Amint leszállt az éj hat mindenre elszánt, kegyelmet nem ismerő, hidegvérű gyilkos hagyta el parancsra a merev, barátságtalan épületet, és a város felé vették az irányt. A szervezet belső ügyéről volt szó, tehát nem akciózhattak fényes nappal, azt viszont nem értették, hogy miért pont őket küldték a szökevényért.

    A számozást képességek alapján kapták, minél jobbak voltak, annál kisebb számot kaptak. A 001-estől a 010-esig voltak bérelhetők a Kutyák egy-egy gyilkosságra, a 010-estől már nem, mivel azok túl tapasztalatlanok és képzetlenek voltak. A 010-es és a 011-es között hatalmas szakadék volt. A következő ilyen szakadék a 003-as és a 004-es között volt az előbbi javára. Ennek fényében nem értették, hogy miért nem a három legerősebb közül küldtek valakit, hiszen annak nem kerülhetett pár órájába sem az ügy.

    Tisztában voltak vele, hogy mivel járhat, ha valamit elszúrnak, s a nagyobb hatékonyság érdekében szétváltak a városba
érve, hogy minél nagyobb terepet tudjanak átkutatni. A késői időpont dacára is sokan voltak talpon, ami nem volt különösebben meglepő, hétvége lévén. A legtöbben a szórakozóhelyek és a non-stop boltok környékén lófráltak, de a sikátorok sötétjében is szép számmal húzódtak meg.

    Az egyik kivilágított klubba egy nem mindennapi külsejű alak tévedt be. Szmoking és nyakkendő, valamint hófehér, makulátlanul tiszta ing és oldalra fésült ébenfekete haj. Az illető huszonöt éves körüli lehetett, 175cm-es magasságokba törő, és roppant gőgös arcú.

    Pár szórakozó, félrészeg alaposan megnézte, de nagyobb port egyelőre nem kavart megjelenése. Kényelmesen, egyenes háttal a bárpulthoz araszolt, ügyelve öltözéke épségére, és leült az egyik magas székre. Végigsimította haját, majd az elé álló sörhasú férfinak leadta rendelését.
- Egy vodka-martinit, felrázva, nem keverve, sok jéggel. - leheletnyit lazított nyakkendőjén a füllesztő melegre való tekintettel, a csapos pedig fintorogva elfordult a ficsúrtól, és nekilátott az italnak.

    Hirtelen a mellette lévő székre leült egy másik alak, pár lány kíséretében, és vigyorogva kissé áthajolt a pult felett, majd
kikapott egy whisky-s üveget. Az egyik fiatal nő kezébe nyomta szerzeményét, majd intett nekik, hogy menjenek a sarokban álló üres asztalhoz. Amint a három grácia arrébb dülöngélt, kért egy korsó sört és kioldott egy gombot vörös ingén.
- Kicsit túl vagy öltözve, nem gondolod? Vagy rejtegetsz valamiket? - kérdezte a szmokingosra sem pillantva, aki közben megkapta italát.
- Te pedig a helyzetedhez képest túl laza vagy. - közölte szárazon, s lehajtotta itala felét. - Az Agyarai nélkül pedig mit sem
ér egy Kutya. - utalt a második kérdésre vissza, majd egyik keze észrevétlenül zakója alá siklott.
- Ki vagy? - tette fel az újabb kérdést, majd lenyelte sörének maradékát is, és szembe fordult nem túl szívélyes
beszélgetőpartnerével.
- A nevem 7. 007.

    A reakció egy fintorgó arc és egy szemkörzés lett, majd jött minden szórakozóhely tulajdonos rémálma. Az üldözött teljes erőből behúzott egyet a szmokingosnak, majd felkapta a székről és átdobta a pult felett. A 007-es beesett az italosüvegek közé - s nem egyet eltörve - leitatta teljes ruházatát is.

    A szökevény elégedett vigyort eresztett meg a földön heverő felé, mit sem törődve a közelében kiabálókkal. Laza mozdulattal felvette a ficsúr félig üres poharát és belekortyolt. Egy darabig a szájában lötykölgette az italt, majd egy grimasszal visszaköpte a kristálypohárba, és megvetően visszatette.
- Remélem téged, jobban felráztalak, mint ahogy ezt a vodka-martinit. - biccentett egyet majd önelégült mosollyal az arcán
kivonult a szórakozóhelyről.

    Távozását követően többen odagyűltek az eláztatott köré, ám az csak dühösen mordult egyet, felállt, könnyedén kiugrott a pult mögül, egyik kezével támasztva magát a lapjához, majd mintha mi sem történt volna, előkapta mobilját.
- Megtaláltam. Itt van a Sakura-Club környékén.  A hívást még háromszor megismételte, aztán a fiú nyomába eredt.

    Zao addigra már egy aluljáró lámpákkal kivilágított széles folyosóján haladt, s a feje felett elzúgó személyautók, és
kamionok dübörgését hallgatta. Pontosan tudta, hogy mi kell most neki. Nyílegyenesen az egyik szellőzőnyíláshoz sietett, és lekapta róla rácsos fedelét, majd egy kisebb hátizsákot húzott ki belőle. Szerzeményét letette a földre, és leguggolt.

    Egyetlen mozdulattal felnyitotta a hátizsákot, arcán pedig apró mosoly futott át. Kivett két Colt 4.5-öst. Rájuk szerelte a
hangtompítókat, majd a táskát visszadobta a helyére, a rácsot visszaillesztette, a két pisztolyt pedig készenlétben tartva
elindult kifelé a járatból.
"Nekem is vannak Agyaraim, amikkel szét tudom tépni ezt a James Bond palántát úgy, hogy még Hiwatari sem tudja beazonosítani!"

