Kint bíborba öltözött a táj. A lemenő nap vörös fénye árasztotta el, jó éjt kívánva. Adele szobája is kapott a különleges megvilágításból egy rövid időre, majd odabent egyre jobban eluralkodott a félhomály. Ez nem zavarta a két szerelmest, mert amúgy sem láttak semmit a külvilágból. Csak egymást csodálták, és éhes csókokkal tapadtak kedvesük ajkára.
A kastélyhoz vezető úton porfelhő tűnt fel, és egyre erősödő zúgás hallatszott. A felvert por ködéből pedig lassan kibontakozott egy terepjáró. Öten ültek benne, és jókedvűen beszélgetve tértek meg a kastélyba. Megérkeztek a kirándulók. A kocsi bekanyarodott a feljáró elé, miközben fék csikorgása hallatszott, majd egy kissé szemrehányó, komoly, nevelő célzatú hang:
- Miss Annabelle Chromwell!!! Kérem a mi épségünk, a kocsi és a feljáró kíméletét!
A homályos szobában tartózkodó gerlepár ezt hallva egymásra nézett és felvevetett.
- No igen... - jegyezte meg John suttogva - Belle vezetési stílusa - enyhén szólva - lehetne kissé kifinomultabb... és anyám szenved ettől... minden esetben szóvá teszi.
- Annabelle... a húgod?
- Igen. Gyere, lemegyünk.. Úgy hallom, visszaérkeztek a kirándulásról. Megismered őt. Azt hiszem, jó barátnők lesztek... és az élménybeszámolót sem kerülheted el... nos... ezen kívül nekem is van némi mesélnivalóm a délutáni eseményekről...
- Rendben... de mondd! Mégis... hogy megyek le?
- Leviszlek. Úgy, ahogy felhoztalak.
- Most te leszel a teherlift, amíg meg nem gyógyulok?!
- Akár utána is...- mosolyodott el a szőke, miközben felnyalábolta a sérült lányt, és közben újabb csókot lopott tőle.
- Hmm... mister hordár... megkérhetem, hogy először a fürdőszobáig szállítson? Legalább az arcomat fel szeretném frissíteni...
- Kívánsága parancs, hölgyem... de megkérhetem, hogy az ép kacsóját vegye használatba? Nem tudom így kinyitni az ajtót...
Adele kuncogva nyúlt a kilincs után. A szoba bejárati ajtaja ebben a pillanatban mintha berobbant volna... egy - Johnra hasonlító - szőke, de nőnemű hajkorona-tulajdonos viharzott be rajta.
- Belle!! Szia, hugi! Az ajtót ne döntsd ki...- vigyorgott John az érkezőre.
- Sziasztok! Nahát... te nevetsz, Johnny?! - nyomott egy puszit bátyja arcára a szőke szépség, majd mindenttudó mosollyal Adelehez fordult - Szóval, te vagy a bátyám örök szerelme... Üdv nálunk. Annabelle vagyok. Örülök, hogy itt vagy! John a mai naptól megint a régi... viccel és mosolyog. Évekig állandóan komoly volt, a legvadabb bolondsággal sem lehetett mosolyt csalni az arcára, legfeljebb egy futó grimaszt...

Eközben Adele egy széken ülve megmosakodott és a haját is megfésülte. Majd John fogta, és levitte a nagy nappaliba. Addigra már ott voltak a kastély urai és Adele szülei is. Kedélyes beszélgetésbe merültek, némi vidító nedűk és rágcsálnivaló társaságában. Kellemes időtöltés a vacsora előtt...
John Adelet óvatosan lerakta egy kanapéra, úgy, hogy a lábai a kanapé párnáin legyenek. Ezután ő is odaült, majd átölelve maga mellé húzta a lányt, és megtámasztotta a hátát, hogy kényelmesen ülhessen. Ők is belekapcsolódtak a társalgásba, meg persze Annabelle is. John elmesélte a délutáni eseményeket.
Már egészen besötétedett odakint, amikor odakintről egy érkező autó hangja hallatszott.
- Hmm... ki lehet az ilyenkor? Annabelle! Várod ma valamelyik barátodat vagy barátnődet?
- Nem, apa.
- Mi sem várunk más vendéget... persze a ma történtek után... még lehet, hogy kedves unokafivéretek valamivel megpróbálkozik...
- Az igaz, hogy fenyegetőzött délután, amikor Adelet magával akarta  vinni - töprengett John. Majd nagyon komolyan hozzátette:
- Vigyázok rá éjjel-nappal, mert David mindenre képes...
- Úgy is kell. De remélem, nem lesz probléma...
A nappali ajtaja kinyílt, és Edward, a komornyik lépett be rajta. Két lépés után megállt, és szertartásosan jelentette:
- Elnézésüket kérem, de Paul Blackett nyomozó érkezett a Scotland Yardtól. Sürgősen beszélni kíván önökkel.
- Rendben van. Edward, kérem engedje be az urat.- bólintott kissé meglepődve Lord Chromwell.
