Sakara tengerméllyé duzzadt pocsolyákon caplatott keresztül a zuhogó esőben, s érezte, minden porcikája átázott. Cipője leginkább egy léket kapott csónakra emlékeztette, amely eszeveszett gyorsasággal süllyed. A Nap lebukófélben volt, ám ennek ellenére a lány nem sietett haza. Otthon. Na ez az, ami neki nem volt soha. Számára ez sose volt több egy üres szónál, lélektelen érzésnél. Csak egy fogalom volt, melyet nem ismert. A magányos séta közepette ismét szomorú gondolataiba süppedt. Egyebe se volt már, csak gyötrődve azt latolgatni, „jöhet-e még ennél is rosszabb?”. Mivel sújthatja még őt az élet? A kérdés persze csak költői volt. Mindig jöhet még rosszabb. Ennyit megtanult az évek alatt. Ez a mai nap... Mintha ismét megcsapta volna a Halál bűzös, rothadt szele. De most mást volt, mint legutóbb...

Miközben a tetőn állt, azon merengett, leugorjon-e. Hosszú, végtelen percekig ácsorgott ott, de mégse bírta megtenni, már nem volt elég bátorsága hozzá. Mintha valami a tudatalattijában visszatartotta volna, folyton fogta a ruháját, és húzta magához. Nem. Ehhez sok elhatározás kell és alapos meggondolás, nem ugorhat le olyan egyszerűen. Nagyon úgy festett a dolog, mégsem őrült meg teljesen, pedig talán jobban járt volna, ha elméjén eluralkodik a téboly, akkor nem gondolkodott volna annyit az épület tetején állva, csak megtette volna, amit már olyan rég kitervelt. S bár úgy tűnt, még egyelőre nem kerül az idegosztályra, egészen biztosan érezte elméjében azt a hasadást, amit ez elmúlt napok történései idéztek elő. Egyik pillanatban Yokomizo csókja villant be szürkeállományába, a másikban pedig már Habake gúnyos mosolya járta át gondolatit, és anyja eghunyászkodó, engedelmes tekintete, amely gondosan kerülte az ő szemeit, melyek segítségért kiáltottak.

Az eső egyre csak zuhogott tovább, és a lány minden perccel jobban vacogott. Nem volt nála se kabát, se az iskolai egyenruhához tartozó kardigán, így egy szál szoknyában és ingben rótta a kihalt utakat. Nem tudta, merre tart, kihez igyekszik. Valószínűleg senkihez, hisz nincs hová mennie, nincs kihez fordulnia. Egyedül volt, mint letének szinte minden szakaszában. Pár éve volt a szomszédságukban egy idős hölgy, akivel összebarátkozott, szinte úgy érezte, mintha a nagymamája lett volna. Gyakran járt át hozzá teázni, és örömmel hallgatta a meséit. Azonban körülbelül három éve, - talán már volt az négy is -, brutálisan meggyilkolták, és már semmi emléke nem maradt az asszonyról. A tőle kapott nyakláncot és zsebkenőt ledobta a tetőről, öngyilkossági kísérletekor. Most, ebben a pillanatban azt kívánta, bár ne tette volna, bár még a nyakában lógna az a lánc, és erőt adna neki. De hiába minden, már nem volt lánc, s nem voltak remények.

Az út szélén, egy félredőlt kuka hevert, melyből kiborult a szemét, s a kupac tetején egy fekete macska trónolt. Bundája csöpögött a víztől, s sárga szemei fenyegetően villogtak bele a sötétedő estébe.A boltok mind bezártak, így nem volt hova behúzódni az eső elől, de végtére is, már teljesen mindegy volt. Már így is úgy érezte magát a lány, mintha egy medencében úszkálna. Ha megfázik, talán nem kell holnap iskolába mennie, és akkor elkerülheti az új fejlemények következményeit. Még mindig nem tudta felfogni, hogy Yokomizo megcsókolta annyi ember előtt. Miért csinálta? Mi késztette rá? Furcsa, de már nem is haragudott a fiúra annyira. Legalább egy kicsit úgy érezhette, hogy fontos valakinek, hogy törődnek vele,még ha ez csak egy ostoba film egyik jelenete is volt.Tudta, hogy eljön az idő, mikor valaki azt mondja, „csapó vége!”, és minden megszakad, majd jön a stáblista, és az ő neve a szerencsétlen idióták sorában fog díszelegni.

De számít ez még? Olyan mindegy már... Jelen pillanatban, ahogy egyre jobban átjárta a hideg, és a magány, neki már teljesen lényegtelen volt.

Alig voltak már emberek az utcákon, mindenki behúzódott házába a tavaszi, ám annál hidegebb zivatar elől. Sakara csak egyetlen egy alakot látott, senki más nem volt ott rajtuk kívül. A személy lassan közeledett a lány felé, fekete ballonkabátjában, esernyője alá bújva. Bár nekem is lenne egy esernyőm. - sóhajtozott magában Sakara, s összekulcsolta karjait, rejtegetve didergését. Ahogy közelebb értek egymáshoz, már az is látszott, hogy a ballonkabátos alak egy férfi, de arca gondosan az esernyő alá volt rejtve.

Persze, ha beteg leszek, akkor otthon kéne maradnom. - tért vissza elmélkedéséhez a lány. Ha pedig otthon maradok, az talán még rosszabb az iskolánál. Nem is tudta eldönteni, melyiket válasza, egyik eshetőség sem kecsegtetett túl sok jóval számára. Elmenni és egy egész iskola előtt Yokomizo barátnőjét játszani, vagy otthon maradni, és az ördöggel egy házban tanyázni. Fogas kérdés... - latolgatta. Két rossz közül melyik a rosszabb? Nagy elmélkedését köhögése zavarta meg. Nos úgy tűnik a megfázáson már túl vagyok.. - állapította meg a lány. Bár olyan beteg lenne, hogy elvinné a láz, akkor még csak nem is ő tehetne róla... - fohászkodott, habár kételkedett abban, hogy a szándékosan történő megfázás, ami nem szándékos halált eredményez, az végeredményében nem öngyilkossági kísérletnek bizonyul. Egy újabb jó kérdés... Nyakatekert fejtörőjéből egy hang ébresztette fel.

