Szépen sorjában, lassan landolnak a vendégek. Minden hajó oldalán a felségjelzés ugyanaz, kivétel ez alól a Centrai. Ennek a hajónak az oldalán a háromszögletű hajótest fölé díszes bolygókat rajzoltak. A többié egy ék alakú hajótest, benne egy S betű. Ezek voltak a még mindig Sol állományban lévő hajók. Pár perc feszült csend, majd hangos szisszenés, és egyre terjedő, de gyorsan eloszló hidrogénköd kíséretében leereszkedtek a rámpák. Kiáltás hangzott fel az irdatlan dokkban, mire fémes csattanás érkezett válaszul, amint a fémvázak vigyázzba vágták magukat. Lang ekkor kicsit közelebb húzódott a csoporthoz, igen csak érdekelte, hogy mit tárgyalnak... A rámpákról leszálló alakok - bizony - adtak néznivalót... Öt hajóból a Scharkon lévő egyenruhának pontos másában sétáltak le, összesen öten. A különbség csak annyi volt, hogy kevesebb rendjel és érdemrend díszítette a ruházatukat. A hatodik hajóról kiszálló személy már kicsit másképp nézett ki, két méter körüli magasságával - nem mintha a többiek sokkal alacsonyabbak lettek volna - kirítt közülük, arcát több sebhely is ékítette, vagy inkább csúfította.
A fekete nadrág helyett majdnem ugyanolyan, testhez simuló, szürke, fehér, és fekete színekből összeállított terepnadrágot, ugyanolyan nyomású, rövid ujjú zubbonyt, és fekete bakancsot viselt. Mindeme ruházatot kiegészítette a fekete mellpáncél és a hátára szíjazott platformon villogó négy különféle fegyver, valamint a sisak, amit éppen kesztyűs kezében lóbált. Lang az alakon végignézve rögtön levonta a következtetést, hogy ez egy gyalogos. Nem tévedett. A sebhelyes, sötét hajú és szemű férfi mutatkozott be először. Bár ez inkább jelentésnek hangzott...
- Josef Redon tábornok a Sol 275. űrgyalogos hadseregének parancsnoka jelentkezik. Jelentem, egységem egy hadtestét védelmi pozícióban a TK. 16. – 20. Számú kolónián hagytam. A 2. század teljes harckészültségben a rendelkezésére áll, Uram. – szól szabatosan, majd amikor Schark nyugtázza, és kezet nyújt felé, Langnak még egy mondat megüti a fülét:
– Örülök, hogy látom.

Mielőtt a meglepett Lang parancsnok kérdezhetne, a következő férfi is kilép a többiek közül.
-Cet Bedford hadnagy. Az Elektra cirkáló parancsnoka. – majd szépen sorban a többiek is tiszteletüket teszik a hadnagy előtt. A bemutatkozásokból kiderül, hogy jelen van az Exeter cirkáló első tisztje. A kapitánya meghalt az iménti csatában - egy bizonyos Steev Good zászlós... A Domin fedélzetéről Alexander Need kapitány jött, valamint a Deth parancsnoka, egy bizonyos Koi Saga. A Centrai haderő főparancsnoka Nedon McNel tábornok. Mindezen formaságok után - Langnak ekkor tűnik fel, hogy mindenki úgy kezeli a hadnagyot, mintha személyesen is ismerné – a harminc év kor körüli társaság gyorsan, röviden elmondja, hogy mit és miért tettek. Kiderül, hogy az, amit évszázadokkal korábban, a II. világháború idején a csillagászok egy szokatlan fényjelenségnek néztek, valójában a Centrai haderő egy sikertelen betörési kísérlete volt. Az is kiderül, hogy a Naprendszer számos pontjáról előkerült hadihajók bizony pár évvel a Galaktik leszállása után érkeztek és rejtőztek el. Ekkor hall Lang először valami "Sator Csatát" emlegetni. Az elbeszélések szerint minden hajó abból az ütközetből menekült meg. Majd - mint ahogy a gyalogosok is - hiberálomban vészelték át az éveket. Lang ekkor - elgondolkodva Schark és a Sol katonáinak viselkedésén - arra a következtetésre jut, hogy ő, Shark is így élhet még mindig... Ekkor kockáztat meg egy kérdést a Centrai tábornok felé:
- Hány éves is Ön?- érdeklődik.
- 150. – jön a válasz – még ötven év a nyugdíjig.
- A Galaktik Történelmi részlege nyitva van, uram. Ott utána tud nézni a Sol gyalogságának és tisztjeinek. – magyarázza
Schark az életkort. A rövid megbeszélés során Langnak feltűnik, hogy bizony ez úgy fütyül mintha itt minden az övé lenne...
A gyalogosokon kívül mindenki visszatér a hajójára. A Centrai rajok belépnek a hipertérbe, a többiek maradnak. Schark pedig átöltözve a Szövetség űrgyalogosainak egyenruhájába, beszáll az egyik hajóba és – bár ellenkezik – a kíváncsi Lang és a Solos gyalogosok társaságában elhagyja a Cimmerát. Elindulnak az űrbe dermedt 24 űrhajó, a II. szállítószázad hajói felé. A pilóta a legközelebbi, kísértetiesen sötét hajótest felé kormányozza a kompot. A karcsú, szürke testen csak a helyzetjelzők villognak, az ablakok sötétek, oldalán a komp reflektorai világítják meg a nevet: Remény.

