebár- mondta Hana.
-Ha annak veszi, én nem tehetek róla...
-Ha nemet mondanék, akkor mi lenne? Belenyugodna abba, hogy elutasítottam az ajánlatát?
-Valószínűleg nem... - hagyta rá Nick.- Akkor? Hogy dönt.
Hana sokáig gondolkozott a válaszon, végül megemelte a fejét, és a férfi szemeibe nézett.
-Nem akarok magamnak újabb halálközeli élményt, volt már részem benne... és mivel nincs más választásom, igen, elmegyek... de nem szívesen!- mondta, majd megfordult, és kiment a szobából.
Nick megdöbbenve figyelte az ajtót, ahol a lány eltűnt.

Hana gyorsan dobogó szívére szorította kezét. Hát ezt megúszta! Minden veszekedés, vagy rossz szó nélkül. Az igaz, hogy már teljesen fel van dobva a bál gondolatától, azért nem volt szabad rögtön az első szavára ugrani. Tiltotta volna a büszkesége!
Örült annak, hogy a férfi kezd egyre udvariasabban bánni vele, de azért még észrevehetőek voltak a hűvös, távolságtartó magatartás jelei. Egyre jobban kezd kételkedni abban, hogy a férfi képes ölni. Hiszen néha annyira... annyira odaadó tud lenni, főleg Jackkel! Néha, ha el tudta kapni azokat a pillanatokat, amikor Nick álarca összetörik, ha ránéz Jackre, megláthatta az igazi énjét. Az igazi énjét, ami rettentően magányos, és vágyik egy kis szeretetre, odafigyelésre.
Kíváncsi erre az énjére. Milyen lehet, hogyan viselkedne másokkal, hogyan viselkedne vele?
Erre nagyon kíváncsi volt.
Magában dudorászva sétált a folyosón, és a bálon gondolkodott. Megtorpant, és ijedten kapta kezét a fejéhez.
Semmit sem tud az arisztokratákról! Hogyan kell egyáltalán viselkedni?!

Jack egy kicsit megijedt, amikor Hana berontott a szobájába. Ő is kezdett tanácstalan lenni, amikor meglátta a nő kétségbeesett arcát.
-Jack, segítened kell!
-De miben?
-Te voltál már bálban?
-Igen, egyszer...
-Tanítottak arra, hogy hogyan kell táncolni, viselkedni, és a többi?
-Hát... nagyjából... azt akarod, hogy tanítsalak meg rá? Én?!
Hana gyorsan bólogatott.
-De én nem tudok... - Jack töprengő arcot vágott, majd felcsillantak a szemei - Van egy ötletem! Gyere!
Megfogta a nő kezét, majd maga után húzta a folyosóra.

Geoffrey éppen az étkezőben irányította a feltálalást, mikor betoppant Jack és Hana. Meglepve nézte a párost, azon pedig még jobban meglepődött, mikor meghallotta, hogy mihez akarják kérni a segítségét.
-Örömmel állok rendelkezésére, hölgyem...
Hana megkönnyebbülten felsóhajtott, és elmosolyodott:
-Igazán hálás vagyok! Nem tudom, hogyan köszönhetném meg!
-Ugyan... semmiség. Magáért bármit megtennék, Miss Hana!
-De mit fogsz neki tanítani, Geoffrey?- kérdezte Jack, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik székben, az asztalnál, mintha valami ígéretes műsor következne.
-Hát akkor... talán a tánccal?- kérdezte a komornyik, amire Hana csak megvonta a vállát.
-Nekem teljesen mindegy!
-Hát, rendben... de akkor viszont vonuljunk át a könyvtárszobába, majd az úrfi gondoskodik a zenéről!
-Éljen!- kiáltott fel Jack, és már szaladt is előre.
Hana és Geoffrey nevetve követték a gyereket.

-Húzza ki magát, le a vállat, fel a fejet... ez az! Pompás! És most, ahogy mutattam... és... egy, két, há... négy, öt, hat... egy, két, há... a bal lábát, hölgyem!
-Ó, bocsánat! Többet nem fordul elő!- hadarta el gyorsan Hana égővörös arccal.
Geoffrey közelebb ment hozzá, majd egyik kezét a vállára tette.
-Ne izguljon, kérem! A tánc szórakozás, nem munka! Élvezze a lépéseket... ha úgy jobban tetszik, képzelje el maga elé azt az embert, akivel szívesen táncolna...
-Óh... - pislogott Hana, és zavartan a füle mögé simított egy tincset. Geoffrey újra elkezdte a számolást. A lány halványkék ruhája csak úgy suhant a mozdulatai után. Egy pillanatra lehunyta szemeit, és mosolyogva lépett tovább, amikor megcsinálta azt a lépést, amit idáig mindig elrontott.
Jack a zongoránál ült, és nyelvének hegyét kidugva, koncentrált a dallamra. Néha ugyan elütött egy-egy hangot, de azért meglepő volt, hogy mennyire szépen játszik.
Hananak meg kellett állnia, mert majdnem nekiment a falnak. Kuncogva sétált vissza Geoffreyhoz, aki már nem állt meg távolabb, hanem a karját nyújtotta felé. Hana szélesen mosolyogva elfogadta.
-Még utoljára Úrfi!- szólt Geoffrey.
-Rendben!
Hana lihegve szorította oldalára a kezét, és leroskadt a fotelbe.
-Még soha nem táncoltam ennyit!- mondta, majd rámosolygott a komornyikra.
-Ön igazán jó táncpartner, kisasszony... csak én vagyok már túl öreg.
Hana Jackre pillantott, aki összehúzva magát aludt a kanapén. Keze a nyakláncára tévedt, majd elgondolkodva összeráncolta a szemöldökét. Több percnyi hallgatás után, a férfi felé fordult:

-Ön azt mondta egyszer Jacknek, hogy olyan vagyok, mint az anyja... hogy értette ezt?