Először Matt lépett be a kastélyba, majd utána Daisy, végül Allen. A szolgálók elszórtan siettek ide-oda, végezni a napi
teendőket.
Hangos ordibálás hallatszott ki az egyik hatalmas, fehérre festett, zárt faajtó mögül. Allen és Matt összenéztek, de ebből
Daisy nem értett semmit. Már majdnem megkérdezte Allent, hogy mi is folyik a falakon túl, de a férfi hamarabb megszólalt:
-Most Lussie, és Luigi van bent, Henryvel... tanítja őket.
-Ilyen hanggal?- kérdezte, miközben nyelt egyet.
A fiúk ismét összenéztek, majd Matt válaszolt.
-Ez még, a gyengébb verzió.
Daisynek kikerekedtek a szemei, majd csendben maradt.
Allen ujjai az övéihez kulcsolódtak, és megszorította a kezét.
-Ne félj, nem hagyom, hogy téged bántson.- súgta a fülébe. Ez kivételesen igaz volt. Az egy dolog, hogy elégtételt fog venni
a szabadsága miatt, de más rajta kívül nem nyúlhat hozzá ártó szándékkal. Daisy visszamosolygott, és kicsit oldottabb hangulata lett.
Matt leszedte magáról a papi jelmezt, és az ajtóhoz sétált. Még látszott, hogy nagy levegőt vesz, majd beront a szobába. Henry épp egy könyvet szorongatott a kezében, miközben fenyegetően magasodott a két fiatal fölé, akik a kanapén egymáshoz simulva, azt sem tudták, hogy húzzák jobban össze magukat.
-Nem ordíthatsz így velük.- mondta Matt.- az órának vége.- állt a testvérek közé. Luigi rögtön felpattant, és az ajtóhoz ugrott,
de Lussie, a ruha miatt is, lassabb volt.
-Mégis, hogy képzeled? Nevelésre van szükségük.
-Nem Henry, ezt csak te látod így.
-Takarodj ki innen! Nekem te nem parancsolsz!
-Mert?- fonta keresztbe a karját maga előtt.
-Mert te a testvérem vagy! Sajnálatos módon!
-Rendben. De ők is a testvéreid, akkor te sem parancsolhatsz nekik. Szóval hagyd őket békén, és ha felhúztad az agyad valamin, akkor ne rajtuk töltsd ki, hanem szólj, és hátul lerendezhetjük. Világos voltam?
-Még megbánod ezt.
-Már tizenöt éve ezt hallgatom. Még több száz évet kell együtt töltenünk, frissíts a szókincseden. És neveld meg magad!- nevette el magát.
Henry ökölbe szorította a kezeit, és majdnem rárontott öccsére, de nem tette. Átnézett a válla felett, és pillantása rögtön
Daisyre esett, akiben még a levegő is bennakadt a súlyától. Nyájasan, de egyben gúnyosan is elmosolyodott, és Matt vállát meglökve kisétált a szobából.
-Ó, tehát itt vagy. Meddig kell elviselnem, hogy ember van köztünk?- nézett kérdően Allenre.
-Ne félj, hamarosan vége.- válaszolt halkan.
-M-mi?- lepődött meg Daisy.
Allen ránézett, és egy "később elmondom" pillantással el is hallgatatta.

-Ó, Daisy drágám!- szólalt meg egy fülsértően hangos, vékony hang. A lány a lépcső felé nézett, és egy éjfekete hajú, kék szemű ( ezen már nem lepődött meg) nőt látott meg, aki lefelé igyekszik. Haját szorosan egy kontyba tűzte össze, zöld ruháján meg-megcsillantak a díszítő kövek. Mikor leért, odalépett a lányhoz, és vállát átkarolva két puszit nyomott az arcára. Daisy meglepődött, hiszen nem értette, hogy egy felsőbb rangú nő hogyan viselkedhetett vele így.
-Szóval, holnapután megtarthatjuk a menyegzőt?- kérdezte felvont szemöldökkel.
-Holnapután?- kérdezett vissza ledöbbenve.
-Talán valami gond van, szobalány?- kérdezte Henry gúnyosan.- Azt hittem, azért jöttél ide, mert szereted a "drága" öcsémet, és nem számít, mikor keltek egybe. De úgy látszik tévedtem.
-Fogd vissza magad Henci!- mordult rá Allen.