A komornyik kinyitotta az ajtót, és beinvitálta a váratlan látogatót. A nyomozó kb 35 esztendős, elég magas, barna hajú és szemű férfi volt. Amint a nappaliba ért, körbehordozta tekintetét a társaságon, akik kíváncsisággal vegyes értetlenséggel bámultak rá.
- Jó estét!
- Jó estét, uram! Foglaljon helyet! Miben segíthetünk önnek?- kérdezte Lord Chromwell.
- Kérem, bocsássanak meg a zavarásért, de fontos és sürgős ügyben jöttem... amely meglehetősen kínos is, hiszen... arisztokrata család érintett egy szövevényes bűnügyben... - szólalt meg, majd a tárgyra is tért:
- Kisasszony... ugye, ha nem tévedek, akkor ön... Adele Greenwood?- fordult a gipszpólyás lány felé.
- Igen, én vagyok.
- Ma délelőtt önt baleset érte a Winthersthall-birtokhoz tartozó út mentén.
- Így van. Leestem a lovamról, azért, mert megijesztette egy hirtelen, erős hang.
- Egy motoros...
- Valóban az volt.
- És amikor ön leesett, a motoros nem segített... Nos... a balesetét egy szemtanú jelentette, aki szomszéd birtokon, a közeli dombtetőről távcsővel figyelt. Épp vadászlesen volt. Ki akarta hívni a mentőket, de addigra már volt önnek segítsége... viszont elég furcsa dolgokra figyelt fel az ön balesetével kapcsolatosan... mondja, kisasszony! Mostanában nem kapott valamilyen fenyegetést? Vagy tud-e arról, hogy haragosa lenne, aki esetleg az életére tör?!
- Nem tudok. Az igaz, hogy ma megfenyegettek, hogy nem felejtik el, miszerint az eljegyzésemet lemondtam... de én csak egy dühkitörésnek tulajdonítom a dolgot.
- Viszont én nem.- szólalt meg az ifjabbik Chromwell - ma délután itt járt az unokaöcsém, aki Adelet ma este el kívánta jegyezni... és mindenáron magával akarta vinni őt, a hölgy óhaját semmibe véve... Már attól tartottam, hogy nekem ugrik... és burkoltan említette, hogy én is úgy járhatok, mint az édesapja...
- Hmm... az édesapja?! - nézett kissé csodálkozva a nyomozó.
- Elhunyt a Távol-Keleten tett egyik üzleti útján... állítólag balesetben. - válaszolt az ifjabb lord.
A barna férfi bólintott, majd folytatta:
- Kisasszony! Ismeri ön Eleonor Russelt?
- Az ki?!
- Csak nem az a vörös Eleonor, aki az egyetemen a rektor mellett titkárnő?! - kérdezte Belle tágra nyílt szemmel.
- De, igen... és azt furcsállom is, hogy Adele kisasszony nem ismeri.- válaszolt a nyomozó.
- Nincs ebben semmi különös... a rektor melletiek helyett inkább a tanszékek dolgozóit ismerik az egyetemisták... én sem sűrűn jártam a rektor titkárságán. Így az ott dolgozók neveit nem tudtam.
- Így megismeri?- nyújtott elé egy fényképet.
- Ó... igen. Ez a hölgy ott dolgozott az egyetemen, emlékszem.
- Remek. Nos... Ez a hölgy volt a cserbenhagyója ma délelőtt. Sőt... A szemtanú vallomása szerint a balesetet szándékosan idézte elő... Elrejtőzött egy földúton, és amikor ön a lóval elhaladt az elágazás előtt, és már háttal volt, akkor indított nagy gázzal, hogy a ló megijedjen a váratlan hangtól...
- Micsoda?! De... miért? Hiszen alig találkoztam vele annak idején... És azóta sem láttam.
- Ön nem is. De David Winthersthall annál inkább... vagy inkább nevezzük őt David Nowikovnak?
- Tessék?
- Igen... Winthersthall lord nem az édesapja volt a fiatalúrnak... bár a senior lordot abban a tudatban tarották. A... hmm... lady... exbarátja az igazi apa...
- Uramisten... - döbbent meg Lady Chromwell - a családunk... és szegény bátyám...
- Önök egy jól kisakkozott, hosszú távra tervezett összeesküvés áldozatai... a cél a Winthersthall-vagyon megszerzése. Az exbarát időközben szintén balesetben hunyt el... állítólag ő volt az ötletgazda... De talán kezdem az eseményeket az elején... aztán majd önök döntik el, hogy mi legyen... mármint hogy nyilvánosságra kerüljön, vagy csendben intéződjön.- dőlt hátra a karosszékben a nyomozó, és kortyolt az időközben elé rakott üdítőből.

Adele előtt most újból felrémlettek azok a percek, amikor David először csengetett be hozzá... a kártyavár... akkor az omlott össze, amit ő szórakozásképpen építgetett... nem tudva arról a nagyobbról, amiben ő is csak egy kártyalap volt... David kezében... Azt a várat a férfi szülei kezdték építeni,mindenen áttiporva... és David folytatta...
Most az egész rommá lett. Maga alá temette rossz szándékú alkotóit...