...- Tévedés ne essék... én nagyon szeretlek. Mélyen, és őszintén. Soha nem éreztem még így senki iránt... de nem akarlak
nehéz ígéretekkel... és rosszul értelmezett kötelezettség-vállalásokkal leláncolni... Az megmérgezné kettőnk kapcsolatát.
Akkor pedig... még súlyosabb árat kell majd fizetni... - mondta színtelen hangon ezüsthajúm. Fizikai fájdalmai mellett
világosan érezhető volt, hogy a lelkében még nagyobb kín tombolt, miközben beszélt hozzám.
- Leon! - zokogtam - te ugyanúgy feláldoznád a magad boldogságát az enyémért, mint azt én tenném érted... Te... már egyszer ezt megpróbáltad... és nem voltál boldog Hamburgban... De én is csak akkor vagyok felhőtlenül örömteli, elégedett ember, ha melletted lehetek. Hiszen...Te vagy a létem egyik fele... - fogtam meg kezét, és óvatosan hasamra csúsztattam, miközben könnyeimen keresztül mosolyogni kezdtem - ő pedig a másik... Amelie-ről nem is beszélve...
Kedvesem döbbenetében felvonta szemöldökét, ezüst szemei elkerekedtek, majd leírhatatlan tekintetet vetett rám... abba mindent belesűrített: bűnbánatot, rajongó szerelmet, vágyat, és végtelen örömöt...

- Bocsáss meg nekem, Angyalkám...- suttogta ajkamra, ép kezével magához ölelve - Igazad van. Őt... mióta tudod? És miért csak most árultad el?
- Két napja tudom... születésnapi meglepetésnek tartogattam, az ajándék mellé...
- Nekem Ti vagytok a legnagyobb ajándék, amit valaha is kaptam... meg sem érdemlem...- csókolt meg.
- ó... dehogyis nem... te felbecsülhetetlen értékeket adtál nekem: a szívedet... és Őt. Érted már, hogy a karrierem miatt
jelenleg nem kell aggódnod? Úgy is fel kell adnom nekem is egy darabig... - jegyeztem meg, amikor ajkaink elengedték egymást.
- Képes leszel addig a színpad nélkül élni? És tudja valaki kettőnkön kívül?
- Képes... veled. Róla? Csak az orvos tud...
- Meg persze én.- szólalt meg mellettünk egy túlontúl ismerős hang. - üdv a Kaleido örök csillagainak! Ne aggódjatok...
a színpad a visszatértetekig jó kezekben lesz. Annáéban és Danielében...
- Fantom! Hogy-hogy még látunk?! Hiszen most nem tudunk majd egy darabig semmit tenni a színpadért...
- De igen. Ha egy ideig nem léptek fel, akkor is tudtok segíteni... A hitetek most is töretlen, a szerelmetek ereje pedig
elképzelhetetlen szférákba emel benneteket... Ti lesztek a Kaleido valódi Főnixei. Át tudtok lényegülni, angyali mivoltotokat
meg nem tagadva...
- Igen...- jelentettem ki Foolnak - Úgy érzem, valóban képes vagyok legyőzni minden akadályt, ha Leon mellettem van.
- Ígérem, többé fel sem merül bennem az, hogy te jobban boldogulnál nélkülem...
- Most már igyekezz a gyógyulással... a születendő gyermeketeknek, és Amelienek is szüksége lesz mindketőtökre. Végre igazi család lesztek... Sok sikert hozzá, Színpad Bolondjai!
- Aztán nehogy fecsegj valakinek, mert a mélyhűtőben végzed, némi fagyasztott hal mellett... - jegyeztem meg - csak úgy -
mellékesen.
- Mit képzeltek rólam?! Én egy nagyon szűkszavú ember - akarom mondani - szellem vagyok... De ugye nem baj, ha... sokszor meglátogatlak majd benneteket? - hajolt meg az aprócska szellem, és eltűnt.