-Semmi gond.- hebegte Daisy, és bűnbánóan lehajtotta fejét.- Hamisan mutatkoztam be, ezért a bocsánatát is kérem. Ami pedig az esküvőt illeti, engem nem zavar, ha holnapután tartjuk meg...
Matt a könyökével oldalba bökte testvérét.
-Engem se.- nyögte ki Allen.
-Hát akkor mindent tisztáztunk.- sóhajtott fel Gathel, és összecsapta két kezét, miközben negédesen mosolygott, kivillantva szemfogait - Daisy drágám, majd Lussie segít a ruhaválasztásban, semmi mással ne foglalkozz, bízz rám mindent.
-Óh... rendben.- válaszolt.

Egy bő fél óra múlva Daisy bement egy szobába Lussievel, és ruhákat néztek. Allen pedig a saját hálójában morgolódhatott. Matthew ott volt vele, és kicsit viccesnek tartotta öccse kitöréseit, mert sehogy sem értette, hogy mi váltja ki, mivel a lány egy érték a számára. "Megváltás." Bevallotta, hogy nem tartja sugárzóan szépnek, aki kirí a tömegből, de a maga módján elég páratlan. Tudta, hogy öccse már megszokta a telt idomokat, és kicsit hidegzuhanyként érhette Daisy alakja. Nem volt ő fiús, sem pedig csontkollekció, csak éppen vékonyka a többi nőhöz képest. Meg volt mindene, ami egy férfit lázba tud hozni, csak még nem tanították meg rá, hogy hogyan használja. Persze minderre Allen válasza csak annyi volt, hogy akkor vegye el ő maga!
-Akkor azt mondd meg nekem, kit választanál... Daisyt vagy Barbarát?- tette fel a kérdést Matt. Barbaráról tudni kell, hogy már huszonnyolc éves, hajadon, és megkeseredett szüleivel él, akik mindennél többre becsülik hitüket. Lányukat kolostorba akarták adni, hogy Istent szolgálhassa. Sötétbarna haja volt, ami mindig kócosan állt, akárhogy próbálta lelapítani. Barna szemeit mindig szemüveg takarta el, ami mára rendesen megvastagodott a sok olvasás miatt.
Allen röviden hallgatott, majd fanyar képpel válaszolt:
-Daisy.- motyogta.
-Rendben. Daisy vagy Josephina?- tette fel megint a kérdést.
Josephina tizennyolc éves, hamvas bőrrel, világosbarna hajjal, kék szemekkel, és persze kívánatos idomokkal. A baja egyedül a fejével volt, vagyis azon belül. Korához képest még nem talált rá önmagára, és gyakran hajlamos volt a hisztire, a gyerekeskedésre, néha pedig úgy viselkedett, mint egy normális nő, de ez túl ritka volt nála. Volt olyan alkalom is, mikor
hangulatát egy utcanő is megirigyelte volna. Mint egy vadmacska, olyan volt az ágyban, de ez csak egy éjszakán át tartott.
Ezt az alkalmat pont sikerült kifognia Allennek, de már ennek is vége.
-Daisy.- dünnyögte az orra alatt.
-Daisy vagy Nora?
-Daisy.
-Daisy vagy Lilian?
-Daisy.
-Daisy vagy Flor?
-Flor.
Matt újabb kérdést tett volna fel, de szája nyitva maradt, mikor elértek hozzá a szavai. Egyet sóhajtva temette kezébe arcát.
Tehát az a nő még mindig előrébb áll Allen listáján, mint leendő felesége.
-Elviselném még az apját is, de legalább nem őt kell elvennem.- morogta, és levágta magát a fotelbe.
-De miért utálod ennyire? Hiszen...
-Elvett tőlem mindent, ami miatt idáig érdemes volt élnem.- mondta tagoltan, kiemelve minden egyes szót, aztán nyomatékosan kijelentette:
- Soha sem fogom megszeretni, azt meg végképp ne is várd, hogy egy ujjal is hozzáérjek.
-Az elsőt talán még elhiszem, de a másodikon nevetnem kell, öcsém! Nem hiszem el, hogy te, London híres szoknyapecére, kihagynál egy olyan lehetőséget, hogy minden éjszaka egy nő fekszik az ágyadban, és hozzá sem érsz!
-Elhiheted... már a gondolatától is undorodok.
-És ha vámpír lesz?
-Az sem változtat a dolgon. Számomra mindig is csak egy elsorvadt rózsaszár lesz... sok tövissel.