- Elnézést, Kisasszony! - szólt oda hozzá a ballonkabátos alak, akinek ottlétéről szinte teljesen megfeledkezett a lány. - Jól van? Minden rendben? - faggatózott, s hangja aggódónak tűnt.
- Hogyne, minden rendben! - cincogta oda megszeppenve a megszólított, ám szavának hitelét jelentősen csökkentette, újbóli köhögése.
- Semmi baj! - legyintett könnyedre fogva a figurát, azonban egyenruhájának tocsogó hangja megint csak keresztezte beszédének értelmét, nem is beszélve csuromvizes hajáról, ami szinte azt üvöltötte: „nézz már rá Te szerencsétlen, hát így néz ki, akivel minden rendben?!”
- Egy pillanat! - kiáltott fel meglepetten a férfi, mire a lány is megrezzent ijedtében. Megmarkolta Sakara vállait, aki már azt latolgatta, hogyan fusson el. Nagyszerű, pont egy szatírba kellett belebotlanom! - állapította meg keserű éllel. És ráadásul semmit se látok ebben az esőben. - kezdett eluralkodni rajta a félelem. Már egyszer... Valamikor.. Élt át hasonlót. Még most is vannak rémálmai tőle...
- Sakara-chan! - kiáltotta az esernyős fazon, elérve, hogy a lány szemei dióméretűre nyíltak.
- Ön ismer engem? - kérdezte megrökönyödve a szólított, még mindig gyanakodva.
- Persze! - vágta rá az alak, majd összecsukta esernyőjét, s félrehajtotta kalapját. Így a másik végre megpillanthatta az „idegen” arcát, aki mint kiderült, nem is volt idegen. - Narumi-sensei?! - döbbent le, s megszeppenve bámulta a férfit. Hogy nem ismertem fel a hangját. - gondolta.
- Mit keresel Te itt ilyenkor?? - vonta kérdőre az orvos, s hangja egészen olyan volt, mint mikor Gin mérges rá. Szóval elég rémisztő...
- Hát én... - makogta a lány, s azon járt az agya, hogy mit feleljen. „Csak sétáltam” Talán ezt kéne mondani? Ja persze este a zuhogó esőben, skótkockás iskolai miniszoknyájában. Ennél még az is hihetőbben hangzik, hogy vizes póló versenyre gyakorolt éppen.
- Na várj csak... - nézett rá a férfi, s ismét kinyitotta esernyőjét, amit a lány kezébe nyomott. - Fogd meg. - utasította.
- Kö-Köszönöm! - hebegte zavartan a lány.
- Te jó ég! Egészen biztos vagyok benne, hogy megfázol. - jósolta a férfi, miközben újabb rémisztő pillantásokat küldött.
- Nem, dehogy! - tiltakozott Sakara. - Most haza is megyek. - mondta, s visszanyújtotta az esernyőt. Nem akart gondot okozni még teljesen vadidegen embereknek is.
- Szó se lehet róla! - tiltakozott Narumi-sensei. - Én itt lakom a szomszéd utcában. Nálam megvárhatod, amíg eláll az eső. Így egy tapodtat sem mehetsz tovább. - jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon.
- Nem, igazán nem szükséges! - kezdett heves visszakozásba a lány.
- Dehogynem szükséges! Na gyere! - érkezett az utasítás, és a férfi elindult a tocsogó járdán. Sakara, - még mindig az esernyővel kezében - kénytelen volt követni őt, bár szörnyen ostobának érezte magát. Hát egy újabb ember, kinek a terhére van. - gondolta nyomorultul érezve magát. Valóban, Narumi-sensei háza alig pár percre volt onnét. Kívülről egy szép, takaros, épület volt, gyönyörű kerttel. Kisebb volt, mint Yokomizoék háza, de a stílus egy és ugyanaz. A férfi egy nagy kulcscsomót húzott elő, kabátja zsebéből, kinyitotta az ajtót és beinvitálta a lányt, aki félénken belépett.
- Hozok törölközőt. - szólt oda neki az orvos, és eltűnt egy szobában, ami minden bizonnyal a fürdőszoba lehetett. A ház belülről is mesésen nézett ki. A nappali közepén egy bőrkanapé garnitúra pihent, az ablakokon kellemes, világoszöld színű függönyök lógtak, s tele volt szobanövényekkel minden. A nappalival egybe volt a konyha, mely egy ízléses bárpulttal volt elválasztva a tértől. Yokomizo-senseiék otthonától eltérően, - mely egy hatalmas családi ház volt - Narumi-sensei lakhelye sokkal inkább hasonlított valamiféle továbbfejlesztett legénylakásra. Persze kínos rend uralkodott, és a minden bizonnyal nagy odafigyelést igényelő növények is meghazudtolták azt a bizonyos „lakásérzést”, mely az egyetemista életmód velejárója. Volt egy fal, melyet teljesen elfedett a könyvektől roskadozó polcok hada. Sakara úgy vélte, orvosi könyvek lehettek. Az mindenesetre tény, hogy semmi nem utalt arra, hogy többen laknának a házban, persze a lány csak a nappalit láthatta, mélyebb betekintésre nem volt jogosult.
- Itt is van. - jött vissza sietve Narumi-sensei, és egy fehér törölközőt nyújtott át a vendégnek. - Helyezd magad kényelembe. - tette hozzá, az illető elveszett tekintetét látva, aki parancsra leült a kanapé legszélére. - Te jó ég! Ekkora zuhét! - mosolyodott el a férfi, nyílván arra törekedve, hogy oldja a hangulatot. - Épp kiléptem a kórházból, máris a nyakamba szakadt. Mintha dézsából öntenék. - nevetett. - Pedig délelőtt még milyen szép idő volt. Ezért is mentem gyalog. - tette hozzá.
- Kö-Köszönöm. - dadogta a lány, s zavartan lehajtotta fejét. Egyszerűen képtelen volt vidámságot erőltetni magára. Ilyenkor, hogy lehetne jókedvű, mikor ennyi rossz dolog történik? Túl nagy teher, és nincs kivel megosztani.
- Ugyan, semmiség. - legyintett a férfi. - Hogy néztem volna Gin és Takeru szemébe, ha másnap egy csúnya megfázással látogatsz el hozzánk a kórházba? - mosolyodott el ismét, s megtörölte szemüvegét, ami még mindig vizes volt. - De mégis mit kerestél kint ilyen ítéletidőben? - faggatózott. - Nem szerencsés egy lánynak egyedül bóklásznia a városban sötétedéskor, főleg nem zuhogó esőben. Ami azt illeti, ez felelőtlen dolog volt.
- Tudom... - nyekeregte Sakara, kerülve a férfi pillantását. Legszívesebben elmondta volna neki, hogy már annyira mindegy számára, él-e vagy hal.
- Ha gondolod, innen felhívhatod a szüleidet, vagy Gint. - ajánlotta fel Narumi-sensei.
- Nem, köszönöm! - vágta rá a lány, s magában egy nagyot nevetett ezen az ajánlaton. Még hogy felhívni a szüleit? Talán majd ezer év múlva. És Yokomizo? Nem, pillanatnyilag Őt sem akarta látni... Úgyis csak a szokásos lehordásokat kapta volna tőle. Na meg azután, a csók után... Zavarban is érezte volna magát, így voltaképpen nem volt senkije, akit értesíthetett volna. Egyedül volt...
- Hát, ahogy jónak találod, de azt mindenképpen várd meg, amíg eláll az eső. - mondta a férfi, mire a másik csak bólintott.
Sakara alaposabban körültekintett a helységben, s végül egy fekete keretezésű képen akadt meg a szeme, amely az egyik könyvespolc legfelső lécén pihent. A fotón ott állt Narumi-sensei, egy magas, sötéthajú, fiatal hölgy, és közöttük egy apró, fekete hajú, fekete szemű kislány, aki szorosan fogta szülei kezét. A lány azon törte a fejét, hogy kik lehetnek azok. Talán Narumi-sensei családja? A kislányra összpontosítva arra lett figyelmes, hogy az kicsit mintha hasonlítana a férfira. Aranyos... - állapította meg magában, s közben ismét elmerengett saját sorsán. Neki sose volt, és sose lesz ilyen családja. Nem mintha annyira fájt volna már, hisz hozzászokott. Úgy érezte az idő múlásával a szíve immúnissá vált ezek iránt a dolgok iránt. Család, szeretet, apa, anya, testvérek... Egy nagy hazugság minden. Ezek a dolgok nem is léteznek. Vagy legalábbis... számára nem.
- A volt feleségem, és a lányom, Rika. - törte meg a csendet az orvos, bizonyára Sakara tekintetét követve. Ekkor a lány gyorsan elfordította arcát, nem akart tolakodónak tűnni.
- Nagyon szép kislány. - jegyezte meg.
- Magam is úgy vélem! - nevetett a férfi, jelezve, hogy egyáltalán nem érzi tolakodásnak a vendég viselkedését. - De hát már nem kicsi. Úgy veled egyidős lehet. - tette hozzá. - Az a fotó már vagy tíz éve készült. Pár éve váltunk el a feleségemmel, és azóta elég ritkán látom a lányom.
- Ó... - Sakara nem tudta mit mondjon. Nem volt otthonos a családi ügyekben. Végül annyit kibökött, hogy: „Sajnálom.” Habár ő maga is érezte, hogy ez elég vérszegény részvétnyilvánításnak bizonyult. De aki sosem él át hasonlókat, az honnan tudhatná, hogy milyen, amikor két ember elválik egymástól.
- Nem kell, már régen volt. És hát... Azért többnyire minden ünnepnapon találkozom Velük. - vetette oda könnyedén Narumi-sensei.
- Örülnék, ha egyszer találkoznál Rikával, biztosan jól kijönnétek. - jegyezte meg.
- Öhm... jó! - mondta a lány, azonban a következő pillanatban már érezte, hogy ez a bizonyos „jó” nagyon nem hangzott „jól”. De hát most nem volt olyan állapotban, hogy megjátssza az érdeklődést. Az igazság az volt, hogy egyáltalán nem volt kedve találkozni Narumi-sensei lányával, sosem számított egy társasági lénynek. Inkább, ha tehette, egyedül volt.

