Matt és Allen, halk kopogásra kapták fel fejüket. Miután Allen rámordult zaklatójára, hogy szabad, kinyílt az ajtó.
Daisy feje bukkant elő az ajtó mögül, és szégyenlősen elmosolyogta magát.
-Elnézést, ha zavarok, én csak...
-Ugyan... holnaputántól én leszek az, aki itt zavar.- állt fel Matt, és jelentőségteljesen megszorította öccse vállát, majd
az ajtóhoz sétált, és szélesebbre tárta - Kettesben hagylak titeket, ha nem gond... persze ezt kétlem.
Daisy kicsit elpirulva fordította az ablak felé arcát, Allen pedig elkomorult tekintettel nézett bátyjára. Matt mosollyal
csukta be maga után az ajtót, aztán Allen a lányhoz fordult:
-Mi miatt jöttél ide?- kérdezte, és hellyel kínálta a lányt. Ő nemet intett, és feszengve összekulcsolta kezeit, és ujjait kezdte tördelni. Zavarában rágcsálta alsóajkát, és Allen szerint ezeket az árulkodó jeleket ő maga észre sem vette.
-Igazából én... csak... nem hagyott nyugodni az, amit Henryvel beszéltetek odalent... mert én...
-Ne figyelj rá.- szakította félbe, és aprókat lépkedve, közelített hozzá.
-De én... tudom, hogy nehéz lehet itt mindenkinek, hiszen csak egy betolakodó vagyok, de ha nem felelek meg az elvárásaiknak, akkor tovább is álltam...
-És itt hagynál?- bökte ki a kérdést, amin maga is elcsodálkozott.
Daisy felkapta a fejét, és rémülten nézett rá. Sokszor pislogott, ami a férfi szerint csak a könnyeit leplezte. Nők.
-De... én nem akarom.- suttogta.
-Mit nem akarsz?- halkította le teljesen a hangját ő is.
-Hogy...- önkéntelenül is a nyakához emelte kezét, és megmasszírozta a bekötött nyomokat. Nem volt tudatában annak, hogy mit csinált, hiszen látszott rajta, hogy keresi a szavakat, de Allennek rögtön leesett a tantusz. Nem akart olyan lenni, mint ő.
Éljen! Újabb fegyver ellene, és ez csak a saját érdekeit szolgálja. De ez érthető volt, ugyanis a legelső találkozása a
fogaival nem éppen a jó élmények közé volt sorolható. Logikus, hogy félt ettől az oldalától. Talán majd felhasználhatja ellene.
-Nem haraplak meg... ha nem akarod.
Újra ráemelte tekintetét, és szemeiben hála csillogott.
-Tényleg?
-Miért kell mindig megismételnem magam?- préselt ki magából egy mosolyt, majd átölelte. Daisy karjai a férfi dereka köré fonódtak, majd megszorította. Néhány percig így álltak csendben, majd Allen kibontakozott az ölelésből. Kicsit furcsán érezte emiatt magát, de nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek.
-Kiválasztottátok már a ruhát?- váltott másik témára, majd a vállánál átkarolva, kisétáltak a szobából.

Daisy késő délután kilovagolt Allen húgával, és öccsével. Megint Démont kapta hátasnak, de megígérték, hogy majd kap egy másik lovat, amint lehetőségük nyílik rá.
A Nap már a határt súrolta, de még alig sötétedett. Az eget narancssárgára festette, a felhők pedig elszórtan gyülekeztek, és vihart ígértek. Gyenge szellő simogatta Daisy arcát, és hajába kapott bele alkalmanként.
Azt a szörnyű esküvői ruhát már rég lecserélte egy világoskék, egyszerű, kicsit divatjamúlt ruhára, ami furcsamód kiemelte
alakját. Talán a szabása miatt.
Lassan lépdelve haladtak, a birtok határai felé, miközben Lussie Daisynek magyarázta, hogy hogyan viselkedjen, mozogjon, beszélgessen a társaságban, főleg ha azok mind vámpírok lesznek.
-Nagyon figyelj arra, hogy soha ne nevesd el magad, és ne mosolyogj senkire néhány pillanatnál tovább. Az ükapám szemébe pedig soha se nézz, ha félsz tőle. Megérzi egyetlen pillantásodból... és akkor véged.
-Ükapád?- kérdezte Daisy döbbenten.
