Daisy nem sokat aludt, mégis úgy kelt, mint aki egy fél napot az álmaival töltött. Bátyja ébresztette fel, és lerakott az ágya mellé, egy hatalmas fehér ruhát. Első ránézésre nem nézett ki rosszul.
Rose amint felébredt, rögtön átment hozzájuk, és segített Daisynek, lelkileg is, és testileg is. Mindenben támogatta. Egyszerű kontyba fogta fel a haját, és egy kicsit kisminkelte, már amennyire Daisy hagyta. Hátul megkötötte a fűzőt, majd segített belebújni a ruhába. Mikor Daisy a tükör elé lépett, elszörnyülködött. A ruha tiszta fodor, és hab volt. Az alsó része csak egy tülltenger volt, a felső pedig egy egyenes végű, hosszú ujjú, szatén. A könyökénél és a vállánál, kibuggyosodott, a kézfejét csipke takarta el, a nyakánál pedig szúrta a fodor, ami szintén tüllből volt. Hozzá feladtak rá egy rettentően magas sarkú, lakkozott, fehér cipőt, amiben egyhelyben sem tudott megállni, nem hogy még menjen is. Aztán jött a fátyol. A földig érő fejdísz, a derekáig dupla anyagból készült. Alig bírta megtartani a fejét, annyira húzta az az átkozott anyag. A nyaka már az első öt percben begörcsölt.
- Ki választotta a ruhát? Ez szörnyű. - sápítozott Daisy.
- Adam azt mondta, hogy Garethtől kaptad ajándékba.
Daisy felhorkantott nem éppen nőiesen, majd leszedte a fejéről az ólomsúlyú fátylat.
- Rémes.
- Az. - helyeselt Rose. Gyanakvóan nézte barátnőjét, amint próbál leülni a ruhában, hogy lerugdoshassa magáról a cipőket. - de egy valamit nagyon nem értek.
- Mi az? - kérdezte oda sem figyelve, mert még mindig a cipővel foglalkozott.
- Miért vagy ilyen nyugodt? Amikor legutóbb még csak megemlítették, hogy hozzá mész, totál ki voltál akadva. Most meg... mintha csak egy teadélutánra készülődnél.
- Miért a hiszti bármit is megoldana? - kérdezte félvállról, miközben magában már mosolygott. Hiszen úgysem megy férjhez. Ma nem.
- Nem csak... én azt hittem, ha ide jövök ma, akkor sírva borulsz a nyakamba... de nem így tettél.
- Beletörődtem... ennyi. - nem akarta elmondani, hogy meg fogják szöktetni. Meglepetésnek szánta, bár... minél közelebb került az esküvőhöz, annál jobban kezdett ideges lenni. Valahogy már az egész olyan véghezvihetetlennek tűnt. Már nem bízott meg annyira senkiben sem, főleg Allenben nem. Mi van, ha elkésik, ha nem lesz elég bátorsága bejönni, ha megakadályozzák, és erőszakkal adják hozzá Garethez?

Két alak haladt egyre közelebb a magas, karcsú tornyú templomhoz. Mikor beléptek az öreg tölgyfaajtón, megborzongtak, majd óvatosan bentebb léptek. Gyanúval néztek körbe, és úgy érezték magukat, mint ha bármikor eléjük ugorhatna valami szörnyféleség. Ahogy mentek az oltár felé, a mögötte lévő kereszt, elég vészesen remegni kezdett, majd egy nagy zörgés után, abbamaradt. A két alak egymásra pillantott, majd egy vállrándítással továbbmentek. Befordultak egy kisebb ajtón, majd felmentek egy rövid lépcsőn. Ott ismét balra fordultak, és kopogás nélkül benyitottak az egyetlen ajtón, ami a folyosón volt. Egy öreg, bajuszos férfi igazgatta magán a fehér, bokáig érő ruhát, majd felpillantott, mikor meghallotta, hogy valaki belép.
Matt elmosolyodott, de Allen komor maradt. Valahogy minden életkedve elment, mikor belépett a templomba.