A Szövetség kompján kinyúlik egy tudat. Kinyúlik, hogy minden műszernél pontosabban kutassa át a hajót, hogy már azelőtt tudjon mindent, mielőtt bárki is a fedélzetére lépne. Az akarat odaát a Remény fedélzetén testet ölt. A kihalt folyosókon egy sötét, túlvilági árny suhan végig. A hajó méretei miatt csak emberi méretben... Fekete teste hangtalanul surran egyik folyosóról a másikra, nyomában sorban kapcsolnak fel a mozgásérzékelő lámpák. Az árny, vagy test végigkutatja a folyosókat, a vezérlőt, kivallatja a hajó agyát, felkészíti a közeledő emberek fogadására, majd a mentőfedélzet kapszulái felé veszi az irányt. A kapszulákhoz érve nem kell felnyitnia egyiket sem ahhoz, hogy tudja: hiába a remény... Hiába reménykedett abban, hogy bárki is túlélte a katasztrófát, már az első kapszulánál tudja, hogy az összes beragadt. A bennük rekedtek még úgy 100 évig élhettek, annyira volt elegendő a kapszula saját energiája, utána mind meghaltak. Még szerencse, hogy észre sem vették, mikor a mentéshez kész fagykapszulában megszűnt a létfenntartás. Mindeközben a kis kompon a pilóta szeme kikerekedik, mikor észreveszi, hogy a hajó eddig sötét ablakai sorban elkezdenek apró gyémántokként szikrázni az óriás testén, mintha valaki, vagy valami a gondolat sebességével, de mégis kézzel fogható – legalábbis a mozgásérzékelők számára látható – formában rohanna végig a hajón. Azonnal jelenti a katonáknak, hogy véleménye és a műszerei szerint valami van a szállítóegységen. Pár perc múlva az életjel - úgy ahogy
volt - el is tűnt a hajóról.

A Szövetségi kompon Schark letöröl egy, a sisakja alól kicsorduló könnycseppet. Halkan felsóhajt, de lelke legmélyén felüvölt. Dühös lett ettől a látványtól, nagyon dühös... és most pusztítani akar.
"Felelős voltam értük. Nekem kellett volna megvédenem őket, és tessék... De ezt nem viszik el szárazon." – Szemeit az űr azon pontjára kapja, ahol nemrég lezajlott a csata, és most a Szövetségi hajók túlélőket keresnek a roncsok között. Bizakodva, mivel az egyik trák cirkálóról életjeleket vesznek. Abban a pillanatban a cirkálót és a mentőhajót hatalmas, átjárhatatlan, egy szupernóva hőjével tomboló lángfal választja el a világűrtől. A hajó pilótája megdöbben, hiszen a vákuumban nem lehet tűz... nincs ami táplálja – kerek szemekkel, tehetetlenül nézi végig, amint a lehetetlen tűzeset - szinte pillanatok alatt - felfalja, összegyűri a Trák hajót, és vele az összes rajta lévő túlélőt.

A Reményen az árny megáll a következő kapszula, egy 10 év körüli kislány kapszulája előtt. Az egységen egy felirat: Eliza Schark.
A férfi arcán ismét végiggördül egy könnycsepp a sisakja alól - ha valaki figyelné - még a fotonszűrőkön is átvilágít szemeinekvörös izzása, keze görcsösen markolja a karfát, többször is visszahúzza, hogy ne ragadja meg a hátán lógó kardot. Bár most mindennél jobban vágyik, hogy kezébe fogja, hisz fogadott gyermekének „koporsóját” látja. A káosz lénye felmorran, de ez a kompban senkinek sem tűnik fel. Ezúttal nem áll meg a kapszula falánál... mikor besurran a tartályba, irtózatos látvány fogadja. Ez a gyerek bizony tudta, mi történik vele... a kapszula már csak a halál előtti pillanatokban fagyasztotta le a lányt. A Sötét árny - most már vörösen izzó lángokat lövellő - szemeivel a kicsi halottan is rémült szemei néznek szembe, a csinos arcon még mindig ott van megfagyva az utolsó könnycsepp, és a megértés... az élni akarás által maszkként ráfagyott kifejezés. Az entitás elhagyja a hajót. Schark elkomorul. Hangulatváltását néhány, a hajóban mellette ülő - köztük Lang is - észreveszi, akaratuk ellenére távolabb húzódnak az irtózatos haragot és fájdalmat sugárzó alaktól.

Az egyik mentőhajó személyzete felkiált a rémülettől, mikor az általuk kimentett közel harminc Trák harcos szinte egyszerre kezd saját nyelvén üvölteni, utána levegőért kapkodni, mintha egy kéz fojtogatná őket. A helyiségbe lépő egészségügyiek kővé válnak a látványtól. A közel három méteres testek a padló fölött lebegnek, szemeik rémülten merednek maguk elé, mintha látnák azt, aki ezt teszi velük... – és ők bizony látják, és hallják is gyilkosukat – és valami egyre inkább felfelé húzza őket.
A Reményhez közeledő kompon Schark szája szélén egy kegyetlen, vérszomjas mosoly jelenik meg.
" Milyen érzés?" – kérdezi magában, miközben a haldoklók könyörgését hallgatja. Hallja a választ is, de nem érdekli. Ezúttal nincs benne könyörület. A vergődő testek ruháját váratlanul vér áztatja át. A Trákok kék vére - a semmitől keletkező - sebeiken kezd el szivárogni, majd még egy rándulás az összes testen... még egy mindent átható kiáltás... majd néma csend. Az élettelen, megcsonkított torzók a padlóra csapódnak, a döbbent egészségügyiek lábai elé. A csata helyszínén mindenhol ugyanez a jelenet játszódott le, egy Trák maradt mindössze életben. A legmagasabb rangú tiszt, ki a csatát túlélte. Hogy miért? Mert valaki, úton a Reményhez, ezt akarta. Őt gyorsan a Cimmerára szállítják.

