"Arrogáns. Annyira hihetetlenül arrogáns... De megengedheti magának, és ezt ő is tudja. Nagyon jól. Túl jól." Gill
összeszorított fogakkal ült a nappali kanapéján, és az előző esti "beszélgetésre" gondolt. Elmélkedéséből egy enyhén az oldalába fúródó könyök rángatta ki. Kérdő tekintettel nézett fel, ugyanis félig lecsúszva ült a puha bőr ülőalkalmatosságon. Kian érdeklődő arcával találta szemben magát.
- Látnod kellett volna, milyen arcot vágtál! - vigyorodott el a srác.
- Nagyon vicces...
- Jaj, ne legyél már ilyen kis bumburnyák! Nem áll jól... - A lány erre is csak morgott valamit, mire Kian összeborzolta a haját. - Meddig tart még a foci? Nemsokára kezdődik az év legnagyobb kosármeccse! - Kian kezdte türelmét veszteni. Legyen bár Anglia nemzeti sportja a futball, ő iskolás múltjára tekintettel mindig is a kosárlabda pártján állt.
    A sportközvetítések alkalmával bizony akadtak nézeteltérések a társaságon belül. Ki-ki más csapatnak szurkolt, de a nagyobb problémát a sportág megválasztása jelentette, főleg, ha egyszerre játszottak a nagy csapatok. Wade és Cooper focirajongóként most is a tv-t bámulta és hevesen reagáltak a játékosok vagy a bíró egy-egy megmozdulására. Larry legszívesebben jégkorongot nézett, de egy Manchester-Liverpool mérkőzést azért ő sem hagyott ki. Dee külön ült a fotelben és nem is nagyon figyelt se a meccsre se a társalgásra. Inkább magát foglalta el, a vázlatfüzetébe rajzolgatott. A közös lógáshoz persze hozzátartozott az ivászat is. Erről hűen tanúskodott a tucatnyi üres, félig üres sörös doboz, amely a földön hevert szanaszét. Daniel, Craig és Sherman nem csatlakozott a társasághoz; előbbi kettő dolgozott, az immár kopaszra borotvált rangidős pedig az igazak álmát aludta.
- Nyugi van. Fél órán belül lefújják - szólt hátra a földön ülő Wade anélkül, hogy levette volna szemét a képernyőről.
- Mindig ez van - zsörtölődött magában a rocker. Gill mosolyogva nézett rá, s Kian már szinte hallotta saját bumburnyák-mondata visszhangját. Ezt a lány is észrevette, ezért inkább csak sokat tudóan bólogatott, de nem szólalt meg. Inkább ismételten saját gondolataiba merült.

xXx

    Furcsa dolgok történtek az irodában. Gill arra számított, a kis nézeteltérés után a másik leszedi a fejét, de nem így alakult. Az este folyamán történtek teljesen összezavarták. Látta Dan szemében a rosszat sejtető csillogást, arra számított, hogy lehordja majd a srác, ehelyett hétköznapi dolgokról kezdett társalogni. Sokáig pislogott zavarában a lány, soha nem hallotta a főnököt feleslegesen csacsogni. Ehhez képest az irodában véletlenszerű témákat dobott fel és kikérte Gill véleményét is róluk. Meglehetősen abszurd élmény volt azután, hogy alig néhány perce jelentette ki, hogy egyáltalán nem érdekli a másik véleménye, s a lány meg volt róla győződve, hogy ez 100%-ban igaz is. A közösen eltöltött pár nap alatt ez nyilvánvaló volt mindenki számára. És mégis ott ültek a bársony- és hintaszékben, mintha csak egy laza délutáni beszélgetés lett volna egy kávéházban. Gill sokáig mérlegelte, hogy mi lehet Daniel szándéka, vizsgáztatja-e, valamilyen próbának veti alá vagy tényleg csak szimplán beszélgetnek. Mint két idegen, akik megismernék egymást. Mint férfi és nő... ne adj' isten...
    Miután kiveséztek pár filmet és könyvet, Gillian is egészen ellazult. Nem érezte olyan könnyednek magát, mint Wade és Kian társaságában, de a vezérnek is új oldalát ismerte meg. És ebben az oldottabb hangulatban valami szöget ütött a fejében.