- Minek köszönhetem látogatásukat, uraim? - kérdezte mély robosztus hangján a pap.
- Mi igazából...
- Áu! - kiáltott fel Allen, mikor végig húzta a kezét az egyik kereszten, ami nyomban parázslani kezdett. A kezén egy hosszú mély seb keletkezett, de rögtön be is forrt, miután kellő távolságba került tőle.
A pap tágra nyílt szemekkel nézte a fiatalabbik férfit, és megszorította a nyakában lógó keresztet.
- K-kik maguk?
- Barátok. - mosolygott Matthew, de még az életben nem mosolygott senkire ilyen hamisan. Ezt már ő maga is érezte. A férfi egyre csak hátrált, és maga elé tartotta a láncát.
- Távozzatok innen, Isten torz teremtményei! Nem való nektek ez a hely...
Matt szemforgatva hallgatta az öreg papot, aki egyre jobban belelendült mondókájába. A végére már úgy beszélt fél percen keresztül, hogy levegőt sem vett. Hadarta és hadarta, nem törődve azzal, hogy Allen már alig tudta visszatartani a röhögést, Matt pedig a száját harapja, nehogy túl erőset üssön.
- Meglátjátok, elér titeket a szentek bosszúja, hogy ilyen szent helyre tettétek be lábatok, és gonoszságtól eltelt testetek. Meglátjátok meg fogtok bűnhődni mindazért, amit elkövettetek az emberiség ellen. A pokol tüzében fogtok elégni, és senki sem fog...
Végül odalépett az öreghez, és mutatóujját, a pap szájára tette, aki elhallgatott.
- Köszönöm a bemutatót.
Másik kezét is felemelte, majd a pap nyakánál egy pontot megnyomott. Az ember, lassan elvesztette az eszméletét, és lecsúszott a padlóra.
Allenből kitört a röhögés, Matt meg csak elmosolyogta magát. Az idős embert, a karjai alatt megfogva, egy fotelbe ültette, majd leszedte róla a fehér palástot, és magára kanyarította. Hosszú haját, lófarokba fogta, és leszedte az időközben félrecsúszott parókát a papról, majd a saját fejére igazította. Feltett magára, egy hatalmas méretű okulárét, ami miatt rendesen össze kellett ráncolnia a homlokát és az orrát, így vagy 10 évet idősödött hirtelen.
Allen felé fordult, és megkérdezte.
- Hogy nézek ki?
- Jól csak mélyíts a hangodon.
- Így gondoltad? - károgott, ami miatt Allen megint felnevetett.
Mindkettőjük pillantása a Bibliára esett, majd összenéztek.
- Én meg nem fogom. - jelentette ki Matt.
- Akkor... cseréljük ki a borítót.
Allen óvatosan hozzáért, és letépte róla a borítót, majd belepakolt egy halom üres papírt, és bátyja kezébe nyomta.
- Úgy sem kell ez a szöveg.


Daisy óriási gyomorgörccsel lépkedett fel a templom lépcsőjén. A jobb oldalán apja, a balon pedig Adam támogatta. Vagyis szerette volna, de akárhányszor megfogta volna a karját, Daisy elrántotta tőle, és egy kösz nem kellel elintézte a dolgot. Mind a két férfira gyilkos tekintettel nézett, mintha azok most vezetnék fel a vesztőhelyre. Végülis a számára ez ugyanaz volt, mint a halálra ítélteknek a pallos.
Az őszi szél, bele-bele kapott fátylába, mégjobban nehezítve a haladást, mert a nyaka már teljesen görcsbe állt a tartástól. Minden lépést úgy tett meg, hogy külön odafigyelt az egyensúlyára, mert nem kellett sok, hogy hasra essen a cipő, és a ruha miatt.
Végül felértek az ajtó elé, és megálltak. Adam, felé fordult, majd meg akarta fogni a kezét, de Daisy keresztbefonta karjait, és tüntetőleg oldalra fordította a fejét.