Az árnyék villám módjára fésüli át az összes szállítóhajót, de az eredmény szinte ugyanaz, van, ahol nincsenek sem kapszulák, sem testek, van ahol félig sikerült a kiürítés, és talál olyat is, ahol nem volt ideje senkinek még a kapszulába menekülni sem. Itt arról, hogy mi történt a testekkel, az árny nem talál információt. Kint a kis hajón egy alak egyre csalódottabb. Reménykedett, hogy valaki túlélte ezt a pusztulást.

A komp egy döccenéssel megáll. Bedokkol a hozzá képest hatalmas szállítóhajóhoz. Mindössze néhány perc, és az alakulatot vezető Sol katona már ki is nyitja a hajó külső zsilipjeit. Szabad az út a Remény fedélzetére. A Sol katonái még a komp fedélzetén gyorsan állítanak valamit a karjukon lévő műszerpulton, a két Szövetségi katona teker egyet az óráján. A Sol katonák arca elé, a sisakok széléből előcsúszik egy plexi ablak, kezükre kesztyű simul - készek légüres térben mozogni. Schark és Lang sisakja eltűnik ruhájuk gallérjában, majd a másodperc tört része alatt fémlemezek sorakoznak elő, és teljesen légmentesen lezárják a két ember arcát, kezeikre ugyanolyan fémlapok záródnak kesztyűt formálva. Szemeik helyén vörös fénnyel villannak a sisakok külső érzékelői és célzórendszerei. Mindkét csapat tűzkészre emelt fegyverekkel lép a belső zsilip elé. A Solosok energiavetőket szorongatnak, míg a két szövetségi katona kezében a szabvány M – 235– ös taktikai fegyver lapul, táranként 100 darab, 10mm – es robbanólőszerrel és 10 db. 3mm-es thermogránáttal. Bár Schark tudja, hogy ezen a hajón nem lesz szükség fegyverre, de azért nem akar kilógni a sorból. Előremegy, vezeti a csapatot, egyenesen a hídra. Pár perc és egy gyors ellenőrzés után a harcosok visszaállítják rendszereiket az alapállapotra. A hajó már felkészült fogadásukra és feltöltötte termeit levegővel. A hídon nem túl sok az információ, a hajó naplóját hordozható egységre mentik. Sietni kell, a flottától már így is nyugtalanító híreket kaptak. Az agy árulja el nekik, hogy a hajót találat érte, és amikor a légkörbe lépett, túl nagy volt a szög, a legénység bármit is tett, nem tudott változtatni a pályán. Még a sztratoszféra határán elrendelték a hajó kiürítését, de a súrlódás miatt felhevült hajó kapszulái egyszerűen beégtek a vetőcsövekbe. Már senki sem hagyhatta el a hajót, a pilótái pedig a tengerbe landoltak vele. Tízezer emberi élet veszett el, vagy a becsapódás, vagy pedig a hosszú idő alatt, amit a hajó a fenéken töltött.
A központi agy közölte a katonákkal, hogy egyik fagykapszula sem működik, már a létfenntartásra sem jó. A légkör szélén
elszenvedett sérülés miatt a komputer képtelen volt visszavonni a kapszulákat és a saját energiaellátására kapcsolni, így hát sorban merültek ki a mentőegységek telepei. A legutolsó is több ezer éve leállt már... De a hajó azt is közölte, hogy csak a létfenntartás állt meg, a testeket a hajózási szabályzat szerint sztázisban tartotta, ez nem igényelt semmi energiát. Lang legnagyobb meglepetésére Schark megszólalt, először, mióta a Remény fedélzetére léptek. Még valami feltűnt az öreg rókának: bár már régóta lélegezhető légkörben haladtak, a hadnagy arcát még mindig az űrben használatos teljes sisak fedte.

- Alfa szakasz, velem jön a mentőcsövekhez, Béta biztosítja a hidat. Delta, és Gamma irány a következő hajó. – adja szenvtelen hangon az utasítást. Majd a következő másodpercben már a katonai csatornán kezd adást a Sol egységei felé. Igaz, a csata óta a Sol és a Szövetség forgalmazása egy és ugyanaz. – Elektra és Exeter készüljenek tiszteletadásra, kérek egy kompot a Reményhez, három vadászszázad kíséretével.
- Vettük uram. Információt kérek a fogadott személlyel kapcsolatban.
- Majd később. A hajók készüljenek teljes tiszteletadásra. Az Exeterre érkezünk. Jelentsék, ha készen vannak. Továbbítsa minden egységnek, hogy a területen tartózkodó parancsnokok jelenlétét elvárom. Schark. Vége.