    Egy parkot szemelt ki hadszíntérnek, ami ilyenkor már biztosan zárva volt, és szinte senki sem lógott be. El akarta kerülni a fölösleges vérontást, és tökéletesen ép bőrrel akarta megúszni az estét. Fogalma sem volt róla, hogyan magyarázhatna ki egy lőtt sebet, amikor elvileg neki a nappali kanapéján kéne az igazak álmát aludnia.

    A helyszínre érve gond nélkül megmászta a kerítést, majd miután szinte zajtalanul ért földet kiegyenesedett és elindult a park belseje felé. Még véletlenül sem ment ki a gyalogútra, azzal nyílt céltáblát csinált volna magából. Szürkéskék szemei
majdhogy nem macska módjára világítottak, a sötétség ellenére pedig pupillája egyetlen ponttá zsugorodott. Most az élete volt a tét, most ő volt a célpont, de egyben a vadász is. Most azért készült ölni, hogy magát megvédje. Annyi emberrel végzett már, de még sose bújt az áldozat bőrébe. Nem hitte, hogy eljön a nap - jobban mondva éjszaka - amikor ezt is megtapasztalhatja.

    Tudta, hogy többen vannak. Kizártnak tartotta, hogy csak a 007-est küldjék rá. Biztosra vette, hogy ott volt még a 008-as,
009-es és a 010-es is, vagy még többen. Négy ellenfele már száz-százalék, hogy volt. Különösebb félnivalója nem akadt, mivel ezeket, a Kutyákat el tudja intézni, csak sajnálta rájuk a drága időt.

    Hirtelen megtorpant, és fülelni kezdett. Jól sejtette, többen voltak. Egyelőre két pár láb lépteit hallotta, de megérzése
szerint ez nem sokáig maradhatott így. Hátát az egyik öles törzsű fának vetette és fülelt. Ahogyan arra számítani lehetett a
két alak nem beszélt, nehogy ezzel felfedjék helyzetüket.
"Ostobák! Már pontosan tudom, hogy hol vannak, szóval akár üvölthetnétek is!"

    Ragadozó módjára, lesben állva, villogó szemekkel nézte, hogyan osonnak egyenesen a karjaiba leendő áldozatai. Alig bírt elfojtani egy izgatott hangot, de visszafogta magát, már csak pár méter hiányzott, hogy az egyik kitérjen a fa takarásából, és akkor leszedheti.
- Üdv a Halál-Expresszen. - motyogta és meghúzta a ravaszt.

    Szokásához híven telibe találta áldozatát, pont a halántékába csapódott a golyó, s kifröccsenő végébe zuhant a halott,
nyitott szemmel, és félig tátott szájjal.
- Bámulatos vagyok, mi? - suttogta maga elé, majd hirtelen oldalra fordította jobb karját, s oda se nézve ismét meghúzta a
ravaszt.

    A 007-est is sikerült leterítenie, habár tőle kicsivel többet várt volna egy szimpla homlokba eresztett lövedéknél.
Karórájára pillantott, majd egy pillanatra elmosolyodott, ahogy eszébe jutott megvételének körülménye. Még a ruhavásárlásnál is jobban kiakasztotta vele Mizunát, mivel először egy Rolexet akart vele megvetetni.

    Körbenézett, majd kényelmes léptekkel a kerítés felé vette az irányt. Kettő egy estére most elég volt neki, a többieket
máskor intézi el. Mást már nem hallott a közelében, s a jelek szerint a többi Kutya nem talált ide, vagy szimplán máshol
várták őt. Az utóbbit tartotta valószínűbbnek.

    Jobb meggyőződése ellenére tért vissza az aluljáróba, és rejtette el fegyvereit a tárak mellé, de nem akarta, hogy Mizuna rábukkanjon a lakásban. Különben sem állt szándékában még ennél is jobban belekeverni a lányt. Csak pár napra tervezte, hogy meghúzza magát nála, aztán tovább áll. Amúgy sem ajánlatos egyhelyben maradni, úgy könnyedén megtalálnák.

    Kiért egy forgalmas főút melletti járdaszakaszra, s időről időre irányt változtatott, hogy az esetleges követőket lerázva
tudjon eljutni ideiglenes szálláshelyére. Őszintén remélte, hogy Mizuna nem végzett előbb a munkával, és nem jött rá, hogy ő nincs a lakásban. Hiába zárta őt be a lány, a tűzlétrán akadálytalanul lejutott, s a visszajutáshoz is ezt használta.

    A nappaliba érve gyorsan levetette magáról vörös ingét, ledobta a kanapé mellé, ő maga pedig kicsit fáradtan elnyúlt a
díványon. Nem takarózott be, ahhoz túl meleg volt, annak ellenére is, hogy az ablakot Mizuna még távozása előtt kinyitotta.
Az otthonos, kicsit rumlis lakás holdfényben fürdő helyiségében egész gyorsan elaludt, s hosszú idő óta először nem voltak rémálmai.

    Az a kis puha, selymes-bőrű kéz viszont, ami az arcát pár másodpercig cirógatta, túlságosan is valóságosnak tűnt, és túl jó volt ahhoz, hogy csupán álom legyen. A hozzá párosuló illat is erről árulkodott, de Zao nem nyitotta ki a szemeit, hogy
megbizonyosodjon róla. Félt, hogy hiába igaz az, amit érez, ha felpillant, ugyanúgy elvész a varázs, mintha csupán álmodta volna.

    Tudta, hogy veszélyes játékot űz, és ha folytatja, akkor talán még az életénél is sokkal drágábbat veszthet el. De most
az egyszer olyan jól esett neki elgyengülni és valóban pihenni. Érezte, hogy ez lesz. Már akkor sejtette, amikor először
meglátta...