Történetünk egy ködös, őszi, hideg éjjel veszi kezdetét, mikor egy vastag köpönyegbe burkolózott,
  didergő alak egy nagyobb csomagot tesz le egy álmos kis falu egyik házának az ajtaja elé. Felemelkedik,
  majd mintha mi sem történt volna, elmegy... és soha többé nem tér ide vissza.
   Másnap reggel a háziak nem tudták mire vélni a vézna kisfiút, akit az ajtajuk elé vetettek, a
  sorsára hagyva ezzel őt... Ez most az istenek csapása, vagy áldása?! Hosszas vitázás után úgy
  döntöttek: maradhat, de amint munkára fogható, megháláltatják vele a háziak kedvességét...

   Ahogy teltek-múltak az évek, a gyerek nőtt és a körülötte élő emberek egyre jobban rettegni
  kezdtek tőle, pedig a fiú a légynek se ártott soha. A külsejétől féltek. Vörösen izzó, szinte
  démoni szemei voltak, melyek mélyen ültek szemgödreiben. Hosszú, vállig érő fehér hajjal és vézna,
  csontos testtel áldotta meg a sors. Bár gyenge alkatúnak tűnt, valami oknál fogva hatalmas erő
  lakozott benne. Az ekét is néha neki kellett húznia, mert mostohái erre utasították, mondván:
   "- Pihentetni kell a marhákat! Egész évben csak dolgoznak... de rád - igazán rád - fér a testedzés!"
    Ezzel röhögve kizavarták a mezőre és mostohatestvérei néha ostorral csapkodták, hogy gyorsabban
  dolgozzon...
   Külseje miatt nemcsak a felnőttek és a mostohatestvérek rosszindulatát kellett elviselnie, de
  még más gyerekek se barátkoztak vele. Mindig gúnyolták, megverték és kinevették, akár "otthon". De
  ő soha nem sírt. Pedig valóban fájt neki mindaz, amit tettek vele. És ez, hogy zokszó nélkül tűrt - ez
  is indok volt arra, hogy bánthassák. Pedig csendes, visszahúzódó ember volt, nem ártott még csak szóval
  sem senkinek, még ha megalázták és kínozták is, csak hosszasan a másik szemébe nézett, de mást nem tett.
  Szavát nem lehetett hallani soha. Nem beszélt senkivel sem, csak néhány állattal, akik mindig türelmesek
  voltak vele... Meghallgatták gondjait bajait, átkait, szitkait és reményeit.
  
   Különösen egy hatalmas, fekete lóval volt nagy barátságban, akivel majdnem minden éjjel kivágtatott
  a határba, hogy aznapi feszültségét kitombolja a hideg szélben (és egyúttal a ló sem hízott el,
  máskülönben a gazdái halálra etették volna).
    Ám mikor ezt észrevették a nevelői, hatalmas őrjöngésbe kezdtek és azzal fenyegették Nekrot - ezt a
  nevet adták neki- hogy máglyán fogják megsütni és a kutyának adják a maradványait. Úgy se hiányozna
  senkinek... Ám erre Nekro csak ennyit felelt:
   -Tedd azt, amit jónak látsz!
   Ekkor újra felpofozták, ezúttal a szemtelenségéért. Így teltek évei a magányban, ellenségek közt.
  Furcsának és kiközösítettnek kellett lennie... mígnem - évekkel később, mikor serdülőkorának végénél
  járt - egy nap hatalmas, fedett szekér tartott a falu felé. Nekro épp a számára kijelölt helyen
  kapálta a növényeket, a temető mellett. A kedvenc lova, akit Fekete Viharnak nevezett el, a
  szemközti mezőn legelészett. Szerette ezt így... Ilyenkor minden békés volt. Itt nem merték zavarni,
  mert a babonás parasztok csak temetéskor merészkedtek ide.
   Mikor megállt előtte a szekér, ő maga is igen meglepődött. Ekkora szekeret még soha nem látott. Első
  látásra akár 40 ember is felférhetett volna rá. Ami - legalább - a fél falu!
   A bakon egy öreg, rövid, vöröses szakállú ember ült, pipával a szájában. Kezében tartotta a 4 hatalmas
  ló gyeplőjét, melyek a szekeret húzták. Kisvártatva kidugta fejét a fedett részből egy bíborszín ruhába
  öltözött, undorítóan kövér emberszerűség, mely a következő szavakat lökte oda neki:
   -Mi a neved, paraszt?
   -Nem vagyok paraszt. A nevem pedig Nekro.
   -Ha!Haha! Méghogy nem paraszt...
   -Szolga vagyok, ha erre kíváncsi... Őnagysága.
   -Több tiszteletet, te...!
   -Minek tiszteljem az embereket, ha mindenki a halálomat kívánja?- kérdezte halkan, majd felvette a
  kapát és elment az ellenkező irányba. Be a temetőbe.