A Cimmera kommunikációs pultjánál ülő tiszt kérdőn néz a hajó első tisztjére.
- Mi a parancsa uram?
- A cirkálók parancsnokai készüljenek fel átszállásra. Jelzés az Aresnak, hogy Conor parancsnok is csatlakozzon a küldöttséghez.
- Kit találhattak?
- Nem tudom ezredes, de biztos fontos személy lehet.
Kint az űrben nyugodtan lebegő vadászrajtól elszakad három századnyi gép. Lassan alakzatba rendeződnek, hisz alig fél órányira vannak a Therrától. A vezetőjük már sejti, hogy ki lehet az, akit ilyen szinten kell fogadnia a Sol erőinek. Sejti, sőt tudja, hogy azt a személyt szállítják át a Reményről, akit az ő egyik őse hozott ki az Illinai fogságból. és aki - ha a Satori csata nem vereséggel végződik - a Sol Szenátusának vezetője lett volna. Csak reméli, hogy még él. A Vadászok Népének háromszáz gépe felkészül a díszkíséret adására. Ott a helyük egy ilyen eseménynél.

Lang kerek szemekkel nézi Scharkot. De mivel azzal az egy dologgal tisztában van, hogy itt akárhogy is ő a felettes, a Solos katonák Sharkhoz hűek... nem vonja kérdőre az utasítás miatt. A vadászerő mértéke tudtára adja, hogy valami fontos személyt szállítanak hamarosan a Sol cirkáló fedélzetére. Talán még egy kérdés lesz megválaszolva eme titokzatos Köztársasággal kapcsolatban... Miután döntésre jut, gyorsan határoz, és a Scharkkal tartó alakulat nyomába szegődik. Kíváncsi, hogy mit takargat még a Sol utolsó admirálisa.

Néhány percnyi gyaloglás után megállnak egy mentőkapszula belső zsilipje előtt. Schark némán, csak fejével int a katonáknak, hogy nyissák fel a vetőcsövet. A Sol gyalogosai hang nélkül látnak munkához. Alig tíz perc, és a kivágott páncéllapon át feltáruló akna mélyén már meg is látják a kis kapszulát. Annak a személynek a kapszuláját, aki egykoron a békét hozta el, az örök háborúban élőnek. Annak aki megtanította a testet öltött kegyetlenséget szeretni. Annak, aki miatt végül is mindent hajlandó lett volna feláldozni, csakhogy megmentse. Bár a hatalom, hogy visszahozza az élők közé, rendelkezésére áll, mégsem volt szíve használni azt. Az amit korábban látott, megmutatta neki, hogy ha megteszi, csak fájdalmat ad élet helyett. Majd fél óra megfeszített munka veszi kezdetét. A gyalogosok először leereszkednek a kapszulához, hogy elvágják a tartókapcsokat, utána gyorsan köteleket és csörlőket erősítenek a tartályhoz, és minden erejükkel húzni kezdik, vissza az alagúton. Nem sikerül elsőre, többször is visszaejtik, míg végül sikerül felrángatniuk a hajó folyosójára. Oda, ahol egykoron - mielőtt utasa belefeküdt volna - állt. Mindezt a szenvedést Schark rezzenéstelen arccal nézte végig. Mikor a kapszula ismét a felszínre került, lassan, nagyon lassan lépett hozzá közelebb. Lang szintén érdeklődve közelítette meg a mentőkabint, engedve kíváncsiságának, hogy belekukkantson a plasztacél fedélen keresztül. De a fedelet vastag rétegen fedi a rozsda, ami a felhúzási próbálkozások közben tapadt rá. Schark lassan kinyújtja kezét, a kesztyű eltűnik róla, amint a kapszula falához ér, Lang legnagyobb meglepetésére megmerevedik, mint akibe villám vágott. Mintha egy pillanatra sisakja alól lángok csapnának ki, de mindezt csak képzeletének tudja be... Az, hogy a sisak külső érzékelői már nincsenek meg, a vörös fény miatt, ami a szemnyílásokból sugárzik, nem tűnik fel neki. De a reakció meglepi. Nem tudhatja, hogy a másik érzékei érzik, felfogják, sőt látják is a kapszula utasának haláltusáját. Schark akarata ellenére is végigéli a lány utolsó perceit. Látja a szemében a rettegést, látja félelmét, hallja sikolyait, hallja, amint őt hívja, kérleli, hogy segítsen neki. Érzi az irtózatos lökést, mikor a kapszula kilövőhelyzetbe állt. Érzi a rázkódást, a forróságot. Hallja a lány gondolatait. Érzi elkeseredését, mikor rájön, hogy nincs tovább, nincs aki megmentse őt. Érzi a fájdalmas hideget, amint lassan, túl lassan végigmászik a testén... Érzi az utolsó könnycseppet, ami végül is a lány arcára fagyott. Hallja szíve egyre lassabb dobbanásait, majd végül a néma csendet... Még érzi az irtózatos ütést, ami a hajót érte, és érzi a lány utolsó gondolatát, úgy mintha vele együtt ott lenne a kapszulában. Majd nem érez semmit... Letörli a port a fedőlapról és lassan feláll.
Lang kerekre nyílt szemekkel bámul a kabin belsejébe, nézi a kislány szép vonásait, hosszú fekete haját, szemének kékjét, és a fájdalmat, ami az arcra kiült. Nézi, és megérti, hogy a lány min mehetett keresztül... Szeme lassan a kapszula névtáblájára fut, elolvassa a kopott betűket, majd döbbenten néz a lassan felálló katonájára. Eliza Schark - adja hírül a kis tábla.

Sedon Peremrendszer.