Visszaemlékezett az első napra, amikor a két tinédzser mindenkiről elmesélte, mit kell tudni, kivéve... kivéve Danielt. Félve, bizonytalanul pislantott rá, de a srác elmélyülten gondolkodott, miközben a kezében tartott konyakos pohárral játszott. Néhány perccel korábban derült ki, hogy a komód kicsi bárpultot is rejtett, s Dan A zongorista és a Schindler listája között felállt tölteni magának egy pohár italt. Nem kínálta meg a lányt, de Gill sem szándékozott berúgni egy apró szobában összezárva egy alig néhány napja ismert sráccal, aki mellesleg elrabolta, és bizonyítottan ereje teljében van. Egyébként sem volt az "igyuk le magunkat minden buliban" fajta fiatal, és a körülmények sem biztatták a szokás megváltoztatására. Néma csend volt, s ekkor szedte össze magában a bátorságot, hogy feltegye az őt legjobban érdeklő kérdést.
- Öhm... - Már az első szó kiejtése előtt elbizonytalanodott, de a másik arcának apró rezdülésből, egy izom megfeszítéséből érezte, hogy figyel, így nem maradt visszaút. - Semmit sem tudok rólad.
    Daniel kérdőn húzta fel a szemöldökét. - Azt hittem, már rég kiszedted valakiből. - Egyszerű kijelentésre hasonló válasz érkezett. Gilliant sértette a szóhasználat, és a mögötte rejlő nem épp pozitív felhangú feltételezés, de megőrizte csendes, nyugodt hangját.
- Nem.
- Meglep. - Gill most sem vette fel a kesztyűt, inkább elengedte a füle mellett a megjegyzést.
- Tekintve, hogy úgysem engedsz el, nem hiszem, hogy bármi akadálya lenne, miért ne mondhatnád el...
- Ha ennyire érdekel, miért nem kérdeztél meg valakit? A két kis bájgúnár biztos elmondta volna.
- Ne bántsd őket! Nem tudod mit jelent nekem, hogy legalább ők ilyenek. - Dan horkantott valamit, de nem lehetett érteni a tartalmát.
- Szeretném, ha te mondanád el. Az úgy teljesen más.
    Egészen halkan fejezte be a mondatot Gill, a vége alig volt hangosabb a suttogásnál. Rettentően félt feltenni a kérdést, jobban mondva nem tette fel, csak a választ szerette volna kieszközölni. Arra számított, hogy Daniel begőzöl és ismét durva lesz, de legnagyobb meglepetésére, miután ismét rágyújtott, belekezdett saját történetébe.
- Nem tudom, miért mondom el egyáltalán, de legyen... Átlagos családban születtem, apa, anya, gyerek, vagyis én. Semmi extra. Liverpoolban laktunk bérházban, semmi kertvárosi magamutogatás. A kölyökkorom a játszótéren zajlott a hasonló kis suhancokkal, de ez gondolom, nem érdekel. Nem mintha engem érdekelne, hogy téged mi érdekel. - Dan ismét szívott a dohányból, majd továbbra is a semmibe meredve folytatta. - Örökmozgó gyerek voltam, sokat sportoltam. A nagyobbak tanítottak először karatézni. Sokszor jártam haza kék-zöld folttal, de egyre jobb lettem. Tizenhárom éves voltam, amikor rákot diagnosztizáltak anyámnál. - Gill sokkolva hallgatta a történetet. Pupillája kitágult, minden idegszálával a srácra összpontosított. Daniel nem nézett rá.
- Egy nyavalyás félév... Ennyi maradt még. Ennyi ideig néztem tehetetlenül, ahogy lassan... dehogy lassan - horkantott - megeszi a betegség. A tiszta gyermeki lelket ért első csapás. A pszichológusok így mondanák. Az első, de nem az utolsó. Apám nem segített feldolgozni a helyzetet, ha lehet, ő még nagyobb szarban volt. Elkezdett inni, egész estéket töltött a kocsmában, talán még a bordélyt is felkereste, nem tudom. Semmivel és senkivel nem törődött. Nem lehetett hozzá beszélni, ha mégis megpróbáltam, megvert. Egy-egy jól irányzott pofon, néhány rúgás bőven elég egy ekkora gyereknek.
    Gillian nem bírta már, megdöbbenése csak mélyült. A könnyeit se tudta már tartani régóta. A pulcsija ujjával törölte le arcát.
- Hagyd abba. - Hangja elcsuklott, amikor megszólalt.
- Nem. Ha belekezdtem, végighallgatsz. És ne merészeld befogni a füledet! - fenyegetően nézett a lányra, aki nem tudott gátat szabni az érzelmeinek. Nem számított hasonlóra. Messze nem.