- Daisy, nem haragudhatsz rám örökre.
- De. - válaszolt határozottan.
- Meglátod, hogy jó életed lesz mellette. Mi csak a javadat akarjuk.
- Ha a javamat akarnátok, akkor nem kényszerítenétek hozzá. És engednétek, hogy én magam válasszak. - mondta a falra szegezve tekintetét.
- Daisy, tizenhét éves vagy, már így is régen férjhez kellett volna, adjunk.
- És te? Húsz éves vagy. Neked meg már két gyerekednek kéne lenni.
- Én férfi vagyok...
- Tehát ez feljogosít arra, hogy ötvenéves korodig agglegény maradhass, a húgodat meg belekényszeríted ebbe a házasságba. - vágott közbe mérgesen.
- Daisy, én nem kényszerítelek, de a körülmények miatt...
- Semmiféle körülmény nincs! A vámpírral nem tettünk semmi olyasmit, amit szégyellenem kéne, - emelte meg a hangját. - és tudd meg, hogy amit csinálsz, az kényszerítés, és engem egy örök életre tönkre teszel.
Otthagyta a tátogó testvérét, és apjához lépett. Ő hozzá sem szólt egy szót sem, hanem várta, hogy apja belékaroljon, és bevezesse őt a templomba. Mikor átlépte a küszöböt, megszólalt a halk orgonaszó. Gustav büszkén lépkedett mellette, míg ő csak az összegyűlt ismerőseikre mosolygott rá. Maharet, Rose és a szülei, Gareth ivóbarátai, és még a városból néhányan. Összevéve, nem voltak túl sokan. Gyűlölettel nézett rá a férfira, aki az oltár előtt állt, hátrakulcsolt kézzel, és diadalittas mosollyal várta, hogy odaérjen hozzá. Mikor megérkeztek, Gustav megcsókolta Daisy homlokát, majd az egyik kezét átengedte Garethnek.
Daisy kétségbeesetten kapaszkodott apja tenyerébe, de hiába. Az öreg gyengéden lehámozta kezéről az ujjait, és megpaskolta kézfejét. Hát itt hagyták. Egyedül ezzel... az emberrel. Sorsára hagyták, és még csak szánalmat sem éreznek, mert szerintük helyes az, amit csinálnak. Jobbra-balra kapkodta a fejét, és csak Rose állt ott szívszaggatóan együtt érző szemekkel, meg persze Maharet.
A pap megköszörülte a torkát, de őt ez sem érdekelte. Kapkodva szedte a levegőt a félelemtől. Hol lehet Allen?

- Azért gyűltünk össze ezen a szép őszi délutánon, hogy szemtanúi legyünk Gareth és Daisy egybekelésének. - fogott bele a pap, miközben teljesen belebújt a maga elé tartott könyvbe. Rekedtes hangja betöltötte az egész épületet, és Daisyre elég furcsán hatott. - Megjelentek Isten színe előtt örök hűséget fogadni egymásnak...
Daisynek remegni kezdtek a térdei. Mi lenne, ha azt mondaná, hogy nem magától jött ide? Nem, az túl hülyén hangzana. És ha elájulna? Akkor, ha felébredne, ott folytatnák, ahol abbahagyták... Óóó ez nem lesz jó, nagyon nem lesz jó vége. Hol van Allen? Azt mondta itt lesz. Kapkodta szemét a kijárathoz, minden második másodpercben.
- Tudják, én sok mindent megéltem... - károgta a pap, eltérve az eskü szövegétől. - Egyszer voltam Kínában. És ott teljesen máshogy tartják az esküvőt, mint itt... Nem szeretnék önök is megpróbálni? Hátha nagyobb hatással lenne önökre. Ritkán adatik meg, hogy...
Daisy teljesen bolondnak nézte a papot, de tetszett neki, hogy húzza az időt.
- Nem lehetne, hogy talán folytatná a szöveget? - vágott közbe Gareth. Daisy szúrós szemekkel nézett rá, de az csak egy mosollyal nyugtázta a dolgot.