Megrendült a föld, és az apró lények visítva rohantak szerte-szét odúikból. Évezredek óra nem volt ilyen, bolygójuk régóta óta nyugodt volt. Minden áldott évben áldozatokat mutattak be a kultúrájuk egyetlen istenének, A Káosz Lényének. Az eddig meghálálta,jóindulattal övezte otthonukat... de most a bolygót rengések rázták meg, és a több ezer vulkán szinte egyazon pillanatban kezdett forró lávát okádni magából. A nagyúr most iszonyú dühös. A nép papjai gyorsan megkezdenek egy áldozati szertartást, hogy - még mielőtt a bolygót előttük uraló nép sorsára nem jutnak - megnyugtassák a Megtestesült Pusztulást. Papjaik egy hatalmas, fekete sziklából faragott szobor előtt kezdtek hajlongani. A szobor egy tíz méter magas, szárnyas alakot ábrázol, viszonylagosan emberi arcában hatalmas agyarak. Szemeiből lángoszlopok törtek elő, miközben karjában ott sötétlett a pusztítás eszköze: a Pokol Kardja, ahogy ez a nép nevezete. Őseik rájuk hagyták a tudást, hogy a kettő - a kard és a lény - egy és ugyanaz, csak valamikor szétváltak egymástól... valamikor réges-régen, mikor még sem fajuk, sem bolygójuk nem létezett.

Nem csak ezen a bolygón kezdődtek ekkor furcsa események. Több helyen fekete lyukak nyíltak, és ezek bizony bolygókat is elnyeltek, a rajtuk élő fajokkal együtt. Erejük teljében lévő csillagok váltak egy szempillantás alatt szupernóvákká, elpusztítva mindent, ami az útjukba került. A Trák rendszerek bolygóin pusztító meteorzáporok söpörtek végig. Egyik holdjuk, melyre jelentős gyárakat telepítettek, szó szerint atomjaira hullt egy üstökös becsapódásától. A Trák tudósok, legenda-kutatók és papok szinte együtt fordultak a Jóslatok Könyvéhez, hogy az a Trák birodalom bukásáról adjon nekik hírt... Közölte velük, hogy fajuk legrettegettebb legendája közeleg, és bármikor pusztulásba taszíthatja őket, úgy, ahogy már több ezer fajjal megtette. A Föld Napját napkitörések rázták meg. Volt köztük néhány igencsak hatalmas. Ez volt minden, amit a Földön észleltek a Galaxis tombolásából. S az, aki mindezért felelős volt, némán állt egy mentőkapszula előtt, és nézte a benne álmodót... Nem az dühítette fel, hogy meghalt. Ezt már régóta tudta. Hanem az, ahogy meghalt...

-Uram, fogadásra készen állunk. A Sol 1 – 3. – vadászszázada bejelentkezett és hadrendbe felállt a feladat végrehajtásához. A Szövetségi flotta tisztjei szintén csatlakoztak. A Díszezredet a fogadáshoz felállítattam. – szól a sisakrádióban egy hang.
-Vettem. – jön a gyors válasz Schark - furcsán hideg - hangján, majd a katonákhoz fordul és megragadja a kapszula egyik
fogantyúját.
– Föl! – öt harcos emeli meg rajta kívül a tartályt, a többiek kettős oszlopba fejlődnek mögöttük, két katona a menet élére
állt.
- Vigyázz!
Minden bakancs egyszerre csattan, a fegyverek tisztelgésre lendülnek.
– Lépés, indulj! – és a menet elindul a kapszulával.

A katonák feszes vigyázzban kísérik az immár koporsóként szolgáló mentőegységet. Amerre csak Solos katonával találkoznak, mind- mind vigyázzba vágja magát, és tiszteleg a méltóságteljesen, lassan haladó gyászmenetnek. Mielőtt a komphoz vezető zsiliplap kinyílna, az egyik katona leteríti a kapszulát a Sol 275. űrgyalogos hadsereg csapatzászlajával, mivel a Sol zászlaja nem áll rendelkezésükre. A menet a kompra lép. Hátuk mögött - a döbbenettől szólni sem tudó - Lang kapitány halad, szintén vigyázz-menetben. Az apró komp elszakad a Reménytől, alig távolodik el pár száz méterre, mikor mögötte gyémánt alakzatban felfejlődnek a harci gépek. Tisztelete jeléül mindegyik vadász széttárja szárnyait. A Cimmera minden külvilágra néző nyílásában katonák jelennek meg, kerek szemekkel nézik, amint az X szárny-elrendezésű, kecses szivarhoz hasonlító komp körül felfejlődnek a Sol vadászok. A gépek hosszú, folyamatosan vékonyodó, előrenyúló orra, testesebb hatszög alakú hátsó része, a kettő találkozásában a fekete csillogás, a pilótafülke üvege, a széttárt szárnyak, az X- ben szétnyílt nagyobb, és közöttük egy kisebb vezérsík, a végeiken csillogó fegyverek, kiegészítésként a hat hajtómű vöröslő fényének látványa lenyűgözi a szövetség katonáit. A raj beér a két, egy vonalban álló cirkáló közé. Mielőtt elhaladnak a két cirkáló között, az ágyútornyok a felső gerinc irányába fordulva tapadnak a csillagok egy pontjára. Amikor a raj elhalad egy- egy ütegállás előtt, a két hajón egyszerre dördülnek el az ágyúk. A fénylő téglavörös iontöltetek és a mélyzöld turbólézer lövedékek fent valahol, a hajók felépítményeinek magaslatában keresztezik egymást, hogy utána végleg elenyésszenek. A díszlövések a raj nyomában végigsöpörnek mindkét hajón. A csodálkozó szemekkel bámuló Szövetségi katonák eleinte nem értették eme lövések célját, csak később jöttek rá, hogy díszsortüzet látnak. A raj befordul az egyik cirkáló hasa alá, a vadászok egyik százada - még mielőtt leszállna a komp  - előrelendül. Nekik is ott kell lenniük a díszezredben... a többi gép szabályosan kíséri a dokkig a kis leszállóegységet. Oda viszont már csak négy vadász kíséri be.