 A zivatar lassan alábbhagyott, s a lány úgy érezte, most már elindulhat. Elbúcsúzott Natumi-senseitől, - aki még maradásra akarta bírni -, megköszönte a vendéglátást, majd ismét kilépett az utcára. Még gyöngyözött az eső, de már kisütött a nap, így egy nagy szivárvány terült el a közeli házak fölött. A lány hosszú percekig megigézve bámulta a színpompás jelenséget, majd elindult haza.
Nem sietett, próbálta húzni, halasztani a percet, de már így is araszolva haladt előre. Mikor házukhoz érkezett, átvágott a kertnek nem nevezhető sáros valamin, és belépett a bejárati ajtón. Enyhe meleg levegő csapta meg arcát, és enyhének nem nevezhető szag az orrát. Lépett párat, majd arra lett figyelmes, hogy vizes a padló, és ezt nem ő hozta be kintről. Levette cipőjét, s miközben azt a cipős polc aljára helyezte, akaratlanul, de ujja hegyét a gyanús folyadékba mártotta, mely szemérmetlen módon végighúzódott az előszobán. Ezután megszagolta kezét, és mindjárt egyértelművé vált, hogy az nem víz. Valamiféle szeszes ital volt. Persze mire is számított. Különösképpen nem is törődött a dologgal, bár érezte, hogy ezt majd még neki kell feltakarítania. A fürdőbe ment,
ahol kezet mosott, majd még egyszer áttörölte vizes haját. A homályos tükör előtt állva kénytelen volt megállapítani, hogy úgy néz ki, mint valami kriptaszökevény. Alig bírta nyitva tartani karikás szemeit, bőre sápadt volt, vonásai elgyötörtek. Valahogy úgy festett, mint mikor először találkozott Ginnel, egyszóval szánalmasan. Felmerült benne az ötlet, hogy ha holnap ugyanilyen állapotban megy majd iskolába, talán fel sem ismeri senki. Persze... Ez elég gyermeteg elképzelés volt. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy ha pirospozsgás arccal, lobogó, illatozó hajjal, és egy mosollyal a száján menne, akkor nem ismernék meg. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsípte két arcát, hátha azok valami színt öltenek fel, de ez eléggé ostoba ötlet volt, nem is mutatott eredményt.

