Késő éjszaka van. A forró nyári naptól elnehezült testtel és tompa aggyal ülök ki a sötét teraszra. "Társaságom" csupán egy gyertyalámpás, ami halvány fényt vetít elém egy talpalatnyi területen. Csend van. A zajok elhallgattak. A tücskök ciripelnek, bagoly huhog, és messziről halkan kutyaugatás hallatszik.

A karosszékben fáradtan dőlök hátra, hogy lehunyjam szemeimet pihentetőül... de mégsem teszem... Ahogy önkéntelenül felnézek, inkább tágra nyitom... A végtelen ég sötét bársonyát bámulom, és az ott pislogó csillagokat... Ezernyi égi szentjánosbogárkát...
Míg látom őket, lelkem szabadon, boldogan szárnyal. Tudja, nincs egyedül. Valahol, valaki ugyanígy nézi az éjszakát, miközben saját gondolatai sziporkázva repkednek, majd találkoznak az enyéimmel...áthidalva a távolságokat.

Mialatt szemlélődöm, halk susogással feltámad az éji szellő. Hűsítő fuvallata meghozza a közeli erdők friss, kesernyés illatát. Lágyan meglebegteti vállamra leomló hajamat, majd jólesően hűvösen végigsimogatja forróságtól kitikkadt testemet. Belebújik a lámpásba, táncot jár a gyertyalánggal.
Kis idő múlva tovalibben, hogy másoknak is enyhülést vigyen... Átsuhan a nyitott ablakokon, a sötétbe borult mezőkön és erdőkön. Az alvók önkéntelenül megkönnyebbülten sóhajtanak lágy érintésétől, ami felfrissíti őket a nappali forróság után.
S a szél máris továbbáll...

Az égen felhők gyülekeznek. Szakadozott rongyaik közül kukkantanak ki a csillagok. A Hold éppen nyugodni készül, vérvörös sarlója fel-felbukkan a szélszabdalta felhők között. A tücskök elhallgatnak.
A kósza szellő után testvérbátyja érkezik. Erős, friss érintése változás előhírnöke.
Felkapom a fejemet. Valahol, távol tompán felhördül az ég... A szél most már nem hagy egyedül - mint "öccse", hűtlen társként - az éjszakában. Tépi, cibálja a hajamat, miközben dacosan szembefordulok vele.
A fekete égen különös arany-ezüst fényben villannak a felhők. Villámlik. A fénye fokozatosan erősödik, ahogy a vihar közelebb ér. A morajlás is egyre hangosabb.
Hirtelen nagyot csattan az ég a közelemben. Összerezzenek, de továbbra is dacolok a széllel. Erős fénynyaláb cikázik végig a felhők között, a földig. Az egész környéket bevilágítja különös, kékes, vibráló fénye. Utána néhány pillanatra teljessé válik a sötétség, de hamarosan újabb elektromos kisülés átható, fehér lángja villan.

A karosszékben ülve gyönyörködöm az elemek kitörni készülő tombolásában. Elered az eső. Cseppjei hangosan koppannak, amikor útjuk a földön bevégeztetik. Zuhog, szakad, és a villámok fényénél bénultan, elbűvölve nézem a vihar nekivadult őrjöngését.
Nem vagyok egyedül. A természet gyermekeként születtem... Minden porcikámban érzem, hogy a megzabolázhatatlan energia kicsit az én részem, és én is kicsit az Ő része vagyok... lelkem - a zivatar démonian tomboló táncában felkapott és sodródó - piciny porszem... az élő egész apró darabkája.

Az eső egyre záporozik a földre, amely mohón nyeldekli az életet adó nedűt. Amit nem iszik meg, az kis patakocskákként csörgedez tova, a lejtős domboldalakról a völgyek felé. A nappali meleg miatt most párálló talaj jóllakik nedvességgel, és táplálja az önmagán hordozott vegetációt...
Nagyot lélegzek az esőszagú levegőből. Tüdőmet átjárja éltető frissessége. Szinte hallom, ahogy a sötét kertben a növények megkönnyebbülten nyújtózkodnak. Leveleikről csepeg a víz.
Az eső csendesedik. A villámok egyre messzebb csapnak le, a mennydörgés hangja is távolodik. A szél még egyszer, búcsúzóul átölel, mielőtt továbbiramodik. Ezután körülvesz az elnémult éjszaka...

Az égen lassan újra felragyognak a csillagok.