Pár perccel a komp érkezése előtt felbolydul a tisztelgésre készülő Exeter fedélzete. Vadászirányítása közli, hogy szövetségi hajók jelentkeznek be sorban, hogy a rajtuk lévő - majd száz - magas rangú tiszt szeretné tiszteletét tenni a hajón, és részt venni a közeledő eseményen. A hajó kapitánya, mivel mást nem tud, engedélyezi a landolást, és a fogadásukra maga siet a dokkba.
Egyébként is ott a helye. Már fel is vette díszruháját. Mikor a Szövetségi tisztek megérkeznek, épp a tiszteletadásra készülő
díszezred harcosait ellenőrzi. Mindegyik katona, aki a századokban áll, egyforma magas, bár arcuk eltér egymástól, de mind fizikumuk, mind magasságuk megegyezik. Az első hajóra lépő tiszt meg is jegyzi, hogy milyen jól össze lettek válogatva a fiúk.
A válasz - hogy ők alapban így születnek - szinte sokkolja. A századok felállnak, de a dokk előtt egy alakzatnyi hely üresen
marad. A szomszédos dokkban ekkor szállnak le a Sol rettegett vadászai. Villámgyorsan kiugrálnak a gépekből. A dokk körül dolgozók meg sem lepődnek a három méter körüli, ijesztő sisakba burkolt arcú, hosszú hajú alakokon. Nem először találkoznak a Vadászok népével. Időközben a közel négy négyzetkilométer alapterületű dokkban besorakozik még egy század, ezek megjelenése enyhe riadalmat kelt a Szövetségi tisztekben, ugyanis a Sol harctéri alvázai állnak gyönyörű sorokban az emberi katonák mellé.
Conor tábornok szemmel látható módon bentebb húzza nyakát. Nem szeretné, ha az egyik fémváz kilépne a sorból és megkérdezne bárkit is - mint ahogy egy régi filmben látta... Mi a francért nézte meg?! – szóval feltenné a kérdést, hogy:" Nem ismeri valaki John Conort?"  Izgatott suttogás veszi kezdetét a sorokban felálló szövetségiek között. Időközben egy szinttel lentebb, alakzatba rendeződnek a vadászok, majd felállnak a teherliftre, hogy a főhangárba jussanak. A lift lassan megjelenik a hangárban.
Több szövetségi tiszt a szívéhez, mások az oldalukhoz kapnak, ám fegyvert egyikük sem hozott magával. Conor tábornok ismét elátkozza Cameront, ezúttal viszont az összes sci – fi íróval együtt... Mozdulni viszont nem kíván. Ha az az átkozott nem egy kellemetlen éjszaka után találta ki őket, akkor igencsak nagy bajban vannak... A szabályos alakzat időközben a helyére ér, és a hangárt megremegteti a csapat vezérének üvöltése. Az oszlop megáll. Van rajtuk mit nézni! A majd három méter magas színizom alakok testét, ágyékkötőjükön kívül lábszár- és mellvértjeik takarják. A vértek jobb vállára különös alakú – valószínűleg – fegyvereket szereltek, bőrük enyhén zöldes árnyalata, és díszes, de mégis rémisztő sisakjuk, és az alóla előkígyózó, hosszú, rasztás hajuk látványa teljesen idegen az emberek számára. Az első alkalom, hogy a Szövetség katonái valóban idegen létformával találták szemben magukat... A csuklóvértes karok mindegyike egy-egy gyönyörűen kivitelezett lándzsát tart a markában. A középen vastag, két végén viszont tűhegyes fegyverek felső részét szétnyílt pengék teszik még szebbé, és veszélyesebbé. A Szövetség tisztjei szóhoz sem tudnak jutni a látványtól, amikor a hozzájuk képest jóval magasabb Sol gyalogosok, és a náluk magasabb fémvázak mellé beáll eme alakzat. Mindkét egység majd' egy méterrel alacsonyabb az újonnan érkezettektől. Ám mielőtt az egyik tiszt rádióját, na meg a hangját megtalálva utasíthatta volna hajóját, hogy "Mindegy, hogy ő is itt van, de ezt a hajót ezekkel a szörnyekkel együtt lője cafatokra..."- hajtóművek dübörgése szakítja szét a hirtelen beállt csendet. Az öt gép fennséges látványt nyújtva, lassan a dokk padlójára ereszkedik. Szinte abban a pillanatban felnyílnak a vadászgépek kabinjai, és kiugrik belőlük négy, három méter fölötti magasságú lény, ugyanolyanok, akik az imént a szívbajt hozták a szövetségi tisztekre. Conor levonja a következtetést: valószínű, hogy a többi vadászgép is ezekkel a lényekkel van tele. Akkor van belőlük legalább háromszáz. A Vadászok a komp kinyíló rámpájához lépnek...
Az alakzat éléről kivált még egy lény, és csatlakozott a többiekhez. Öten léptek a komp fedélzetére. Lang a látványtól
önkéntelenül is, de tüzet akart vezényeltetni az épp szép sorokba rendeződő katonáknak. De azok csak a vállukatírángatták.

