A Tűzvihar előadásainak száma szinte meghaladta már a Hattyúk taváét is. A sikerre való tekintetel még mindig ez a
darab volt műsoron... viszont akadtak néha szünnapok is, amikor nem volt fellépés... Közeledett drága Őrangyalom
születésnapja...

- Sora, megérkezett a torta! Hová rakjam?
- Köszi, Anna! Ha megkérhetlek, a hűtőbe... Jaj! Várj egy kicsit... ott felejtettem Fantomot ma reggel...
- Már megint a szokott formáját hozta?!
- Hát... igen. Tulajdonképpen Leon rakta be, csak nekem kellett volna kiengednem.
- Tényleg! Hol van Leon?
- Ő nem tudhat semmiről. Meglepetés lesz neki. Éppen a városba ment. Dan vitte magával.
- Hát igen... le kell foglalni, amíg elkészülünk.
- Valóban. Lassan viszont Yuriék is megérkeznek, Ken ment ki a repülőtérre eléjük, hogy elmondja a részleteket...
- Sora! Csörög a telefonod!
- Köszi, Anna! Máris jövök! - vettem át a készüléket tőle.

Hirtelen valami rossz előérzet suhant át rajtam. Egy pillanatra megdermedtem... A kijelzőn ikertestvérem neve világított...
- Szia, Danny! - szóltam bele a telefonba, szinte félve.
- Szia, hugikám! Kérlek... most ülj le, és próbálj meg erős lenni... - hallottam fásult, halk hangját, melyen nagyon érződött,
hogy baj történt.
- Dan! Danny! Mi történt?!
- Autóbalesetet szenvedtünk... egy részeg őrült belénk hajtott oldalról...
- Dan! Ugye, nincs nagyobb bajotok?! - kiabáltam a sírás határán állva.
- Sora... sajnálom... Leonnak kritikus az állapota...
- Nem! - sikoltottam - És te? Hol vagytok?! - zokogtam fel.
- A kórházban. Leon a műtőben... én pedig most várom, hogy gipszeljék a karomat, meg a lábamat. Szólj Annának is!
- Azonnal indulunk! - fejeztem be a beszélgetést sápadtan, könnyeimet hullatva. Vacogtam a rémülettől és a hirtelen lelki megterheléstől.

Anna értetlenül nézett rám:
- Mi történt?!
- Leon és Dan... - borultam Anna vállára - egy részeg beléjük rohant...
- Mi?! Mi van velük?! Mondd már! - faggatott türelmetlenül, és egyre aggodalmasabban barátnőm.
- Üdv a hölgyeknek! - köszönt be vidáman Yuri, de egyből elkomorodott, ahogy meglátott bennünket, egymás nyakába kapaszkodva sírni.
- Mi történt?!
- Yuri! - zokogtam - Bevinnél a kórházba?! Ha meghal... nem élem túl...
- Danny is... - fűzte hozzá szipogva Anna.
Yuri kissé döbbenten nézett, de pillanatok alatt felfogta a helyzetet:
- Gyertek! - ölelt át mindkettőnket, aztán sietősen magával vont bennünket. - Amelie?
- Rosa vigyáz rá.
- Rendben. Induljunk! - vágódott bele piros sportkocsijába, amit természetesen most is magával szállíttatott.
Eközben Laylát riasztotta, aki futva érkezett, hogy velünk jöjjön. Soha ilyen gyorsan nem értünk még a belvárosba, mint most...
Aztán a klinikán rohanás a sebészetre...
- Még mindig a műtőben van... - fogadott bátyám minket, akinek már begipszelték törött végtagjait, és addig nem volt hajlandó a kórterembe menni amíg nem érünk oda... Így egy ápoló társaságában üldögélt a műtő előtt, egy tolószékben.
- Sora, kicsi hugi... - simogatta meg hátamat ép karjával, ahogy átöleltem. - Túléli... erős... és nagyon szeret téged... Nem
fog itt hagyni.
- Remélem, Danny... - suttogtam.
Órák óta vártunk. Eközben megérkezett Kalos és Kenneth úr is. Könnyeim lassan elapadtak. Szemeim vörösek, duzzadtak voltak... az idegességtől és félelemtől reszketve ültem a műtő előtt, a folyosón. Egy-kétszer sietősen jött ki valaki a csapóajtón, majd szaladt vissza. Nem tudtunk meg egyiküktől sem semmit. Nem volt idejük rá, hogy bármit is mondjanak...