-Igen... Lord Lucius de Noir már ötszázkilencvenhárom éves.- folytatta Luigi.- De ne akard, hogy haragudjon rád! Egyszer már megütötte Allent... egy teljes hónapon át hordta a nyomát.
-... miért ütötte meg?- kérdezte csendesen. Lussie és Luigi összenéztek, majd néhány percig csendben lovagoltak tovább. Végül Lussie felsóhajtott és válaszolt:
-Régebben Matt sokáig kijárt a városba, minden egyes nap... A szüleink azt hitték, hogy kéjvadász... hogy csak szórakozni megy el itthonról, akárcsak most Allen, de Allen kifigyelte, és rájött, hogy Matt egy lány miatt jár el hazulról. Naphosszakat
lovagoltak, és sétáltak együtt, de Matt nem engedte meg magának, hogy még mélyebben megkedvelje, de ez már rég megtörtént. Beleszeretett, de tudta, hogy ez nem helyes, hiszen Sarah ember volt. Allen viszont közbeszólt. Rendszeresen elhívta a lányt a saját nevén, de mindig lehívta Mattet, és kettesben hagyta őket. Lassan Sarah érzései is erősebbek lettek, miközben Allen anyáékat puhította, hogy engedjék meg a házasságukat. Apa belement, azzal a feltétellel, ha Matt vámpírrá teszi Saraht. Anya, ha nehezen is, de megengedte. Matt megkérte Sarah kezét. De ez az ükapám fülébe került. Rögtön eljött, és követelte, hogy szakítsák meg a jegyességet. Szégyennek tartotta, hogy egy évszázadok óta tisztavérű család sarja, egy embert vegyen el. Matt már majdnem rábólintott, mégha nagyon fájt is neki, de Allen nem engedte ezt, és kiállt mellé. Megfenyegette, hogyha nem hagyja Mattékat békén, akkor mindent kitálal az embereknek. Mondhatom, én is nagyon megijedtem, anya pedig majdnem szívrohamot kapott. Ükapám sértegetni kezdte Allent, akiről tudni kell, hogyha a lelkébe taposnak, akkor hamarabb üt, és aztán gondolkozik.
Szerencsére vissza tudta magát fogni, de elég csúnyán visszavágott a szavaival. Lucius megütötte Allent, és kijelentette,
hogy addig nem hajlandó felénk sem nézni, amíg meg nem jön az eszünk. Elviharzott, és azóta nem is láttuk. Matték tovább éltek volna boldogan egymás mellett, de... Sarah... rá egy hétre meghalt... balesetben.
Daisy úgy érezte magát, mintha jeges vízzel öntötték volna nyakba. A hideg is kirázta a lány halálának gondolatára. És ez mind igaz. De tudta, hogy koránt sincs vége a történetnek. Reszketve felsóhajtott, és kiegyenesedett a nyeregben.
-És... nem Lucius tette?
-Nem.- jelentette ki határozottan.- Pont azon a napon, egy elég neves család tiszteletére rendezett bálon volt jelen. Több
szemtanú is igazolhatja.
-Ezután mi történt?
-Matt teljesen belebetegedett. Napokig nem evett, és ez még csak a kisebb baj volt, de egy vámpírnak létfontosságú, hogy
naponta vérhez jusson. Teljesen lefogyott és csak árnyéka volt önmagának. Egy csontváz volt, lehetne így is mondani. Egyedül Allen volt az, aki tudta benne tartani az életet. Még rám sem hallgatott. Allen végül elérte nála, hogy legalább vért igyon, de ez Mattnél már meneküléssé fajult. Menekülésből ölt. Allennel egyszer össze is vesztek, azóta Allen megfogadta, hogy soha nem engedi meg magának, hogy szerelmes legyen, mert nap, mint nap elé tárult bátyja képe. Végül két és fél év után sikerült felállnia a nyomorából. De még mindig fájó seb, ha meghallja Sarah nevét.
Daisy nem tudott erre mit mondani. Legszívesebben elbőgte volna magát, de tudta, hogy ez semmit nem változtatna a rideg valóságon. De egy valami nagyon bántotta. Újra egy olyan tényező, amit még csak most tudott meg Allenről. Megfogadta, hogy soha nem lesz szerelmes. Rádöbbent, hogy mennyire nem is ismerik egymást. Semmit sem tud róla, és csak úgy tud meg róla dolgokat, ha testvéreitől kérdezi.
-Nagyon hálás vagyok ezért Allennek, hiszen... visszahozta a biztos halálból a másik bátyámat.