Az új információ befogadása mindig valami új, korábban elképzelhetetlen folyamatot indít. Ajtókat nyit, gátakat szakít fel.
Összezavar és mégis tisztává varázsol. Új értelmet nyer minden. Márpedig ha valamit újragondol az ember, új megközelítést is keres. Gillian újra és újra átgondolta a helyzetét. Kilátástalan. A mérleg egyik nyelve sosem változott, a mázsás súly nem illant el. Két hetet töltött a Sasfészekben, de szalmaszálnyi esélye sem adódott a kijutásra. Talán akkor éjjel járt ehhez a legközelebb, amikor a rémálmok gyötörték. Azt is tudta azonban, hogy hiába jut el az ajtóig, az nem maradt nyitva csak azért, mert ő erősen kívánta. Két hete figyelte a csapatot, jól tudta, mennyire értik és kézben tartják a dolgokat. Ahogyan őt is.
Keserű gondolat, de attól még valódi.
    A mérleg másik nyelve? Az folyamatosan ingott, s emiatt a tudatalatti mérőeszköz állandó mozgásban volt: hol egyik, hol másik felére billent, s ezzel párhuzamosan hullámzott Gill hangulata is. Néha maga alatt volt a hiánytól, az elkeseredéstől.
Máskor képes volt a dolgok pozitív végét megfogni, és új kihívásokat keresni. A legfőbb cél, a végcél soha nem változott: szabadság. Ha képes lenne megszerezni, visszakaphatná a régi életét. A régi embereket. Családot, barátokat. A régi helyeket. Otthont. Kedves parkot. Hatalmas sétát. Friss levegőt. Nyári záporban hintázást. Hullócsillag-keresést. Mindent. Ezt elérni szinte lehetetlennek tartotta, de nem az a típus volt, aki feladná az első vagy a második akadály láttán.
    Sok időt töltött Wade és Kian társaságában, így akarva-akaratlanul is ragadt rá némi informatikai tudás. Néha pár percnyi
internetezést is engedélyeztek neki, s ha úgy adódott, hogy pár pillanat erejéig magára maradt, nem restellte kihasználni a lehetőséget, bőszen kutatott tartózkodási helye meghatározásához. Webkamera, műhold, térkép... de mind hasztalan. Még a város nevét sem tudta. Annyit figyelt meg mindössze, hogy nem sokkal az autópálya kijáratát követően elértek egy külvárost. Koszos, szürke, jellegtelen gyár- és nyomortelep. Mintha nem lenne hasonlóból száz meg száz darab... Elfigyelt bizonyos trükköket, valamint saját emlékeit is felhasználta, így eddig mindig sikerült eltüntetnie az árulkodó nyomokat a lokalizálási kísérletről.
Azt nem titkolta, hogy érdekli a nyomozás, és az mást sem zavart. Az eredmény elkeserítő. Mi más is lehetne? Kizárt, hogy nyomára bukkannának. Ugyanis nem volt nyoma.
    Az együtt töltött idő jót tett mindhármuknak. Gill támaszra talált a két tinédzser személyében, míg ők újdonságot, frissítő változást fedeztek fel benne. Egyre több téma került elő, régi anekdoták, viccek. A beszélgetések alkalmával eltűntek a korlátok, lassan valami halvány bizalomféle is kezdett kialakulni a lányban. Biztonságérzet. Amikor azonban a helyet illetően puhatolózott, ők is elutasították.
- Dan pontosan kikötötte, hogy nem tudhatod meg - magyarázott Wade anélkül, hogy hátrafordult volna a géptől. - Tulajdonképpen egyetértek vele. Semmi szükséged erre az információra.
- Tessék? - Gill hitetlenkedő szemekkel bámult a barna srácra. - Ha nem mehetek ki, miért nem lehet megmondani?!
- Nem mehetsz ki, miért akarod megtudni? - kontrázott Wade.
- Mert ez a bizonytalanság rossz érzés. Csak lógok a levegőben. Olyan, mintha nem is léteznék, csak egy álomban.
- Hülyeség. - A srác végre szembefordult a grimaszoló Gillel. - Sasfészek. Második emelet. Forgószék. Láthatóan itt vagy... - zárta le a témát.