- Eltávolodtunk egymástól. Egyre kevesebbszer járt haza. Otthon is folytatta az ivászatot, ilyenkor nem lehetett beszélni vele. Ha mégis megpróbáltam, én húztam a rövidebbet. Igen, itt szakítottál félbe - vetett egy szúrós oldalpillantást a lányra, aki időközben felhúzta és átölelte térdeit. - Lassan kiölte belőlem az érzéseket, amelyeket iránta tápláltam. Lassan, de biztosan.
    A folyamatos harc otthon arra ösztökélt, hogy az utcán is tovább képezzem magam. A játszótéri, sikátori karate küzdelmekből már nem én kerültem ki vesztesen, s nemsokára már a jóval nagyobb apámmal is elbírtam. Emlékszem, hogy meglepődött, amikor először földre került. Megvolt a motivációm, a karate nem elégített már ki. Újabb és újabb bandákat kerestem, így újabb és újabb technikákat ismertem meg. Az iskolakapun belül végig fenntartottam a látszatot, nem is sejtették, az eminens diák mit művel szabadidejében. Az emberek vakok és tudatlanok. Én is az voltam. Néhány hónap telt el így, amikor egy délután a rendőrség csöngetett. Egy utolsó senki közölte, hogy apám kocsmai verekedésbe keveredett és meghalt. Leszúrták. Tulajdonképpen anyám halálakor lettem árva, ekkor viszont már papíron is. Apám nővére hatalmas ribanc volt, semmi áron nem vett volna magához - talán jobb is -, így bedugtak valami árvaházba. Még jobban kiborultam ismételten, ezért innét is kiszöktem éjszakánként.
    Akkoriban egy kínai tinédzserekből álló bandához jártam. Először persze jól helyben hagytak. Másodszor is. Amikor a harmadik éjjel is megjelentem a törzshelyükön, megkérdezték, mit akarok. Tanulni. A yiquanról hallottál már? Nem, mi? Minden éjjel lejártam hozzájuk. Nem lettem bandatag, ők nem akartak bevenni és én sem akartam belépni. De tanítottak. Chennel gyakoroltunk akkor is, amikor szkinhedek támadtak a bandára. Velük harcoltam. Eltörött az orrom, megrepedt a vállam, de győztünk. Mire leülepedett a csata hevében felkavart por, egy elegáns középkorú férfi állt a vezér mellett. Angol. Fekete szövetkabát, kalap, meg minden... Háttal állt nekem, de ahogy beszéd közben hátra-hátrasandított a válla fölött, tudtam, hogy rólam kérdez. Pár perccel később odajött hozzám, kérdezte, mi történt az orrommal. Addigra már jegeltem, eléggé meg volt dagadva. Bizalmatlan voltam.
Eddigre már felnyílt a szemem és nem voltam az az ostoba kis kölyök, aki néhány hónappal azelőtt még az FA kupa döntőjéről vitatkozott a leghevesebben. Sok minden változott. Szóval odajött, beszélgetni próbált. Nem nagy sikerrel. Aztán viszont... azt mondta, lát bennem fantáziát. Az ütéseken csiszolni kell még, de a rúgásaim rendben vannak. Ahogy a mozdulatsorom összeállítása is. Chen is csatlakozott hozzánk. Elmondták, hogy egy helyre tartoznak. "A régi nagy hírű maffia csillaga leáldozóban és mi készek vagyunk átvenni a helyüket"- ezt mondta. Én pedig hitetlenkedve forgattam a fejemet hol egyikük, hol másikuk felé, miközben egy számomra teljesen ismeretlen lidércvilágról meséltek. A végén megkérdezte, nem csatlakoznék-e. Vállal minden költséget, kiképzést, luxuscikkeket, amit csak akarok. Idővel hatalmat ígért. Azonnal igent mondtam, bár egyáltalán nem a hatalomvágy hajtott. Még most sem, akármennyire meglepő is - nézett gúnyosan Gillre. Ő pedig nagyra nyílt szemekkel bámulta Danielt. Itta minden szavát, most, hogy végre megtudhat valami fontosat. Valami igazán jelentőset. Sokkolta a történet, egyes helyeknél horror ült ki arcára, de végighallgatta, nem tántorodott meg.
- Igazából az egészet nagy ívben leszartam. Csak a nyomorult életemből akartam kilépni, csak ez hajtott. Másnap már London legelőkelőbb negyedében találtam magam.