Miután a fürdőszobában végzett, azt tervezte, azonnal lefekszik azonban, miért is történtek volna úgy a dolgok, ahogy ő akarta?
A nappaliból dühös hangokat hallott, majd ezt hangos csörömpölés követte.
- Mi ez a szar?! - tudakolta idegesen volt apja, s ismételten egy üvegtöréshez hasonló ricsaj következett. - Ez neked ital? Mondtam, hogy ne ilyen szennyeket vegyél! - üvöltötte tovább a férfi. Hangából rögtön érződött, hogy erősen illuminált állapotban volt. Sakara már sokszor találkozott ezzel a jelenséggel, így nem volt nehéz diagnosztizálnia a helyzetet. Mikor Habake leissza magát a sárga földig, alig tud beszélni. Ezzel szemben, ha józan volt, - ami nagyon ritkán fordult elő - akkor hangja egyfajta számító kimértséget tükrözött. A végeredmény mindkét esetben ugyanaz volt...
- Nem volt más... - hallatszott Natsue ijedt hangja. Sütött róla, hogy fél. - A többi túl drága volt. - mentegetőzött tovább, mint valami űzött vad, ha egy puskacsővel találja szembe magát.

A folyosón ácsorgó lány egyszerűen nem értette. - Ez a banya még alá is adja a lovat. - gondolta kárörvendően. Persze az is igaz volt, ha nem vesz neki italt, akkor is ő bánta volna. Egy szörnyű körforgás volt az egész.
- Mi az, hogy túl drága?! - förmedt a nőre drágalátos „apja”. Hangja beszámíthatatlanságra utalt. - Mire költöd te a pénzt? Szépítkező szerekre? - horkant fel jóleső nevetéssel. - Úgyis olyan ronda vagy, kár erre költened.
Ni csak ki beszél? - gúnyolódott gondolatban Sakara, aki immár az előszoba falának dőlve, karba tett kézzel hallgatta a párbeszédet. - Egy disznótól ez nem hangzik valami fényesen.
- Sa... Sajnálom én... - mentegetőzött Natsue, azonban a másik félbeszakította.
- Mindegy! - harsogta egy kaján vigyort eleresztve arcán. - Ha az a fattyú lányod majd holnap elmegy dolgozni, lesz pénzünk nem igaz? - nevetett gúnyosan. - Hiába! Mindenki jó valamire.
A lány ezen szavak hallatára egy kicsit megrémült. Hát tényleg komolyan gondolta? Valóban elküldi arra a helyre? És ha ő nem akar menni? Akkor talán erőszakkal hurcolja oda? Mi lesz vele...
Már nem mert a jövőre gondolni. Már egy nappal se mert előre tekinteni. Minden órával fokozódnak gyötrelmei. De az anyja... miért hagyja, hogy így megalázzák?

Nehezen jött az álom Sakarára. Sokáig hánykolódott az ágyban, és az elkövetkezendőkön gondolkodott. Végül arra a megállapításra jutott, hogy most nem törhet össze. Most nem szakadhat meg a teher alatt, hisz csak szellemileg épen találhat kiutat ebből a pokolból. Egyre világosabb volt a feladat előtte. El kell innen mennie, ha törik, ha szakad, nem maradhat már itt sokáig. Igen!
Talán csak pár nap kell, és elmenekülhet. Csak lesz valami megoldás... Yokomizo pénze... Az volt minden reménye. Mikor a fiú felajánlotta neki, akkor is csak azért fogadta el, mert úgy érezte, így lehetősége nyílik majd a menekülésre. Az a pénz... az volt kulcs, az egyetlen esély. Jól át kell gondolnia, hogy mihez kezd vele.

Korán kelt fel, - talán még fél hat se volt -, mégis úgy pattantak ki szemei, mintha kilőtték volna őket, de ez kapóra is jött, mert nagyon sok dolga volt. Megkínzott egyenruháját igyekezett emberi kinézetűre generálni. Kitisztította, kivasalta, és elégedetten állapította meg a művelet végén, hogy egészen úgy fest, mint új korában. Ezután magára öltötte a felturbózott uniformist, és a tükör előtt gondosan kifésülte haját, amit apró csatokkal feltűzött. És csak ezután jött a szerelés legfontosabb része. Az ágy alól előkotort egy régi, kék baseballsapkát, ami tökéletesen elfedte felkanyarintott szőke haját. Egyetlen tincs se látszott ki.
- Ez így jó lesz. - kockáztatta meg a lány, majd magára kanyarintotta táskáját, s kilépett a házból. Egy újságos felé vette az irányt, ahol vett egy helyi lapot. Kitépte belőle azt az oldalt, amin az apróhirdetések voltak, s gondosan összehajtogatva, hátizsákja oldalsebébe rakta a lapot. A maradékot biztonsági okokból kidobta az első szemetesbe. Ez után az iskola felé vette az irányt. Az éjszaka sokat gondolkozott az ügyön, és arra jutott, hogy rejtőzni fog. Az álcázását szolgálta a sapka is, amely elrejtette haját, és félig arcát. Nem tudta ezt meddig csinálhatja, de úgy érezte, ha csak egy nappal is tudja ezzel húzni a dolgokat, akkor megéri. Az iskolába érve valami olyasmi fogadta, amire számított. Az első emeleti lépcső tövében máris útját állták a sugdolózó diákok, mintsem seregszemlét tartva. Mikor Sakara elhaladt mellettük, azok heves társalgásba kezdtek.