    Az elutasítás fájdalommal töltötte el a lányt. Nem a bizalom hiánya miatt. Fordított helyzetben ő sem lett volna annyira hülye, hogy felfedje a főhadiszállás hollétét. Ez azonban csak a reménytelenséget erősítette benne. A bezártságot. A kiszolgáltatottságot. Feladni viszont most sem volt hajlandó. Próbálta háttérbe szorítani az elkeserítő érzéseket és ehelyett azzal töltötte az idejét, hogy minél többet megtudjon a többiekről is.

xXx

    Shermannel a biliárdasztalnál futott össze újból. Felállított "stratégiájának" megfelelően nem utasította vissza, amikor a srác elhívta játszani. Pontosabban mondva, meg sem próbálta visszautasítani, hiszen a kérés vele szemben a parancsnak csupán udvariasabb formája volt. Amennyiben megtette, a végén mindig ő maradt alul. Lassan kezdte nem felvenni a dolgot és nyugodtan tűrni a sorsát, ez azonban nem ment mindig. Sokat javított a hangulatán, ha legalább burkoltan irányították, így ilyenkor ő is együttműködőbb volt.
    Az első pár lökést követően még meg sem szólaltak. Gillt kezdte feszélyezni a csend, és különben is elhatározta, hogy a lehető legjobban megismer mindenkit. Hát itt az alkalom a tökéletes kezdethez! Felidézte, mit hallott az első reggel, majd nagy levegőt vett és elkezdte a kérdezősködést.
- Hogy kerültél ide?
Sherman nem számított a kérdésre - semmilyen kérdésre nem számított... Felvont szemöldökkel nézett fel az asztal fölül, majd vissza. A dákóval finoman meglökte a fehér golyót, amely tökéletes helyen találta el a pirosat, így egy mozdulatával három golyót küldött le. - Nem rossz, mi? - nézett ismét fel, de alig csak egy pillanatra. Továbbra is az asztalra koncentrált, s a teli golyók vészesen fogytak. Akkor szólalt meg ismét, mikor a lányra került a sor.
- Kellett egy állás. És ez sokkal jobban fizet, mint valami vacak javítóműhely. Nem beszélve a lehetőségekről. Csavard le a tévé hátulján lévő lemezt, cserélj ki néhány jelentéktelen mütyürt, vagy alkoss valami teljesen újat. Merészet. Valamit, amire még senki sem gondolt - vigyorgott. - Te melyiket választanád?
- Valószínűleg a kreativitást.
- Bingó. És ha ez még jól is fizet... Fogd lejjebb a dákót, úgy pontosabban célozhatsz!
- Oké - Gill megfogadta a tanácsot és a következő lökéssel le is gurított két golyót. Elégedettem mosolygott. - Egyébként miket szoktál csinálni? - tért vissza eredeti témájához.
- Ez eléggé változó. Amit éppen kell. Ügyes megfigyelő eszközt. Vagy valami figyelemelterelőt. Biztonsági berendezést. Esetleg éppen az ellenkezőjét. Kifogyhatatlan a tárház.
- Értem. Egyszer megnézhetem, hogyan csinálod?
    Sherman gyanakodva méregette a lányt. Mi ez a hirtelen kíváncsiság? - Talán. Bár azt se tudom, miért mondtam el egyáltalán mindezt...
- Mondjuk, mert megkérdeztem?
- És ebből következően válaszolnom kellene?
- Illik mindenesetre... Azt is hallottam, hogy olasz származású vagy - váltott Gill hirtelen témát.
- Jól hallottad.
- Király. Imádom az olaszt.
- Realmente? E un linguaggio freddo, non e?*
- E. Fantastico!**
- Rendben van, átmentél. Talán tényleg nem akkora gond, hogy megtartunk...
- Köszi szépen - grimaszolt Gill. "Már megint ez a tárgyszámba vétel... Mikor fogják már fel végre, hogy...?"
- Vigyázz, mert még visszavonom...
Gillian lemondóan csóválta a fejét, de végül is nem kommentálta a dolgot. - Ez esetben számíthatok a segítségedre valami olasz könyv beszerzésében?
- Szóval erre ment ki az egész... Ügyes... Hallottam Daniel kirohanását!
- Naaaaaaa! Olasz...
- Rendben van - adta be a derekát a kreol bőrű. - De hogy tudd, csakis azért segítek, mert te vagy itt az egyetlen, aki értékeli Itália fennséges nyelvét.
