Különösen érzem magamat...
Meggyötört tudatom a reális jelent úgy érzékeli, mint egy álomvilágot...
Mintha azt érezném, nem ide tartozom, ez egy rossz álom, amiből nemsokára felébredek, és az igazi világom csak rám vár...

Az élet mély szenvedés. A boldogság parányi illúziómorzsái hiú reményeket táplálva tartják fenn a létet. Amikor egy-egy morzsa eltűnik, marad a marcangoló kín, az üresség.
Zokogva átkozódom, de ez nem segít. Amikor belefáradok, csak ülök némán, és meredten bámulok magam elé.
Tehetetlen vagyok. Mert ember vagyok... Érző lélekkel, amit nem lehet kiiktatni. Ha az érzéketlenség álarca mögé bújnék, legbelül akkor is csak fájdalmam lenne...

Furcsa gondolatok egy - normálisnak mondott - valóság normálisnak tartott egyedétől... Én már csak ilyen vagyok...
Az úgynevezett " rendes" világ abnormális kegyetlensége és közömbössége mellbevágóan taszító.
Az ember árucikk. A lelke nem számít. Mi ez, ha nem modern kori rabszolgaság?!
Tévelygéseim labirintusába ezernyi karmos mancs húz vissza. Nem akarják elengedni már egyszer megszerzett
prédájukat. Általuk vagyok megkötve: az értelmetlen ígéretekkel, szabályokkal, tradíciókkal...
Szabadulnék, repülnék, szállnék... A rabszolga mindig a szabadságra vágyik. Legalább a gondolatok, a lélek szabadságára, amit abban a másik világban tudok megkapni... a fantázia birodalmában.

Valaki segít benne. Valaki, aki régen a lelkemben él, és egy részével eggyé vált. Ő támasztott fel bennem olyan
gondolatokat, melyeket az "épeszű" énem szóban nem (vagy csak nagyon nehezen) fogalmaz meg. A  bennsőmben élő angyali démon, aki alkotásra sarkall, és sohasem elégszik meg azzal, amit teljesítek... Arra késztet, hogy vert helyzetben se adjam meg magamat teljesen a Sors kezének... Mert az élet ajándék.

Barátnőm, igazad van... Ránk ezt a keresztet mérték, cipelnünk kell egy életen át. Mások vagyunk, bizonyos mértékig meg nem értettek. Csak másik hasonló szív érezheti át minden lélek-rezdülésünket, de Ő is ugyanúgy hurcolja a maga kínkeserves késztetéseit... Fekete bárányokként próbáljuk hangunkat hallatni a fehér nyájban... de halk szavunk szinte elveszik az erősek között, akik néha odavetnek közénk egy-egy remény-mézcseppet...

Társaink: lelkeink démoni angyalai; akik megértenek, de kínjainkat, kétkedéseinket nem csillapítva, csak hajtanak előre -  hogy mégis beszéljünk, írjunk, rajzoljunk, alkossunk... és kézen fogva elvezetnek abba a világba...
Lelkem a démonom segíségével sokszor átlépte az álmokban élő világ, a Fantázia kapuját.
Ilyenkor képzeletem ide-oda repked, mint egy rövid életű, gyönyörűen tarka pillangó, amely őrülten csapongó násztáncába kezd, hogy utána elenyésszen a rideg valóság fojtogató levegőjében...

Kezemben toll, előttem papír. A papíron végigszántok a tollal, gyors egymásutánban betűk sorjáznak, hogy végtelen halmazukból szavak alakuljanak, amik mondatokká válnak... Csak írok, és írok.
Megfeledkezve minden másról. Leírom, amit érzek. Közvetítésemmel hadd érezze, hadd lássa az, aki elolvassa...
Látni és láttatni. Érezni és éreztetni...

Démonom elégedetten lebeg felettem, figyelve, hogy lelkemnek egy újabb darabkáját szórom szét a világba, remélve, egyszer csak megérti valaki... hogy szívem kincseit nekik ajándékozom önzetlenül - ebben az önző világban - hogy olvasás közben szabaddá válhassanak...
Suhanjanak az írott sorok között az emlékek! Kapjon szárnyra a képzelet! Sírjanak, nevessenek az olvasók,
érezzék a szavak hatalmát! Érintse meg a szívüket, és adjon nekik meggondoltabb létet - a szeretetem ereje... Az ajándék, amit adni tudok.