- Mayfair? - szólt közbe Gill hosszú idő után először. Hangja rekedt volt, torka teljesen kiszáradt már.
- Pontosan. Látszik a származás, bár kétlem, hogy gyakran jártál ott. - Dan hangja ismét gúnyosra és arrogánsra váltott, a lenéző mosoly és megjelent arcán. - Külvárosi bérházból puccos villába. Óriási változást hozott az éjszaka. A nélkülözés végét jelentette a találkozás, ezután mindent megkaptam, amit csak kívántam. Néhány nap múlva már a papírok is megérkeztek, hivatalosan is örökbe fogadott az ürge. Drága magániskola, saját sofőr a hatalmas autóállomány egyik darabjához, márkás ruhák, játékok biztosították a tökéletes álcát.
    Az egyetlen szépséghibája a történetnek, hogy míg mások fociztak, tánc, esetleg zene órára jártak délután, addig én kigyúrt felnőttek ütéseit védtem ki. Különösebben nem bántam, elvégre én egyeztem bele. A jövő nem számított, a fizikai kiképzés pedig lefárasztott annyira, hogy nem kellett a múlton rágódnom... - Gillian érezte, ahogy forróság önti el testét. "Én is ugyanezt, pont ugyanezt csináltam ma. Lehetséges lenne, hogy Daniel... hogy ő..." Mielőtt még mélyebben elmerült volna gondolatfolyamában, észbe kapott, ki tudja, lesz-e még alkalma ennyi mindent megtudni?  -  ...ez számított. A mozdulataim egyre tisztábbak lettek, mindenki elégedett volt. Én is. Hudson, a nevelőapám, folyton azt emlegette, mekkora jövő áll előttem, ha így fejlődök.
    Idővel összebarátkoztunk, majd egyre inkább támaszkodtam rá, akármennyire is ellenemre volt a dolog. Nem élt vissza a bizalmammal, sőt hosszú idő után ismét volt az életemben apaforma. Amikor magával vitt egy-két estélyre - abban a társadalmi körben már csak így megy -, fiaként mutatott be. Magánemberként is így kezelt. Ahogy idősebb lettem, egyre nagyobb szabadságot engedélyezett, a folyamatos edzéseket leszámítva normális tinédzser életét éltem. Aztán szépen lassan bevezetett a munkakörébe is, egyre többet segítettem neki.
    Néha hónapokra külföldre küldött. Tanulmányutakra, fogalmazzunk így. Jártam Portugáliában, Svédországban, Japánban, az Államokban. Ápoltam a kapcsolatait, az enyémeket pedig ilyen alkalmakkor teremtettem. Többé-kevésbé átfedték ezek egymást. Az utazás mindig kitűnő alkalmat biztosított a nyelvtanulásra és új módszerek elsajátítására. Éltem a lehetőségeimmel és ez kifizetődött.
    Bevett az üzletbe. Hol csapatban, hol segéddel, hol egyedül, de egyre nagyobb felelősséget bízott rám. Nem okoztam csalódást, és ezt bőkezűen díjazta. Másnak az egyetemről kikerülve sincs ekkora vagyona. Se munkája. Nekem már mindez megvan. Két éve kaptam egy csapatot, ezt, másfél éve a Sasfészket. Minden sínen...
- És ezzel elégedett vagy? Ez kell neked? - szólalt meg a lány, mikor egyértelmű volt, hogy Daniel befejezte.
- Miért ne lennék? - vonta fel a szemöldökét Dan. - Van pénzem, hatalmam, befolyásom. Mindebből annyi, amennyiről más álmodni se mer.
- De ezek csak anyagi javak. Vagy az érzelmi rész már nem is számít?
- Anyám halála óta nem nagyon. Egy kalap szarnak éreztem magam, tehetetlen kis vakaréknak, és mit mondjak, nem tetszett. Ezért inkább mélyen elzártam őket és a jövőre koncentráltam. Hudsonnál lazult a lakat, apámként tisztelem és igenis vannak barátaim, akikért tűzbe tenném a kezem, mert tudom, hogy nem árulnának el. - "A tüzet inkább hagyjuk. Első számú szabály: csak magadban bízz!" - Remélem kielégítő a válaszom.
- Igen - felelt halkan Gill, nem akarta túl messzire menni és érezte, hogy a húr már feszül. Mégis annyi kérdés kavargott a fejében. A szája pedig mintha önálló életre kelt volna, a kérdés csak úgy kibukott belőle. - Hány éves vagy?