   Nekro észrevette már réges rég: valami nem stimmel. A halálát kívánja mindenki, akit ismer, mégis
  életben hagyták, mind a mai napig. Régóta tervezgette, hogy megszökik, de mi van akkor, ha máshol is
  így bánnának vele? Nincs a temetőn és az istállón kívül számára egy biztonságos és békés hely?!
  Hatalmas tervet fontolgatott a fejében! Megszökik és csinál magának egy kicsi, de saját magának biztos
  menedéket... Egy apró birodalmat...
   Merengésébe, képzelgésébe befurakodott a valóság is: se pénze, sem fegyvere, de méginkább hívei
  nincsenek e terv megvalósításához... Ez elkeserítette és letörte, de kívülről nem látszott meg
  rajta semmi érzelem. Csak a halálos nyugalom és a megvetés, amit a körülötte élők iránt érez.
   A nap hátralévő részében a temetőben járkált és gondozta a sírokat. Senki sem teszi ezt. Félnek
  a szellemektől. Amiket még soha nem láttak... És Nekro se látott egyet se, pedig sokszor kijárt ide
  alkonyat után...
   Hazaérve be se ment a házba. Rögtön az istállóba vitte Fekete Vihart, bevezette a helyére, majd a
  pajta tetejébe ment, ahol pihenni szokott. Alighogy elaludt, máris felébredt. Nyílt az istálló
  ajtaja. Valaki beosont, és óvatosan az alvó Fekete Viharhoz settenkedett. Csak bámult a hatalmas lóra,
  s majd ahogy közelebb ért hozzá, egy pillanattal később bokájánál megkötve, fejjel lefelé lógott
  a plafonról.
   Nem véletlenül. Nekro figyelte attól a pillanattól fogva, mióta bemerészkedett az épületbe, s mivel
   néhányszor megtörtént már, hogy elloptak ezt-azt a pajtából, ezért pár ilyen hurkos csapdát
  felállított, mely működtetéséhez csak meg kellett húzni a megfelelő kötelet a padlásról. Ez történt
  most is. Amikor a megfelelő helyre lépett az illető, a fiú megrántotta a kötelet és fellógatta a
  "tolvajt". Ám érdekes módon az "áldozat" nem kezdett el visítozni, mint általában szoktak, csak némán
  lebegett a padló fölött. Necro lemászott és menet közben felemelt egy elrejtett kést a szalma alól. Odament
  foglyához, lehajolt hozzá és a kés pengéjét az illető torkának szegezte.
    -Mondj egy jó okot - suttogta a fülébe - hogy miért ne öljelek meg!
    -Nincs indokom. - válaszolta egy lányhang - Ölj meg! Máskülönben meg akartam szökni. Te is apám egyik
  csicskása vagy... nem?
    -Nem. He-he-he! -nevetett Nekro szárazon- Nemsokára szabad leszek. Nem leszek senkinek a szolgája
  sem. Bosszút állok egyszer a keserves éveimért ezen a porfészken, azt garantálom! Mindenkin. Meg fognak
  halni, vagy ha nem, akkor soha nem felejtenek el engem...
    -Akkor velem kezdd! Ölj meg, vagy engedj megszökni!
    -Hagylak. De nem ezzel a lóval. Fekete Vihart nem viheted el. Ő az egyetlen barátom. Vidd bármely másik
  lovat, de ezt itt fogod hagyni.
   Majd hirtelen felállt és egy gyors mozdulattal elvágta a kötelet. A hívatlan vendég hasra esett, szinte
  pár hüvelykkel egy lócitrom*-adagtól.
    -Miféle ember vagy te? -kérdezte a lány remegéssel a hangjában, mikor felnézett elfogójára- A szemeid...
  mintha kísértet lennél!
    Pár perc múlva Nekro észrevette a mellette lévő vödörben, amit eddig még soha... Vörös szemei világítottak
  a sötétben! Majd még néhány pillanattal később újra a lányra nézett és a következőket mondta:
    -Hmm... Nem szellem vagyok, kislány...- mondta halkan - Hanem egy démon!
   Az utolsó három szót viszont annyira hangosan rikkantotta el, hogy éjszakai látogatója összerezzent,
  majd ijedtében elillant, olyan gyorsan, amennyire csak bírt. Pont abba az irányba, ahonnan jött.
   Erre Nekro sötét, elégedett kacajban tört ki és visszament aludni. Végre valaki, aki nem meri bántani...  

