... valami történt... és én féltem. Nagyon... Rettegtem...
A Halálisten vissza akarta szerezi egykori prédáját... de véglegesen. Megpróbáltam erőt gyűjteni magamba. Szembe kell
szállnom vele... harcolni Leonért... Újra elszántság csillant eddig megtört tekintetemben.
Hosszú ujjaira kulcsoltam az enyémeket: "Nem adom vissza őt neked, rideg, vén kaszás!" De szívem mélyén egyfolytában
érte, az életéért reszkettem.

Furcsa, ellentmondásos állapotom azonban váratlanul örömbe csapot át: kedvesem - eddig mozdulatlan - szempillái megremegtek.
Ajkai egészen kicsit szétnyíltak, és egy halk sóhajt hallatott... a nevemet akarta suttogni, de csak félig sikerült neki...
Majd gyönyörű arca fájdalmas grimaszba húzódott - már amennyire a légzőmaszk engedte neki... Elkínzottan felnyögött, amikor végre sikerült résnyire nyitnia szemeit. Még az alkonyati fény is erős volt neki...
Ezalatt a kezét fogtam, és néhány szóval csendesen elmondtam neki, mi történt vele. Amikor látása helyreállt, ezüstszürke
szemeit rám függesztette. Sütött belőle a ragaszkodás, a szerelem. Kiolvastam azt is a tekintetéből, hogy örül és megnyugtatja, a fájdalmait enyhíti, hogy mellette vagyok. Keze erőtlenül próbálta megszorítani az enyémet, biztatásképpen.
Szinte mintha hallottam volna, hogy ezt mondja: "Ne félj, most már megmaradok..."
A lenyugodó nap vörös fénye meleg ragyogásba vonta alakját. Kápráztatóan lángoló aura vette körbe...
Leon másodszor született... ugyanazon napon, ugyanabban az órában, mint huszonöt éve...
Észre sem vettem, hogy szemeiből apró patakok indultak útjukra, ma már sokadjára... de ezek nem a fájdalom és a kétségbeesés könnyei... Nem! A megkönnyebbült boldogságé voltak, hogy visszakaptam Őt, és nem zuhant bele a végtelen, jeges mélységekbe, a nemlét vaksötétjébe. "Veszítettél, porladó csonthalmaz! Boldog újjá-születés-napot, Őrangyalom!" De csak ennyit tudtam az előbbiekből kinyögni:
- Leon!
Odahajoltam hozzá, néhány átnedvesedett tincsét elsimítottam arcából, majd fehérlő homlokát csókoltam. Örömkönnyeim az ő arcán is fénylő barázdákat szántottak. Aztán az ezüst szemekből is útnak indult némán... egy-egy csepp. Nem több.
Angyalkönnyek...

Kate kihasználta, hogy kedvesem minden idegszálával rám koncentrál... ügyesen és villámsebesen eltávolította a maszkot az orráról és szájáról, majd egy gyors "merénylet": egy fájdalomcsillapító injekciót nyomott Leonba. Ezután elégedetten bólintva távozott, a nővér kíséretében.
Az ágya melletti éjjeliszekrénykéről leemeltem a poharát, és kevés vizet itattam vele. Szörnyen ki lehetett száradva a szája
és a torka a lélegeztetőtől... Ajkain ennek jól látható nyomai is voltak. Miután szomjúságát enyhíteni segítettem, kis
övtáskámból kikotortam egy tégelyt. A krémmel gyengéden végigsimítottam szája szélét.
- Sora! - próbált szólni - köszönöm...
- Sss... ne beszélj! Még nagyon gyenge vagy. Pihenj csak...
- Ugye... itt leszel?
- Itt, melletted.
- Dan?
- Jól van... bár eltört az egyik karja és lába. Anna ápolja.
- A szüleitek... azt mondtad, ma estére érkeznek...
- Igen. Rosa addig vigyáz Ameliere, és - ha megjöttek - csak akkor megy haza.

Őrangyalom kissé megnyugodott, és a beadott injekció is hatni kezdett. Fájdalmai csökkentek, de még rettenetesen ingatag volt az állapota. Egyenlőre nem szabad szembesíteni a tényekkel... Pedig nekem kell majd megtennem. Viszont Kate doktornő esélyt adott arra a lehetőségre, hogy a bénulás nem végleges... bár úgy lenne!
- Nem vagy éhes vagy szomjas? Kérsz valamit? - kérdeztem tőle.
- Ha nem lennék ilyen elgyötört állapotban... - csillant fel a szeme hamiskásan, majd gyorsan elkomolyodott - megtennéd, hogy olvasol nekem?
- Hát persze. Mia hozott utánam néhány fontosabb holmit és könyvet...
Odatoltam a nekem szánt ágyat az övé mellé, és rátelepedtem. Majd halkan olvasni kezdtem egy érdekesnek ígérkező történelmi regényt.
Leon végig engem nézett, amíg felolvastam neki. Ép kezével egyik karomat elérte, és gyengéden simogatta. Leplezni próbálta erős fájdalmait, de engem nem tudott becsapni. Láttam rajta, mennyire kínozza... Még mindig féltem. Él... de az állapota igen súlyos. Az éppen soros nővér odakint rendületlenül figyelte a kedvesemre rakott érzékelők jeleit. Még koránt sincsen túl az életveszélyen... bár most, hogy viszonylag hamar magához tért, jóval nagyobb az esélye a gyógyulásra.