A kislámpa fényében némán bámultuk egymást. A csend megsűrűsödött körülöttünk. Nem volt ez feszült, várakozó, amolyan vihar előtti... hanem nyugodt, jóleső csend volt. Szemeinkkel mondtunk el mindent egymásnak, mint mostanában oly sokszor tettük... Csak feküdtünk egymás mellett. Ép karját derekam köré fűzte, és a hasamat cirógatta vele. Élveztük egymás testének közelségét, melegét, és ez leírhatatlan érzés volt: az összetartozás, feltétlen bizalom és bizonság érzése. A szelíden csillogó folyékony ezüst tekintet csodálattal kapaszkodott az enyémbe... és egyre álmosabban hunyorgott.
- Leon...- leheltem - Pihenj, kedvesem!
- Chéerie... szülők leszünk... - mosolyodott el újra, egy időre elfeledve összes baját - megígéred, hogy itt leszel? Hogy
lehettem ilyen buta... belehalnék nélküled... nélkületek.
- Itt leszek. Most én őrködöm feletted...
- Drága Angyalom! Jó éjt! - csókolt meg, és már aludt is. Rettenetesen kimerítette a mai nap és a fájdalom. De sértetlen
karjával rendületlenül ölelt - amennyire csak magához tudott húzni - még álmában is.
- Aludj csak, szerelmem... most én vigyázok rád... Nem engedem, hogy a Halálisten újra megkaparintson.- simítottam végig arcán, amin néha fájdalmas fintor futott át. De ahogy megérezte kezemet, arca elsimult.
A világítást kissé letompítottam, és óvatosan helyezkedtem mellette, nehogy még nagyobb kínlódást okozzak neki. Éber
szándékoztam maradni, hogy teljes figyelmemet neki szentelhessem. Hallgattam egyre egyenletesebbé váló szuszogását. Már néha sem kapkodott levegő után, mint közvetlenül eszmélése után. Nyugodtan lélegzett. Szíve dobogását arcomon éreztem, ahogy oldalához bújtam.

Valószínűleg elszunnyadhattam, mert nem vettem észre, hogy bejött volna valaki, de arra rezzentem össze, hogy a gyér fényben egy alak áll jegyesem ágya fölött. Megnyugodva lélegeztem fel, amikor ráismertem Kate-re.
- Pihenj csak te is, Sora! - suttogta, amikor látta, hogy álomittas ábrázatomat felé fordítom - nincsen semmi baj. Leon
jobb állapotban van, mint az ilyen súlyos sérülések után általános... Azóta, amióta mellette vagy, a szervezete ösztönösen,
kettőzött energiával igyekszik gyógyulni. A tegnapi nap nem egyszerűen a születésnapja... másodszor született... azzal, hogy életben maradt.
Elhallgatott, a műszerek kijelzőit figyelte, amik Leon szívritmusát, légzését, vérnyomását mérték. Majd eszébe jutott egy
fontos dolog:
- Ja... Sarah-t nemrég hozta be Kalos... Majd szólok, ha meglesz a baba...
Aprót bólintottam, majd újra álomba merültem, ösztöneimmel érzékelve Leon állapotát, és a legapróbb mozdulatait is. Kate hangtalanul távozott a szobából.