Újabb órák múlva ismerős alak bukkant elő az ajtó mögül. Kate nyúzottan állt meg előttünk. Arcáról semmit nem tudtunk leolvasni, pedig feszülten figyeltük. Végül fáradt, halk hangon ennyit mondott:
- Túl van a kritikus állapoton... él... de még mindig igen súlyos a helyzet. Ha a reggelt megéli akkor rendbe jön. Most
mély-altatásban van.
- Értem... - válaszoltam, miközben szomorúan lehajtottam fejemet, majd újra felnéztem - Itt akarok maradni vele...
- Számítottam rá, hogy ezt fogod mondani. Maradhatsz, de kórházi ruhát kell felvenned.
- Rendben. Köszönöm.
- Kate doktornő! Én, ha lehet, Danny mellett maradnék... - szólalt meg alig hallhatóan Anna.
- Ez esetben, kérlek, vedd rá, hogy a szobájába menjen...
- Ó! Hát persze...
- Gyere velem, Sora! - fordult hozzám a doktornő. Amint kissé arrébb mentünk, csendesen folytatta:
- A többieknek nem mondtam, de van még valami, amit tudnod kell, hiszen te állsz hozzá a legközelebb.
- Egek! - fohászkodtam kétségbeesetten - Mi jöhet még?!
- Ha életben marad, a jobb lába lebénul. Az, amelyiket régebben eltörte. Hogy véglegesen, vagy időlegesen... azt előre nem lehet tudni.
- Az nekem nem számítana... úgy is mellette maradok! De az más kérdés, ő hogyan viselné...
- A feltétlen odaadás és bizalom, meg a szereteted átsegít rajta... csak élje túl! Te már átsegítetted egy nagyon mély válságon. Most is képes vagy rá... mert szeret. Nos.. Itt vagyunk. - nyitott be Kate az intenzív őrzőbe. A szoba tele volt gépekkel zsúfolva. Az egyik ágy üresen fehérlett. A másikon Leon feküdt, viaszfehér arccal, lehunyt szemekkel. Orrát és száját lélegeztető maszk takarta. Bal alkarjához infúziós cső vezetett, melyből lassan csöpögött testébe a gyógyító folyadék. Kate elmondta, hogy kedvesem műtét közben vért is kapott.
Jobb karja gipszben, fején kötés, fedetlen mellkasán zúzódások nyomai, és újabb kötés - ott is varrták... Mindkét lába sérült, az egyiken kötés, ami egy nyílt seb varrását takarta. A másikon - amelyik előzőleg törött volt - megint gipsz...
Megint zokogni kezdtem. Könnyek nélkül... Ott feküdt előttem drága Őrangyalom gyönyörű teste összetörve - ami a színpadon soha nem történhetett volna meg vele...
A Halálisten vissza akarta szerezi egykori prédáját... nem engedhetem! Harcolni fogok Leonért!

- A csoda, hogy ekkora ütés után életben maradt - jegyezte meg Kate - törött bordák, végtagok, belső vérzés, koponyasérülés...
Az életben tartó gépek jelzései viszont megnyugtatóan hangzottak: szerencsére rendellenességet nem mutattak ki.
- A mély-altatásból este fogjuk kihozni... utána még - ha nem esik kómába - eltelik néhány óra, míg magához tér. - mondta a doktornő, miközben a műszereket ellenőrizve elégedetten bólintott.
- Az jó, hogy nagyon nagy benne az élniakarás... Most mennem kell, de még az éjjel folyamán többször visszajövök. Nézd! Itt ez a kis személyi hívó - nyújtotta át a szerkezetet - közvetlenül el tudsz vele érni, ha valami baj lenne. A nővér pedig a szomszéd helyiségben figyeli a műszerek kiírásait. Az üres ágyon alhatsz is, ha álmos vagy.
- Köszönöm, Kate.
- Nincs mit... akkor később majd visszanézek... - indult az ajtó felé a doktornő.