Máris lebuktam volna? - rettent meg a lány, s még jobban fejébe húzta az oltalmazó sapkát. - Nem ez nem lehet... Könyörgöm ne! - esdekelt kétségbeesetten. Csak most jött rá, hogy menyire tart az egész helyzettől. Ő mint az iskola legnépszerűbb tanulójának a barátnője... Abszurd látvány lenne. Ugyanakkor azon is most gondolkozott el először, hogy mennyire rossz lehet Ginnek. Ez a sok lány... Vajon mit akarnak tőle? Az nem lehet, hogy mind szerelmesek belé... De honnan lehet tudni, hogy ki szerelmes, és ki az, aki csak azért akar a fiú közelébe kerülni, mert annyira közkedvelt. Szinte sajnálta Yokomizot, habár tartott tőle, hogy az említett örömmel használja ki népszerűsége „áldásait”. Hatalmas kő esett le a szívéről, mikor látta, hogy a lépcső aljában gyülekező tanulók a következőleg érkező lány megjelentekor már nem is figyeltek rá. Amilyen gyorsan csak tudott felsurrant a
második emeletre, ahol az első órája volt. Mikor beért a tanterembe, levetette magát a padjába, előhúzta biológiakönyvét, és elmerült benne. Persze csak látszólag. Igazából éberen fülelt. Mi is lehetett a téma az osztály körében? Naná, hogy a szokásos...
Csak most sokkal kínosabban hatott az egész ügy, a lány úgy érezte, minden pillanattal melegebb van. Egy érintést érzet vállán, mire fénysebességgel fordult meg. Nem tagadható, majdnem szívrohamot kapott. Yume ült mögötte, akit eddig nem is vett észre. A lány közelebb hajolt és visszafogott hangon beszélt.
- Tegnap Yokomizo-kun egy szőke lánnyal csókolózott a harmadik emeleten. - suttogta fürkésző tekintettel. - Nem lehet, hogy az a lány te voltál? - tette fel a lehető legkínosabb kérdést.
- Hogy-hogy ilyen informált vagy? - próbált kitérni a válasz elől Sakara, azonban érezte, hogy Makano-san előtt nehéz lesz titkolózni. Túl élelmes volt. De végül is... talán neki... el...
- Kyou-san, mindenki erről beszél, szóval nem nehéz információkhoz jutni. Szóval te voltál igaz? - faggatózott tovább. - Máskülönben minek a baseball sapka? - nézett értetlenkedve.
Na szép! Még a sapka is ellenem fordul... - állapította meg keserű éllel a lány. Most mihez kezdjen? Ez egyre kilátástalanabb lesz.
- Kyou-san én látom, amit látok. - szakította félve elmélkedését ismét Yume-chan. - Szóval nem kell megosztanod velem, ha nem akarod. De ugye tudod, hogy én sosem adnám tovább. Barátok vagyunk nem? - kérdezte őszintének tűnő hanggal.
Barátok? - döbbent le Sakara. Ezt már nagyon rég mondták nekem... Barátság. Olyan még van? És mennyire lehet hinni az ilyesmikben?
Csak most jött rá, hogy ilyen súlyos szinten nincs otthon az efféle érzésekben és fogalmakban. Már rég elfelejtette a jelentőségüket.
- Na jó, rendben. Talán én voltam... - csúszott ki a száján, mire a másik egy szempillantás alatt a nyakába ugrott.
- Tudtam! - örvendezett a hollófekete hajú lány, akire az utóbbi napokban rá se lehetett ismerni. - Én már az előtt sejtettem, mielőtt beszéltünk. - jelentette ki. - De a te szájadból akartam hallani. - nevetett.
Sakara érezte, hogy elvörösödik. Ez egy régen elfeledett érzés volt számára... Általános iskola első osztályaiban voltak barátai... De az már olyan rég volt... Olyan szép volt.
- De ez nem olyan jó, mint amilyennek tűnik! - fakadt ki, miután nyakcsigolyái ismét megszabadultak a tehertől. Most először beszélhetett valakinek a helyzetéről, hiszen Yokomizo mindig csak leintette, mint egy buta óvodást. Persze a teljes igazságot nem mondhatta el, azt hogy a fiúval való kapcsolata is csak egy átverés. - Ez az egész helyzet... Ez már túl sok nekem. - mondta elfúló hanggal. - Ennek nem így kéne lennie. Egyáltalán nem illünk össze Yokomizo-kunnal.
- Ezt pont te mondod? - kérdezte szemrehányóan Yume. - Hisz épp te voltál az, aki azt mondta nekem, hogy értékes vagyok, hogy én is érek annyit, mint bárki más. Veled miért lenne másképp?
- Én nem tudom... - hebegte Sakara, s lehajtotta fejét. Gondolatban tudta, hogy vele nagyon is másképp van. Ő csak egy színdarab szereplője. És a függöny egyszer legördül, majd. Szörnyen marta a gondolat, hogy csak egy játék kelléke. Rettegett. Úgy érezte, kezd valós érzelmeket táplálni. Átkozta magát, amiért annak idején nem tépett ki minden ideget magából, ami érzelmeket kelt. Az elmélkedését félbeszakító hang hallatára majdnem leesett a székről. Gyorsan kardigánja zsebébe nyúlt, és kivette a kapott telefont, minek vad csörgése igencsak figyelemfelkeltő volt. Felvette a készüléket, és bizonytalanul beleszólt:
- Ha-Hallo?
- Mi a frászt kerestél tegnap este a zuhogó esőben, egyedül te idióta?! - hallatszott Gin hangja, mely még így, telefonon keresztül is kimért, és hideg volt. - Azután a jelenet után, amit lerendeztél reggel, még képes voltál ilyesmire?
- Ne kiabálj már! - csattant fel a lány is, bár utólag megbánta hangosságát. A teremben többen is felé kacsintgattak, így visszavett a hangerőből. - Nyugodj meg jó? - kérlelte békítően.
- Majd akkor, ha szépen mindent elmagyarázol! - érkezett a cseppet sem békülésre hajlamos hang.
- Jó, rendben. - nyugtatgatta a lány, arra gondolva, hogy majd kitalál valamit. - Majd iskola után beszélünk. - szólt, azonban Gin szokásához híven hajthatatlan volt.
- Nem, most mondd el! - zendült a fiú hangja, mire a másikon páni félelem uralkodott el. - Lemegyek hozzád! - érkezett a lehető legrosszabb mondat.
- Ne, könyörgöm! - riadt meg Sakara, s felpattant a padból. - Ne gyere! - már nem is próbálta leplezni ijedtségét. Yume értetlen
képpel figyelte a jelenetet.
- Egy gyáva nyuszi vagy, mint mindig. - hallatszott a telefonba Yokomizo gúnyos hangja, de a lányt cseppet sem izgatta. Csak el akarta kerülni a kellemetlen találkozást. Legalábbis ilyen formában.
- Inkább találkozzunk az első emeleten, a tanári mellett! - indítványozta Sakara, reménykedve, hogy a fiú beleegyezik, és szerencsére imái meghallgatásra találtak. Gin belement a dologba.
- El kell mennem egy kicsit. - szólt oda Makanonak a lány, aki egy bólintással jelezte, hogy megértette. Sakara alapos meggondolás után választotta a tanári melletti folyosót, hisz oda alig járnak diákok, így a veszély alacsonynak mondható. A közeli takarítószertár ajtaja elé állt, s nyugtalan toporzékolással várta a fiút, kezeit tördelve, aki pár perc múlva meg is érkezett. Ijesztő aura vette körül, mint mindig, s a folyosón közeledve, hideg tekintete egyre jobban a lányba fúródott.
- Jó reggelt Yokomizo-kun! - köszönt Sakara bizonytalanul, azonban a fiú láthatólag már úgy érezte, túl van a köszöntésen.
- Na beszélj! - tért a lényegre, igencsak goromba hangon. - Miért sírtál tegnap? - faggatózott.