- 22.
- És tényleg jársz egyetemre?
- Aha. Japán-kínai, mielőtt megkérdenéd. Gondolom láttál egy csomó akciófilmet, Hong Kongban virágzik a maffia. Gill elmosolyodott a válaszon, Daniel közelében először.
- Azt mondták, ez nem maffia. Akkor mi? És mekkora? Hány tagja van? És...?
- Ennyi bőven sok volt. Látom, sose fogysz ki a kérdésekből, de mára bezár a bazár. A mesedélutánnak vége.
- Este van már - bökte ki Gill, csak úgy mellesleg. Az ablakon túl már koromsötét volt, az udvaron nem volt világítás.
- Akkor még inkább. Elmehetsz. - Dan a lány ölébe dobta a kulcsot, aki igencsak meglepődött. Csalódottan jött rá, hogy ez csak a szobából biztosítja a kijutást, az épületből nem. - De készülj fel, legközelebb nekem is lesznek kérdéseim! És én mindent látok, mindent hallok és mindenről tudok. Úgyhogy meg se próbálj átverni!
- Legközelebb?
- Legközelebb. Igazán élvezetes veled eldiskurálni az élet nagy dolgairól - jelent meg Dan arcán ismét a gúnyos félmosoly.
    Gilliannek esze ágában sem volt válaszolni. Nem akarta elismerni, hogy nagyon is egyetért az utolsó kijelentéssel, főleg hogy nem lehetett biztos abban, a másik mit gondol valójában. Nem kerülte el a hangszín a figyelmét, ezért inkább némán elindult.
Már a kulcsot is elforgatta a zárban, amikor eszébe jutott valami, s hátrafordulva szavakká is gyúrta gondolatát:
- Ha már ilyen orvmerényletet követtél el a töri könyv ellen, kölcsönkapok valami olvasnivalót? Kint nem találtam semmit...
    Daniel kétkedve méregette a lányt, majd beleegyezően bólintott. Gill sebtében a polcok közé szaladt, tudta, mit keres, kinézte már, mielőtt a fiú megérkezett volna a szobába. Kiemelt egy vaskosabb régi kiadású kötetet és ismét az ajtó felé vette az irányt. - Mi az? - érdeklődött Dan, mielőtt még lenyomta volna a lány a kilincset.
- Twist Olivér - mosolyodott el rövid időn belül másodjára Gill. - Soha sem volt időm rá.
- Most van, időd az tengernyi. Csak aztán ne vonj le elhamarkodott következtetéseket belőle! - kiáltott a távozó után Daniel.
"Az árva fiú és a tolvajbanda... Eh."- csóválta a fejét.

xXx

    Mikor legközelebb feleszmélt Gill, egy furcsa arcot vágó, a kezével a szeme előtt integető Wade-del találta szemben magát.
Pislogott párat, mire rájött, hol is van és mit csinált.
- Végre - sóhajtott a barna srác, s azzal abbahagyta az integetést és inkább a lány mellé huppant a kanapén. - Kezdtem komolyan
aggódni érted.
- Csak elgondolkoztam...
- Azt látom. Merre jártál?
- Nem fontos - mosolygott Gill. - Mi az, elszakadtál a képernyőtől? Én is aggódtam ám érted. Nem egészséges ennyire bámulni a
tv-t, tudod, a szemed és... - csacsogott, míg Wade közbe nem vágott.
- Már vége.
- Ó...
- Aha. Lassan Kian álommeccsének első negyedéről is lemaradsz. Két perc van belőle.
- Ó... - fordult Gill zavartan a képernyő felé.
- Látom, teljesen lázba hoz a kosár - veregette meg a vállát Wade, majd felpattant a kanapéról. - Hozok kukoricát! Valakinek
valami?
- Sör!
- Egy kartonnal!
- Sssssssss! - pisszegett Kian, a szoba egyetlen kosárrajongója.
    Ezúttal a rocker tapadt a képernyőre, a többiek inkább csak a társaság és a pia miatt maradtak. Dee továbbra is csak jelen
volt, de senkihez nem szólt, ceruzája sercegése volt a legtöbb hang, amely felőle jött. Gill sem különösebben érdeklődött még
egy sportmérkőzés iránt, ezért inkább magához vette a Dickens regényt, és a feketéhez hasonló, csak jelenlevő résztvevővé
minősítette magát.