   Másnap reggel arra ébredt, hogy ütik-verik, mint egy gyilkost, akit épp tetten értek. Öt vagy hat markos
 legény - akiket még soha nem látott azelőtt - korbácsokkal és botokkal ütlegelte. Üvöltött, s nagy nehezen
 feltápászkodott a csapások terhe alatt. Majd megragadta az első szerves anyagot, ami épp a keze ügyébe került.
 Elkapta az egyik támadója alkarját, majd egy pillanattal később csont reccsent, s a verőember sírva-üvöltve
 rohant le a padlásról. A többi ledermedt. Egy ilyen vézna kis senki... hogyan törhette el ennek az embernek a
 karját?!
   Nekro most ösztönösen cselekedett. Nem tudta miért, de visszatámadott, pedig a hosszú évek alatt eddig
 egyszer sem ütött vissza, ha bántották. Valami oknál fogva hirtelen elsötétült előtte minden. Leütötték.
   Arra ébredt, hogy egy szűk, szinte szekrénnyi helyre van bezárva és minden oldalról éles, hegyes tárgyak
 mélyednek a húsába. Szeme előtt látszott a külvilág, mivel volt egy nyílás azon a valamin, hogy kinézhessen
 rajta. A falu főterének közepén helyezkedett el. Mindenki őt figyelte. Pár perccel később feltűnt a szemei előtt
 a tegnap látott kövér emberszerű valami. Az röhögni kezdett Nekron, amint meglátta, hogy nyitva van a szeme.
   -Nos? Hogy tetszik a régi munkaeszközöm, te szörnyszülött?
   -M...mi?
   -Úgy van... a régi munkaeszközöm. Valaha hóhér voltam, de mára már visszavonultan élek. Megfizetsz azért,
  amiért ennyire megrémítetted a lányomat, te pokolfattya! Szegénykém nem mer kijönni a szobájából. Pedig
  biztos vagyok benne, hogy ebből a vasszűzből soha nem tudsz kiszabadulni...
   -Azért ne ölje meg kend!-szólt oda a mostohaanya- Ki fog utánna a földünkön dolgozni?
    Erre mindenki röhögésbe tört ki, és az ex-hóhér megígérte, hogy nem öli neg a fiút, de három napon át
  bűnhődnie kell...
    Úgy is történt. Három nap és éjjel be volt zárva, de ez még semmi! Óránként fél centivel beljebb tolták a
  szögeket, illetve forgattak rajta egy kicsit. Ám Nekro sem sírást, se jajgatást nem hallatott.
    Három nap után kiengedték. Kinyitották az ajtót és összeesett. Tocsogott a vérben és saját húscafatjaiban.
  Mikor felébredt, nem tudta, hogyan került vissza az istállói helyére. Remélte, hogy csak álmot látott, de mikor
  megmozdult volna, mindenhová belényilalt a fájdalom. Majd újra elaludt. Álmodni nem álmodott, s arra ébredt,
  hogy valaki belérúgott.
    -Mozdulj! Egy hete fekszel itt. A sebeid begyógyultak! Takarodj ki a mezőre!
    Mostohája volt az. Megnézte a sebek helyét... De mind eltűntek! Még heg sem volt utánnuk. Kába fejjel felállt,
  majd kirohant a nő mellett az istállóból, egyenesen a patakhoz, ami a falu határában volt. Ott leült és elmerengett
  egy keveset. Később belegázolt a vízbe és puszta kézzel elfogott egy halat. Azt - úgy ahogy volt, nyersen - megette.
  Majd egész nap csak élelmet gyűjtött az erdőben és a patakban. Rettenetesen éhes volt...
    Este visszament a pajtába, de amint becsukta az ajtót, máris kinyílt, majd ismét bezáródott.
  A lány, aki másfél hete itt járt nála, újra itt volt!
    -Teee...!-sziszegte Nekro.
    A lány összerezzent. Szemeiből halálfélelem áradt.
    -Örülök, hogy itt vagy... - folytatta Nekro. A lány szeméből már értetlenséget is lehetett felfedezni a félelmen
   kívül - Most már van indokom rá, hogy kizsigereljelek!
    Egy pillanat alatt ott termett a lány előtt, és a grabancánál megfogva, felkente az ajtóra...

lócitrom*: ürülék, lókaki... stb.