- Oké - vigyorgott Gill.
    Gillian elégedett volt az eredménnyel. Nem is ment olyan rosszul elvégre. Természetesen nem lettek egyszeriben puszipajtások Shermannel - a puszi még Kian és Wade esetében is kimaradt -, de a semminél határozottan többet ért el. Az olasz nyelv, Olaszország volt az első közös pont, és magának is be kellett vallania, élvezte az olasz városokról, szokásokról szóló beszámolókat. Kiderült, hogy Sherman anyja olasz, apja viszont vérbeli angol. Az eredmény talján megjelenés angolszász névvel.
A végén még néhány trükkre is megtanította a srác. A helyzet korántsem kilátástalan.
Miután elváltak, ismét emésztette az unalom. Tudta, hogy Wade és Kian bizonyára elfoglaltak, ezért mást keresett. Daniellel nem volt kedve összefutni, bár amióta ismerte a múltját, néha még el is beszélgettek normálisan. Az irodában. Kettesben. Azóta a könyvvel is végzett, s bár nem sok segítséget jelentett, de próbálta megérteni és elfogadni, hogy miért lett Dan olyan, amilyen.
    Nem volt benne egészen biztos, de úgy érezte, a srác is valami hasonlón ügyködik. Talán ezért is nem zavarta egyiküket sem a sok kérdés. Harmonikus kapcsolat ennek ellenére nem alakult ki, Daniel továbbra is arrogáns maradt, s ahol tudott belekötött a lányba. Gill viszont az idő múlásával megtanult csöndben maradni, és minél kevesebb olajat önteni a tűzre. Néhány csepp azonban óhatatlanul is el-elcsöppent.
    Mintegy 10 percig kapcsolgatta a tv-t, azonban egy képkocka sem jutott el a tudatáig. Minduntalan a Sasokra gondolt, az egész történet filmbeillőségére. Számba vette ezt a tizennégy napot, s ekkor jött rá, hogy Daniel irodája korántsem az utolsó fehér folt volt a térképen.
    Bizonytalanul hagyta el a nappali biztonságos mentaoázisát. A lépcső felé indult, a folyosón azonban a másik irányba fordult, egy eddig ismeretlen szárnyba. Ablak nem volt, a falikar csak gyér világítást biztosított, recsegett alatta a parketta. Nem jó jel? Lehetséges. Gillnek kezdett inába szállni a bátorsága, de nem fordult vissza. Megállt a fehér faajtó előtt, még egyszer átgondolta "tervét", de egy nagy levegőt követően mégiscsak a kilincsre helyezte a kezét. Hogy aztán gyorsan el is vegye onnan.
Mi van, ha van benn valaki? Bunkóság csak úgy berontani. Kelletlenül kopogott, de miután senki sem válaszolt, benyitott.
    Nemcsak a folyosón, a szobában sem volt ablak, így teljes sötétség fogadta. Némi tapogatózást követően megtalálta a falon a villanykapcsolót. Meglepő látvány fogadta. A lakás (főhadiszállás?) nagy részén mindig rend volt, főleg ahhoz képest, hogy nyolc srác lakhelye, ebben a szobában viszont meglehetős összevisszaság uralkodott. Nem volt reménytelen szeméthalmaz mindenfelé, de így is nagy volt a kontraszt. A falak mentén végig plafonig érő polcok, telepakolva papírral, aktákkal, dobozokkal és mappákkal. A szoba közepén asztal, rajta jelentős mennyiségű papír, talán tervrajzok, döntötte el magában Gill, valamint egy makett, körülötte pedig négy szék állt. Ahogy körülnézett, észrevette, hogy a polcokon vagy éppen előttük is állt elszórtan néhány, körülbelül fél méteres makett. Mind világhíres épület. Az egyik sarokban a Szent Pál-katedrális, a másik polcon a Sacré Coeur, az asztalon pedig... Mi is lesz belőle? Gillian épp erre a kérdésre kereste a választ, amikor nyílt az ajtó.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte a jövevény mindenféle érdeklődés nélkül.
- Semmit. - Gill kicsit megszeppenten válaszolt. "A fenébe is! Most már mindig ez lesz, ha valaki csúnyán néz rám?!" - Csak körülnéztek kicsit, mert még nem voltam itt. Talán baj?