Sakara agyában a fogaskerekek vadul forogni kezdtek, magyarázat után kutatva, amit előadhatna, de ez nehéz feladat volt. Elmondani az igazságot... Mégis hogyan mondhatná el, hogy Habake visszatért hozzájuk, és arra akarja kényszeríteni őt, hogy valamiféle éjszakai klubban dolgozzon, ahova elvileg 18 éven aluliak be sem léphetnének? Ezt csak gondolatban könnyű megfogalmazni, de kimondani már annál nehezebb feladat. És mi történik akkor, ha elmondja? Mit fog tenni a fiú? Tehet egyáltalán valamit? Tehet itt bárki bármit, hogy álapja tébolyult tervét megakadályozza? Ennyi éven át mindvégig egyedül küzdött meg a problémákkal, és senki nem segített rajta. Azóta talán változtak a dolgok? De végtére is nem is várhat el segítséget... Másoknak is megvan a
maga baja, nincs idejük még egy ilyen szerencsétlennel is foglalkozni, mint amilyen ő. Félt beszélni magáról. Ha kitálal, az felért volna egy szerelmi vallomással. Ott állt előtte Yokomizo, és választ várt mindenre. Hideg, szürke szemei két kavicsra hasonlítottak, melyeket simára csiszolt a víz, épp olyan semmitmondóak, fénytelenek voltak.

- Sajnálom, de erről nem beszélhetek. - makacsolta meg magát a lány, csak még jobban felborzolva a már addig sem nyugodt kedélyeket.
- Minek titkolózol állandóan? - kérdezte egyre ingerültebben a fiú. - Sírva meneteltél fel ismét a tetőre, és azt mondod, hogy semmi közöm hozzád? Ha valami otthon történt - tapintott a lényegre - ...mondd el kérlek! - szólt kicsit kedvesebb hangon. Tőle már ez is hatalmas teljesítmény volt. A Yokomizo kedvességmérő szerint a kicsit kedves, egyenlő a kevésbé gorombával.
- Nem segíthetsz! - utasította vissza Sakara, s elfordította tekintetét. - Bár segíthetnél... - mondta halkan, a falat bámulva. - De ez az egész dolog már túl bonyolult, és nem keverhetlek bele téged is. Ezzel... még ha lehetetlen is, de egyedül kell megbirkóznom. Neked készülnöd kell a vizsgákra, és amúgy is már túl sok mindent tettél értem. Ezt nem is tudom majd kellőképpen meghálálni. Nem lehetek ennyire önző. - fejezte be beszédjét.
- Nagyon idegesítesz, amikor ilyen vagy. - mordult rá a fiú. - Minek kell folyton másokkal is törődnöd? A saját problémáid mellett még másokéval is foglalkozol, tekintettel akarsz lenni rájuk, ezért roppansz össze a teher alatt. Nem kell mindent egyedül megoldanod. Addig mondogatod magadnak, hogy nem áll melletted senki, míg végül te magad is elhiszed. De ez nem így van. - hajolt közel a lányhoz, kinek erre megremegtek lábai. Testén valamiféle jóleső borzongás futott végig, amit csak akkor érzett, mikor ilyen közel voltak egymáshoz. Igaz a dolog kétesélyes, ezekben a pillanatokban, mert tudta, a fiú bármikor átlépheti a veszélyzónát, és az már kínossá tenné a helyzetet. Örült Yokomizo szavainak, de azok mit sem változtattak elgondolásán, vagyis, hogy ezt egyedül kell megoldania. Habár... Olyan jó volt ezt tőle hallani, mondhatni méz volt fájó torkára.
Ki akarta mondani, hogy mennyire hálás, tudatni akarta a másikkal, hogy örül annak, amit mondott, köszöntet akart mondani... De a szavak egyszerűen nem találták meg.