A szoba kezdett homályba borulni. Így kis időre felfüggesztettem az olvasást, és felkapcsoltam egy kis lámpát, ami éppen elég volt arra, hogy lássunk, de nem túl erős fényű, ezért jegyesemet nem zavarta. Épp vissza akartam menni az ágyamra, hogy a történetet folytassam, amikor hozták a vacsorát. Kedvesem valami könnyű, pépes dolgot kapott. Még ezt is képtelen volt segítség nélkül legyűrni, olyan erőtlen volt. Hiszen éppen csak, hogy túlélte a balesetet... A nővér sóhajtva húzott oda egy széket, de megállítottam:
- Nővér, hagyja, kérem. Egyszerűbb lesz, ha én segítek... - majd én ültem a székre, és magam elé vettem a kis tányér ételt,
és egy kanalat. Az ápolónő már ki is ment. Máshol is dolga van...
- Mon chéerie... muszáj?! - nézett rám az ezüst szempár kissé kétségbeesetten.
- Dear, enned kell, hogy gyógyulj. A sérüléseid miatt viszont nem eheted, amit szeretsz... de előtted azért megkóstolom,
milyen. - nyugtattam meg, majd egy kis kanálnyit ettem belőle.
- Nem is rossz. Zöldségek,  pürésítve.
- Huh... megkönnyebbültem... akkor lássuk...  Sora! Tartanád a tányért? Én megpróbálom a bal kezemmel fogni a kanalat.
- Ez nem fog menni. Túl legyengültél. Majd etetlek. Mint néha Ameliet... - kacsintottam huncutul, és a szájába tettem az első kanál pempőt - na látod... megy ez!
Lassan megette, aztán vittem neki egy pohár vizet is. Kate doktornő is jött nemsokára, megnézni, milyen állapotban van kedvesem, és - hogyan boldogulunk... Elmosolyodott, látva, hogy úgy gondoskodom Őranygalomról, mint egy pici gyerekről.
- Jól van, Sora. Ez, hogy te vagy mellette, fél gyógyulás Leonnak. Máris javult valamit... Kicsit nyugodtabb vagyok, hogy így
megyünk az éjszakának. Egyre jobbak az esélyeid...- fordult Leon felé.
- Arra is, hogy valaha még felléphessek? Hiszen a bal lábam nem mozdul...- kérdezte ő csendesen, és átható tekintetét a
doktornőre függesztette.
Kate és én is meglepődtünk. Kedvesem teljesen reálisan felmérte már magában, mik lehetnek balesetének következményei.
- Nos... Leon, én nem akarlak ámítani. De lemondani sem az egészről... Az, hogy milyen mértékben tudsz helyrejönni, nagyrészt rajtad áll. De nem féltelek. Ismerlek annyira, hogy amit a fejedbe veszel, azt véghezviszed, tűzön-vízen át. Melletted pedig egy ugyanolyan makacs és akaratos hölgy áll, Sora személyében. Együtt csodákra vagytok képesek. Ezt nem egyszer bizonyítottátok. Személy szerint hiszem, hogy egy napon még visszatérsz a trapézokra. A lehetőség benned van. A gerinced sértetlen - ha erre gondolsz. Amint a külső és belső sebeid begyógyulnak, utána lehet csak a lábadat kezelni. Idegsérülésed van, de dolgoznak itt remek specialisták, akik egy műtéttel segíthetnek.
- Értem. Köszönöm, hogy elmondtad.- bólintott elmélázva.
- Nincs mit. Gondold át, és igyekezz minél előbb meggyógyulni. Jó éjt mindkettőtöknek! Még majd benézek. - ment ki a doktornő.

Amikor a felolvasást folytatni akartam, Leon egy mozdulattal megállított:
- Sora! Beszélnünk kell. Kettőnkről.
Ránéztem. Szemeiben szerelem és fájdalom csillogott.
- Nem tudom teljesíteni a szüleidnek és neked tett ígéretemet... hogy vigyázok rád, és mindentől megóvlak... A karrieredet
sem kívánom derékba törni. Épp elég, hogy az enyémnek vége. Hosszú évekbe telik, míg rendbejöhetek, de ez korántsem bizonyos. Lehet, hogy soha többé nem tudok fellépni. Ha meg is gyógyulok, túl sokat hagyok ki... Az életemnél jobban szeretlek. Most úgy látom, hogy akkor teszek neked jót, ha nem húzlak vissza. Mert ha  mellettem maradnál, csak az várna rád... Találsz majd olyan párt, aki jobban megérdemel, mint én...