- Ezért nincs még felkészülve az ember a Vadászokra – magyarázta egy jóval korábbi kijelentését Schark. A öt lény a tartályhoz lépett és megragadta a fogantyúkat, hatodiknak Schark állt be. Ismét elhangzott a vigyázz-menetet elrendelő parancs és a gyászmenet lassan levonult a komp fedélzetéről. Odakint a dokkban egyszerre csattantak a csizmák, a fémlábak és a lábvértek, amikor a menet első katonája megjelent a rámpán. Valahonnan, egy láthatatlan hangszóróból, halk, szívet szorító zene kezdett szólni. A Szövetségiek nem tudták, hogy a Sol ilyenkor szokásos „himnuszát” hallgatják. A menet elvonult a tisztelgő ezred előtt és megállt az egyetlen kiemelkedő tárgy, egy kis fémemelvény előtt. A Vadászok erre az emelvényre rakták a lány koporsóját.
Minden szó nélkül ismét vigyázzba merevedett mindenki, majd a koporsó méltóságteljes lassúsággal leereszkedett a padló alá. Egyedül a korábban ráterített zászló maradt utána, amit négy Vadász tartott meg, hogy pár perccel a koporsó eltűnése után összehajtva Schark kezébe adják. Lent a lány teste becsúszott egy ugyanolyan vetőcsőbe, amiből nemrég kivették, majd kivágódott az űr végetlenjébe, hogy megkezdje hosszú útját a legközelebbi csillag, a Föld Napja felé. Amikor a koporsó elhagyta a vetőcsövet, a Sol összes hajója, ami ekkor a körzetben tartózkodott, egyszerre minden irányba tüzet nyitott. Hatszor söpört végig a hajókról a díszsortűz. A lövegekkel ezúttal nem irányoztak, amerre az ágyúknak állniuk kellett, arra köpték ki a különleges tölteteket. A Cimmera hídjáról csodálkozva nézték a látványt, amint a Sol ék alakú hajói tüzelni kezdtek, a hajótestek egy pillanatra eltűntek a vakító fényben, majd a lövedékek csillogó fény-nyilai szétszáguldottak a kozmoszban. Mint megannyi rózsa - tündöklött ekkor a Sol minden cirkálója. A Cimmera a Szövetségi flotta nevében szintén hat sortüzet adott le. De az ő ágyúi mind egyazon irányba, a hajó orra felé néztek. Ez sem volt egy utolsó látvány. Az Exeter fedélzetén Schark felsétált a kompra és Langgal együtt visszatért a Cimmerára. Ekkorra már tudták, hogy a 24 hajóból egyiken sem találtak életet, és a hajókat „ kitakarítás” végett a Földre viszik.

Mikor a kis komp egy döccenéssel megállt a Cimmera irdatlan hangárjában, és a Sol századával a sarkában a kiszállt két katona, arámpa alján Schark érdeklődő szemekkel fordult parancsnoka felé. Az épp most hallgatta az első tiszt jelentését, hogy mik történtek, míg oda volt... Mikor a foglyokról és túlélőkről kezdett kérdezősködni, egy pillanatra a várakozó hadnagy felé nézett.

-Mi van? – kérdezte baráti hangon. Meglátva a kimondatlan kérést a harcos szemében, folytatta: – még mindig szabad keze van.
-Első tiszt. Az egyetlen foglyot kísérjék a hangárba. – utasítja szinte abban a pillanatban a hajó jelenlegi parancsnokát Schark.
Az utasítást egy kis kíváncsisággal a hangjában Lang megerősíti. Az, ami kíváncsiságát felkeltette, mindössze a tény, hogy elvileg Schark nem tudhatta, hány fogoly maradt életben a megmagyarázhatatlan pusztítás után. Az viszont, amit a kompon ülve érzett a hadnagy irányából, elgondolkoztatta. Eszébe juttatott még sok más furcsaságot is, amit ezek után látott... Vagy csak ő látni vélt? Gyanúja mind erőssebben ég benne, hogy talán a mellette álló katona a felelős a foglyok haláláért, nem is beszélve arról - a semmiből jött - szupernóváról.
Pár perc és a fogoly kicsit értetlenkedve, de belépett a terembe. Nem értette, hogy mi az oka annak, hogy őt most ide hozták.
De mivel fogoly volt, és beszélte a Sol nyelvét, egy pillanatig sem ellenkezett. Mikor kilépett a felvonóból, akkor érte az első
meglepetés. Kísérte nem szállt ki. Ezzel ellentétben viszont a Sol gyalogosai voltak körülötte. Kicsit távolabb a hírhedt
katonáktól két tiszt ácsorgott. Mögöttük egy kisméretű gépet készítettek fel az indulásra. A két tiszt vitatkozott valamin, de
ez a trákot nem igazán érdekelte. A körülötte álló katonák egyike durván oldalba lökte az előtte állót, mire a trák megértette a célzást és elindult a két tiszt felé. A ruhájukból látta, hogy nem Sol katonák azok, akik várják, és döntenek majd sorsáról. Az alacsonyabb, gyalogosnak tűnő katona felé fordult, akinek szemei gonoszul villantak a trákra, és mintha vörös szikrák
játszanának az egyébként zöldes szemekben... A következő meglepetés az, hogy a katona trák nyelven szólt hozzá.
-Most elmehetsz. De viszel egy üzenetet is a kormányodnak. Átadod?
-Mi lenne az üzenet?
-Adják meg magukat!
-Nem teszem meg. Még törvényeink által nem győztetek le, így nem parancsoltok nekem. – válaszolt a büszke lény, majd ismét meglepődött, mikor népe tradicionális fegyverét, egy hosszú, csillogó, megformált energialándzsát dob felé az egyik harcos.
-Néped törvényei értelmében: Kihívlak a vezérek párbajára. – szól a vele szemben álló katona.
-Nem vagy, csak egy gyalogos tiszt. Nem vagy méltó ellenfél. – feleli a büszke harcos.
-Tudtam, hogy ezt mondod. John Schark vagyok, a Sol utolsó főtisztje. Így már elég jó neked? – a lény egy meghajlással adja az előtte álló tudtára, hogy elfogadta a kihívást.