- Nem, nem baj - ült az egyik székre Craig, kávéját maga elé tette és még mindig barátságtalanul méregette a betolakodót.
- Látom, úgy döntöttél, maradsz. Tedd le magad!
    Nem a leglelkesebb invitálás - hát még marasztalás -, de Gill végül is úgy tett, ahogy a másik mondta és leült a szemközti székre. A vörös nem foglalkozott tovább vele, inkább az előtte álló makettre koncentrált, s sorra helyezte el az apró építőelemeket. Gill némán figyelte a mozdulatait, mind precíz és halálosan nyugodt, az arcán is elvéthetetlen az összpontosítás.
Akármennyire is lenyűgözte a látvány, és igyekezett elraktározni minden részletet, hogy minél pontosabb képet kapjon a srácról, nem bírta néhány percnél tovább a csendet.
- Ebből mi lesz?
- Hagia Sophia - válaszolt Craig anélkül, hogy felnézett volna.
    "Mi van ma mindenkivel, hogy rám sem néz? Pattanás nőtt a homlokom közepén?" - Az össze makettet te csináltad?
- Aha.
- Szépek.
- Kösz.
- Zavarok?
- Ha azt mondom, igen, kimész? - nézett fel végre a srác. - Bosszantó vagy.
- Kösz... - Gill már állt volna föl, hogy elmenjen, de Craig hangja megállította. - Maradhatsz.
- Kösz.
- Nagy a szókincsed ma.
- K... - Gill még időben észrevette magát és az ajkába harapott. Érezte, hogy nem komoly a kötekedés, ezért inkább témát váltott. - Szeretsz ilyenekkel foglalkozni?
- Látszólag.
- Csak vallásos épületeket makettezel?
- Inkább úgy mondanám, csak olyat, amelyik érdemes rá.
- Értem... Építész vagy?
- Sosem fogysz ki a kérdésekből?
- ...
- Igen, építész vagyok.
- Király.
- Miért is?
- Mert így olyat alkothatsz, ami sokáig fennmarad. Jó esetben... Vannak saját épületterveid is?
- Vannak.
- Megnézhetem őket?
- Téged minden érdekel?
- Még szép.
- Talán majd egyszer.
- Most miért nem?
    Craig már kezdte unni a dolgot, de szerencséjére ekkor nyílt az ajtó és egy nagyon vidám, fütyörésző rocker lépett be a szobába. - Craig, haver, ide tudnád adni a gyíkok anyagát? Te mit csinálsz itt, csillagom? - fordult a lány felé.
- Amennyiben őt is magaddal viszed, ezer örömmel - bökött Gill felé a vörös, majd felállt, céltudatosan az egyik polchoz sétált és levett pár mappát. Ezek szerint még sem akkora a rendetlenség, gondolta Gill.
- Ezer örömmel - vette át az iratokat Kian, mire a lány is felállt és elindultak kifelé.
- Nem hagyhatnánk ezeket a beceneveket?
- De nem ám! - vigyorgott a rocker, ahogy egyik kezével átölelte Gill vállait.
- És mi van ezekkel az állatokkal? Minden szervezet egy hatalmas állatkert része?
- Annyira szeretlek - nevetett Kian. - Mi lenne itt nélküled? Visszatérve a kedves kérdésedre, nincs itt semmiféle állatkert. Viszont mégis mókásabb az ellenfelet valamely jellemző tulajdonsága miatt elnevezni, mint szimplán a nevén szólítani. Gyíkok, patkányok, sügérek... kifogyhatatlan a választék
- És miért éppen gyíkok? - nézett rá hitetlenkedve Gill.
- Mert könnyen leválik a farkuk - vigyorgott a másik.
- Inkább nem akarom tudni... - meredt hirtelen másik irányba a lány, mire Kian csak kuncogott.

xXx

    Estére Dee szerzett valami thai kaját. Laza este lévén mindenki együtt étkezett. Az asztal tele volt mindenféle furcsa növénnyel, hússal és szósszal. Gill is megkóstolt párat, ízlett is neki a többsége, az este végére azonban kezdte egyre nehezebbnek érezni a hasát...

xXx

*Tényleg? Ugye milyen király nyelv?
** Naná. Fantasztikus!