Az éjjel nyugodtan telt el. Korán reggel ébredtem, még mindig az oldalához simulva. Egy takaró volt rám borítva. Kedvesem most a kezemet fogta. Igen, ő fogta meg... Szinte mindig ő kelt fel korábban. Ma sem történt ez másképpen. Feküdt az ágyában, párnával kissé megtámasztott felsőtesttel. Igézően szép szemeivel engem figyelt. Ajka körül gyengyéd mosoly játszott.
Nyilvánvaló volt, hogy sokkal jobban érzi magát. Elengedte kezemet, és óvatosan a hasamra csúsztatta tenyerét.
- Jó reggelt! Hogy aludtatok? - kérdezte.
- Jól, mert melletted lehetünk.
- Nem érzed rosszul magadat? Azt hallottam, ilyenkor a legtöbb anyukának mindenféle kellemetlenségei vannak...
- Dear, most nem vagyok rosszul. Három napja, amikor Yurival és Dannel lógtatok a városban, akkor igen... akkor nagyon
pocsékul voltam. Layla hozott be Katehez. Amikor Kate megvizsgált, kiderült az ok: kismama vagyok... de még Laylának sem mondtam el.
- A világ legédesebb kismamája!- húzott magához párom - mikor tartsuk az esküvőt?! Én akár most is benne lennék...
- Előbb meg kell gyógyulnod. - nevettem fel. Már korábban volt erről szó kettőnk közt, de akkor még úgy döntöttünk, ráérünk.
Közben viszont változás állt be életünkben. Útban a baba... igaz, csak pár hetes, de az a kilenc hónap hamar eltelik...
Mellette a baleset...  még jó, hogy a tegnapi idegeskedés nem okozott bajt...
Leon is erre gondolhatott, mert megjegyezte:
- Nem hagyom, hogy bármivel is felizgasd magadat! Most az a legfontosabb, hogy nyugalomban legyetek. Ha a pici születése előtt lesz esküvő, akkor nem akarok nagy vendégsereget...
- Eddig sem akartál, kedves! Ahogy én sem... de ezt tudod.
- Most még több okunk van rá, hogy így döntsünk.
- Meg tudjuk beszélni anyáékkal... nemsokára  bejönnek látogatni.
- A kicsik? Ki vigyáz rájuk addig?
- Marion nem ér rá, este előadása van. Sarah... nos... Kalos éjfél után hozta be... de Rosa lánya szívesen vállalja őket.
- Értem. Sarah a szülőszobán van?
- Igen. Kate bent járt nálunk az éjjel, és én felébredtem rá. Akkor mondta... Szólni fog, ha meglesz a kicsi. De azt hiszem,
most hozzák a reggelit...
Gyorsan felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem. Aztán páromnak segítettem, aki körül úgy tettem-vettem, mintha egy pici gyermek lenne... Egy nemrég született baba...

Megreggeliztettem az én óriásbébimet... mert még mindig gyenge volt egyedül enni. Közben vidáman évődtünk, annak dacára, hogy néha erős fájdalmak gyötörték.
Eközben előkerült elmaradhatatlan, privát házi szellemünk...
- Sora, én mikor kapok tőled reggelit?
- Fantom! Sem beteg nem vagy, sem tehetetlen... amúgy is... egy több, mint száz éves szellem nem él burgonyapürén... de... esetleg egy kis halat... azt hozathatok a nővérrel...- vigyorodtam el kajánul, miközben jegyesemre pillantottam, aki épp
leküzdött - a kitörni készülő nevetésével együtt - egy kanálnyit az ételből...
Fantom sértetten húzta fel az orrát a hal említésére. Ki nem állhatta. Egyszer, még régebben - amikor egy afférja nyomán
szerelmem nemes egyszerűséggel megadta neki a kezdő sebességet a repüléshez - csukafejessel érkezett egy nem éppen friss haltetemre, ami a sziklák közt akadt fent... Nos... finoman szólva... azóta nem rajong semmilyen halféléért... Látva citromba harapott arckifejezését - kitört mindkettőnkből a kacagás. Fool úgy döntött, inkább bátyámékhoz pártol egy kis időre.

- Ó, nagyon örülök, hogy vidámak vagytok! A nevetés is gyógyít. - nyitott ránk Kate doktornő. Gondosan megnézte a
kijelzőket, majd sztetoszkópot vett elő, és meghallgatta jegyesem légzését. Ezt követően egy kis ultrahangkészülékkel
vizsgálta, közben figyelmesen nézve a képernyőt. Amikor végzett, elégedetten bólintott:
- Ha ilyen tempóban gyógyulsz, egy hét múlva hazamehetsz. De otthon is még sokáig pihenned kell. Nos... Sora... téged is megnézünk, kismama...
Az ultrahang monitorján egy kicsi foltra mutatott:
- Nézzétek! Ő a gyermeketek... nemsokára jobban és felismerhetőbben fogjuk látni... néhány hét alatt rengeteget fejlődik
majd. Úgy látom, vele is minden rendben.
- Köszönjük! Sarahval mi a helyzet?
- Most megyek oda... már csak körülbelül fél óra kérdése az Eido család bővülése...

Amikor Kate kilépett az ajtón, még visszafordult szólni:
- Vigyázzatok egymásra! Estig nem leszek, de... Sora... ha baj van, a személyhívón elérsz. No és... látogatóitok érkeztek.