Egyedül maradtam jegyesem mellett. Néztem, ahogy falfehéren, tehetetlenül fekszik. Szemeimből újra elindultak a könnycseppek.
Hiába volt itt előttem, hiányzott az érnitése, ölelése, lágy hangja, vágytól csillanó, ezüstszürke tekintete. Arcomon egyre csak peregtek a sós cseppek.
Megfogtam hideg kezét, és odahajtottam a fejemet... sokáig így maradtam. Lehet, hogy el is bóbiskoltam. Arra riadtam, hogy a függöny résén a nyugodni készülő Nap vörös fénye belevilágít a szemembe. A műszerek folyamatosan jelezték, hogy rosszabodás nem állt be Leon állapotában.
Ez kissé megnyugtatott. Felálltam a székről, mert minden tagom elzsibbadt. Kisvártatva bejött Kate egy másik orvossal és egy nővérrel.
- Sora, kérlek, addig amíg a mély-altatást megszüntetjük, menj el vacsorázni! A nővér elkísér.
- Jó, megyek. - válaszoltam megtörten.
- Nyugodj meg, eddig minden rendben. A sérüléseihez képest jobb az állapota, mint azt először feltételeztük, és a bátyád is szerencsésen megúszta.
- Dan... hol van? Addig őt is megnézném.
- Két szobával arrébb. Tammy nővér elvisz oda is.

Így hát a nővérke után ballagtam. Ő először egy kicsi konyhába vitt, ahol várt rám a vacsorám (amíg Leon mellett vagyok, Kalos mindig el fogja küldeni nekem Kennel az ételt). Gyorsan belapátoltam, és már siettünk is Dannyhez. Bátyám egy kényelmes, két ágyas kórteremben volt elszállásolva - egyedül.
Anna mellette tartózkodott. Igen bennsőséges viszonyban találtuk őket... Barátnőm a fivérem ágyán ült, Dan pedig ép karjával Anna derekát ölelte, és csókolóztak.
- Bocsi, ha zavarok... - daráltam, pirosodó arccal - csak átszaladtam megnézni, hogy vagy...
- Köszi, hugi, megvagyok. Leon?
- Kate doktornőék most vannak nála, megszüntetni a mély-altatást...
- Az már biztató jel.
- Azt mondták, a mai éjszaka mindent eldönt...
- Értem. Bízzunk abban, hogy rendbe jön minden.
- Anna! Itt leszel vele? - böktem állammal ikertestvérem felé.
- Hát... tehetek mást?! A partnerem...
- Vigyázz rá nagyon! Néha elég makacs tud lenni...
- Családi vonás, drága ikrem! - vigyorgott rám Danny.
Kissé mindhárman jobb kedvre derültünk.
- Azt hiszem, most már jobb, ha visszamegyek...
- Menj, mert ha felébred és nem leszel ott, még kétségbeesik... nagyon szeret téged.
- Megyek. Remélem minél előbb magához tér. Jó légy!- válaszoltam, majd gyors puszit nyomtam bátyám arcára, és kifelé indultam.

Csönd volt. Alkonyat. Csak a létfenntartó gépek neszei hallatszottak.
Ha nem történik mindez, már a születésnapját ünnepelnénk... Szomorú, maszkszerű arcomat felmarták a sós könnyek, és vörös nyomokat hagytak rajta. Már nem sírtam. Elapadtak a cseppek. A fájdalom ordítva vergődött lelkemben. De én némán szenvedtem.
Ugyanolyan hangtalanul, mint ahogyan mellettem az én Őrangyalom küzdött az életéért...
"Csipp... csepp... é-... let..." - visszhangzottak elmémben a szavak, amelyeket a bekötött infúzióban áramló folyadék halk
nesze keltett a szobában. Már nem számoltam, hány üveget cseréltek az állványon... Leon folyamatosan kapta a gyógyszert, a karjába szúrt tűn és a vékony műanyag csövön keresztül. Még nem tért magához...
Égő szemekkel meredtem magam elé. Lehunytam pilláimat, hogy enyhítsek az éles fájdalmon. Jól esett a néhány percnyi sötétség.
Később ijedten eszméltem: majdnem elszunnyadtam... Kedvesem ép kezét fogtam mindvégig. Mire riadtam fel?!
Egy apró, alig észrevehető jelre... egy megmoccanásnak sem nevezhető rezzenésre... Nagyon éber lettem. Sírástól még mindig duzzadt szemeimmel egyre Leont fürkésztem... valami történt... és én féltem. Nagyon... Rettegtem: "Nehogy elveszítsem!"
A kórterem ajtaja kinyílt, és besietett az ügyeletes nővér. Megnyomtam a személyhívó gombját, de a nővér már értesítette Kate-t.
Néhány perccel később a doktornő is megérkezett.