Lang enyhén dühösen néz katonájára, mert az - egy általa abszolút értethetetlen - nyelven gagyarászik valamit, minek az a vége, hogy a Trák meghajol, majd valószínűleg támadóállásba helyezkedik. Lándzsáját magasan a feje fölé tartja és széles terpeszbe áll.
A kezeit lazán teste mellett tartó Scharkkal együtt körözni kezdenek egymás körül...
- Sokszor kérdeztétek, hogy miért tartom ezt az ósdi motyót a hátamon... Itt a válasz. – szól, már a hivatalos nyelven. De
kezeit - bár a trák felé lendül - még mindig nem mozdítja. Viszont hirtelen, olyan sebességgel, hogy Lang követni sem tudja, a trák mögött jelenik meg, és egy félköríves rúgással hátba találja ellenfelét. Lang harcászati rendszere ismeretlen energia jelenlétére figyelmeztetve, veszett sípolásba kezd, majd a hajótól elkülönítő pajzsot von a kapitány köré. Lang - a most már lassan a trák felé forduló - Schark szemeibe néz. Pontosabban abba az izzó vörös, lávaszerűen örvénylő valamibe, ami a katona szeme helyén világít. Hirtelen rossz érzések fogják el, amint szinte vibrálni látja emberét. Schark kezei lassan a hátára szíjazott díszes kard markolatához ér, és lassan kihúzza a fegyvert. Hangja, mikor megszólal, betölti az egész hangárt. Dühében elfelejtett a trák nyelvén megszólalni, így hát mindenki, aki a teremben áll, érti szavait. A látványa egyedül a Sol gyalogosait nem lepi meg. A teste szinte örvénylik, mintha szét akarna szakadni, hangja félelmet, és az ember által elfelejtett, szinte állati ösztönöket ébreszt. Ha ellene kellene felállnia, most Lang is menekülne, és nem harcolna. Dicséretes viszont, hogy a trák megütközni készen fordul meg, és tekint a vörös szemekbe, bár arcára kiül a félelem, majd a szavak hallatán a döbbenet is. Az előtte álló "ember" faja egyik legnagyobb legendáját, a trákok végzetét kezdi idézni. Szó szerint, úgy, ahogy az a Jóslatok több ezer éves Könyvében áll:

- Mikoron jön a sötétség, harmadszor is háborúba taszítva minket, fajunk megláthatja gyilkosát. Én, a poklok szülötte, ki az
idővel egyidős, megmutatja magát. Hogy tomboljon, hogy kétszer söpörjön rajtunk végig. Hogy másodjára teljes valójában jöjjön, és pusztítsa el Ő maga a népet. Hatalmasan és sötéten lángoló szemekkel taszítja a népet a feledés homályába, mint ahogy már évmilliók óta teszi minden más fajokkal... – mikor Shark a szavak végére ért, egy szinte követhetetlen mozdulattal pergette meg a kezében lévő fegyvert, hogy egyik lábát előre téve, kardját a háta mögé nyújtva álljon meg a trák előtt. Szemeiből lángok csaptak ki, a trák hanyatt esett eme nyomástól, arca megégett. Először lövellt ki eme láng úgy, hogy Lang is látta, érezte pusztító hőségét. Megértette azt, ami előtt az egész flotta tanácstalanul állt... Ezek a szemek okozták a Trák hajó pusztulását.
De ki ő valójában?! A tiszt döbbenten nézi a jelenést. Most már beigazolódott a gyanú, hogy ez az alak nem éppen ember... A trák tiszt sem kevéssé döbbenten bámul az előtte álló jelenésre, aki ismét trák nyelven szólal meg.
- Vidd, és mondd el a kormányodnak, hogy a jóslat valóra válik. ITT VAGYOK. – és a trák tiszt agyában felvillan népének egyik legendája. Tudja, hogy nem képzelete játszik vele. Tudja, hogy az előtte álló katona az, Akiről népe jóslatai, és legendái szólnak. Az, aki végez majd egész fajával. Fejvesztve rohan a kis géphez, hogy meneküljön erről az elátkozott helyről. Nem tudja, hogy otthonában a jóslat előjeleit már észlelték.

Lang inkább nem szól semmit. Nem kívánja ezt az akármit felmérgelni, inkább jó alaposan utánanéz Scharknak és egész családjának...