- Én... kezdte el minden erejét mozgósítva, azonban mondandója többi részét levágta a fojtogató érzés, amely annyiszor megkörnyékezte már korábban is, hogy nem szabad beleélnie magát a jelenlegi helyzetbe, nem szabad elhinnie, hogy ez valóság.
Tisztában kell lennie azzal, hogy ez a tünékeny status quo csak fájdalmat okozhat számára.
Hangos vihorászás csapta szét a csöndet. A folyosó végében két diák jelent meg, akik bizonyára a tanáriba tartottak valami okból.
A váratlan, harsány nevetés hallatán a lány, - aki addig gyötrődő ábrázattal meredt a másikra -, majd kiugrott a bőréből ijedtében. Tekintetét eszeveszett gyorsasággal kapkodta az érkezők és Yokomizo között. Tudta, hogy mennie kell, nem láthatják meg őket együtt, ugyanakkor az a kérdés is felmerült benne - mint korábban is már oly sokszor -, hogy meddig folytathatják még így? A tanévnek hamarosan vége és ő még mindig menekül. Most érezte először, hogy maradni akar. Nem akarta otthagyni a fiút, vele akart maradni, még ha ezzel le is lepleződnek. De hogyan tehetné ezt meg?

Hezitált a maradás és a menekülés oly kényelmes útja között. Úgy festett, Yokomizo is észrevette tipródását, mert elkapta karját, és magához húzta.
- Mitől tartasz ennyire? - súgta a lány fülébe, akin megint végigfutott az a jóleső érzés, a fiú egyenruhájának, már korábban is beszívott illatától, ami megint megcsapta őt. Ekkor, mint derült égből villámcsapás tudatosult benne, hogy veszített.
Tehetetlen Ginnel szemben, nem képes nemet mondani neki. El akarta taszítani magától, de képtelen volt. Karjaiban meghalt minden élet. Észveszejtően kínzó érzés volt, mintha elvesztette volna az irányítást teste fölött, s csak külső szemlélőkén, úgymond csak „utasként” figyelhette volna az eseményeket.
- Nem engedlek el többé. - hallotta ismét a fiú szavait. - És erre semmi szükség. - tette hozzá, majd lesöpörte a lány fejéről a baseball sapkát, ami tompa hanggal a padlón koppant. Sakara haja leomlott fejéről, majd egy pillanattal később már ajkain érezte Gin csókjait. Te jó ég! - ijedezett magában. Már megint megtörténik, és képtelen ellenkezni. Már megint nyilvánosan csókolóznak. Igaz, csak két tanuló előtt, de ez akkor is hajmeresztő... Miért nem képes megmozdulni sem? Miért okozol még több bajt magadnak te hülye idióta?! - ostorozta magát. Ez a mostani helyzet bár hasonlított a tegnapihoz, mégis más volt. Több volt. Yokomizo szorosan átkarolta a lányt, aki riadtan simult hozzá. Sakara érezte magán a két szempár tekintetét, de már annyira nem volt jelentős számára, csak el akart bújni a másik karjaiban. Ez egyszerűen felfoghatatlan. Ha valaki pár hónappal ezelőtt azt mondja neki, hogy ő Yokomizo Ginnel fog csókolózni a tanári előtt, minden bizonnyal elküldi a sárgaházba, hagy pihenje ki a fáradalmait. Most mégis... Mégis itt vannak.

A reggeli légyottnak végül az iskolacsengő vetett véget, de nem csak a csók végét jelezte, hanem a névtelenség végóráját is beharangozta. Attól a pillanattól a lány hivatalosan is Yokomizo barátnője lett. Persze csak a kívül állók számára... Hogy ez milyen változásokkal járt? Fenekestül felfordított mindent. Sakara és Gin megbeszélték, hogy a következő szünetben is találkoznak.
Na jó. Inkább csak Yokomizo adta ki a parancsot, s a lány erősen ingadozó lábakkal tett eleget a kérésnek. Olyan furcsa volt az egész... Neki még igazából sosem volt barátja, így egy teljesen ismeretlen világba csöppent. Nem volt valami határozott az ügyben. Persze az is igaz volt, hogy Gin elég biztos volt kettejük helyett is.

A vártnál bizonytalanabbul haladt kettejük híre, aminek persze a lány nagyon örült. Az első napokban még senki sem fogta fel a dolgot. Sakara érdekesnek találta a reakciójukat. Amíg nem lehetett tudni, hogy ki a titokzatos „barátnő”, úgy sürögtek a nebulók,mint a hangyák, ám most, hogy „mindenre fény derült” nem tudnak mihez kezdeni. Na ez persze nem ment így sokáig. Hamar föléledtek a diákok, ami okozott némi kellemetlenséget. A lánynak hozzá kellett szoknia, hogy többé már nem burkolózhat a számára oly kényelmes megoldásként szolgáló névtelen sötétségbe. Képtelenség volt már. Yokomizo barátnőjeként a színpad közepére került, és úgy érezte lassan kifolyik a szeme az erős fénytől. Ő sosem akart a középpontban lenni. Sőt! Minél kisebbre akart zsugorodni, hogy eltűnhessen minden szem elől. Ez most ugyancsak vágyálommá vált. Lépten-nyomon figyelték. Egyesek barátságos, érdeklődő, mások gyilkoló pillantásokkal meredtek rá. De ugyan mit számít ez? Eddig se volt valami népszerű. Micho, Kimiko és még sok osztálytársa teljes letargiába esett a hír hallatán, miszerint Yokomizo Gin barátnője az a lány, akinek egész eddig esküdt ellenségei voltak. Az ő ledöbbent ábrázatuk volt az egyetlen gyógyír Sakara rossz pillanataira. Összességében nem volt olyan szörnyű a helyzet, mint amilyennek a dolog az elején ígérkezett. Persze ebben az is jelentős szerepet játszott, hogy Gin egyre kevesebbet járt be az iskolába. Igazából már csak a délutáni előkészítőkre ment, így sok kínos szituáció elmaradt kettejük között. Ugyanakkor..., - ami a lány számára a legaggasztóbbnak bizonyult -, az az volt, hogy a fiú és ő egyre többször lépték át azt a bizonyos veszélyzónát. Szinte mindennaposnak számított már közöttük, hogy csókolóznak, és ami a legrosszabb, hogy a
lányt már egyre kevésbé zavarta ez az állapot.

A napok lassan teltek... de megcáfolhatatlan tény, hogy nagyon is múltak. Lassan, de biztosan, akár a csendesen csordogáló patak vize...

Miközben egy pénteki nap hazafelé sétált, szintén azon tűnődött, hogy milyen nyomtalanul elröpült ez a rövidke idő, ami jelentős változásokat gyakorolt egész életére. Visszaemlékezett a Yokomizoval való első találkozásra, és, hogy mennyire utálta még akkor a fiút. Egy goromba, beképzelt srácnak tartotta, akit semmi sem érdekel magán kívül. Na jó, valljuk be, még most is gorombának tartja, és olykor beképzeltnek, de már egyáltalán nem utálta. Ezért is fájt belegondolni, hogy a kettejük kis játéka lassan véget ér, ahogy a tavasz is elmúlt...

Otthoni helyzete azonban szerencsés fordulatokat vett. Legalábbis egy határozatlan időre. Habakéra rájárt a rúd az elmúlt időkben. Egyik nap furcsa sebekkel tért haza, amik eredetéről ő váltig állította, hogy elcsapta egy biciklis pizza futár, azonban ez a vérszegény mese nem volt valami meggyőző. Sakara szégyellte magát miatta, de nem tudta palástolni kaján vigyorát a férfi gyötrődő arcát látva. Végre ő is megismeri a való életet, és ez az én számomra is kifejezetten kedvező fordulatnak bizonyult. - vonta le a következtetést a lány. Így nem került sor az éjszakai klubban való kényszerű dolgozásra, habár igaz, hogy drágalátos „apja” továbbra is fenyegetőzött az üggyel, miközben Natsue ápolgatta, tehát egyelőre úgy festett a dolog, elmarad a rabszolgamunka, sajnos azonban Habake eleget nyalogatta sebeit, így ismét ráért „lányát” kínozni, ami amúgy is kedvenc elfoglaltsága volt. Mikor Sakara hazaért, elő is állt újból pompás ötletével.

- Ma elmész dolgozni. - vázolta elképzelését, miközben egy újabb pohár saket gurított le a torkán. - Az ismerősöm tárt karokkal fogad majd, meglásd. - eresztett el egy undorító mosolyt, mire a lány hátrált pár lépést. Hideg zuhanyként érték a szavak. Már kezdett megnyugodni, hogy apja sosem váltja be fenyegetéseit, most azonban egy csapásra szilánkosra törtek reményei.
- Te iszákos nyomorult! - tört ki idegesen. Nem gondolkodott, maguktól törtek fel belőle a szavak. Csak Habakéra akarta zúdítani minden dühét. Sajnos azonban a düh kimutatására a férfinak több eszköze volt.
- Hogy merészeled, te kis utolsó ringyó! - bődült fel álapja, és a földhöz vágta poharát, majd ugyanezzel a lendülettel megragadta a lány karját. Natsue a nappaliba sietett, bizonyára az üvöltözést és a csörömpölést hallotta meg. Berontott a helységbe és végigmérte a helyzetet. Üveges tekintettel figyelte lánya rémült arcát, s férje indulattól parázsló szemeit. Csak állt. Nem tett semmit.
- Elegem van már belőled! Majd ott, a klubban kezelésbe vesznek! - nevetett gúnyosan, s olyan erősen megszorította Sakara kezét, hogy a lány felkiáltott fájdalmában. - Már sokkal hamarabb meg kellett volna tennem. - folytatta a férfi. - Elküldeni téged valami olyan helyre, ahol hasznos lehetsz. - őrjöngött. Sakara próbált kiszabadulni szorításából, de útját állta a heves remegés. Tényleg nem tudta mihez kezdjen. - Gyerünk, lódulj! - parancsolta Habake, és egy újabb csapást mért a lányra, ezúttal a nyakán. - És ha egyetlen panaszt hallok rád, azt egy életre megemlegeted! - fenyegetőzött, mikor már az utcán voltak. A lány fejében megfordult, hogy kiáltozni kezd, hátha valaki segít rajta... de torka kiszáradt a rémülettől. Hát ez már tényleg a vég. - állapította meg magában. Mintha félig elvesztette volna eszméletét. Már nagyon fájt a csuklója, amit az elmeháborodott apja szorított. Csak annyit tudott tenni, hogy engedelmeskedett neki. Arcán kövér könnycseppek gördültek végig, magukban hordozva élete minden búját, minden fájdalmát. Már régóta úgy érezte, mikor sír, a sós cseppek apró üvegszilánkokká változnak szemében.

Már vagy negyed órája gyalogoltak így. Elhaladtak a már jól ismert városi kórház mellett, de akármennyire is közel volt a szabadulás, a lány semmit nem tehetett. Lassan felszáradtak könnyei, azonban vörös szemei még árulkodtak állapotáról.

- Aztán olyat ne halljak, hogy nem adod oda magad valakinek, aki busásan fizetne érte! - emelte fel a hangját a férfi. Szavai szórakozottnak tűntek. Úgy fest, ő ezt az egészet csak egy jó kis murinak tartja. Sakara legszívesebben leköpte volna, de nem mert hátrafordulni.

Mikor megérkeztek az épülethez, a lány még mindig magán érezte „apja” szorítását. Szemei előtt megint elkezdtek leperegni az öngyilkossági kísérlet előtti éjszaka emlékei. Lába összecsuklott a kín alatt.

- Állj fel! - kiabált rá a férfi, azonban a lány nem bírt megmozdulni. - Állj fel, ha mondom! - érkezett ismét az ingerült
parancs.
- Nem megy. - válaszolta halkan, szinte beletörődve a lány. Iszonyatosan megfájdult feje, mintha másnapos lenne, és a világ is egyre gyorsabban forgott körülötte.

Ez az őrült világ...