Zao hallotta, ahogy Mizuna félálomban a konyhába csoszogott és töltött magának egy pohár hideg üdítőt, majd amint megitta, elindult visszafelé. Pár másodpercre megállt szobája ajtajában, végül bement és betette maga után az ajtót. A fiú a hátára fordult, s egyik kezét tarkója alá rakva élvezte a kellemes szellőt, ami az ablakon beáramlott, valamint az ezüstös holdfényt.
Elmerengve bámulta a mennyezetet, s végiggondolta eddigi dolgait.

    Ugyanolyan volt, mint az összes többi. Egy a kilencvenkilencből, semmi több. Csupán külsőleg különbözött a többiektől, de belül ugyanolyan üres volt, és céltalan. Mit is akarhatott volna? Kapott ételt, italt, tetőt a feje fölé, és nem is volt hideg,
csak a kiképzés közben. Minden nap visszacsengett füleiben azoknak a jajveszékelése, akik nem tudták teljesíteni a feladatukat, és büntetésből halálra kínozták őket. Közülük senkit sem tartottak méltónak a gyors, fájdalommentes halálra.

    Mindössze azokra a fegyverekre voltak méltók, amiket kaptak, miután bekerültek a tíz legjobb közé. A tíz legjobb bérgyilkos közé. Zao sose hívta így magukat, mindig csak a "gyilkosok" részét használta, mivel az a rengeteg, több millió yen, amit értük fizettek, nem az övék lett, hanem Shinkaié. A kopaszodó, feketehajú férfié, aki ezt az egész borzalmat megálmodta, és valóra is váltotta. A fiú gyűlölte őt... most már.

    Eleinte ő is ugyanúgy állt hozzá, mint minden Kutya: ő a Gazda, akit szolgálni kell, és akkor életben maradnak, még ki tudja meddig. Négy éves is alig múlhatott, amikor először fegyvert adtak a kezébe, és egy halálraítélt elé állítva azt parancsolták neki, hogy ne tegyen semmi mást, csak egyszerűen húzza meg a ravaszt, különben őt ölik meg. Félt. Rettenetesen félt. Kicsi volt még, és ösztönösen kapaszkodott ebbe az értelmetlen életbe. Lelőtte azt a férfit, akinek az arca onnantól kezdve belevésődött az emlékezetébe. Onnantól kezdve azt a napot jelölték ki neki születési dátumként, csak négy évvel korábbi évszámmal.

    A születésnap sem jelentett az égvilágon semmit sem egy újabb rakás számnál, a sorszáma mellett. Adatok. Ezek voltak mind. Egy rakás szám és eredmény, amit az évek alatt produkáltak. Évek, hónapok, napok, órák, percek, másodpercek. Egy közös volt mindben: túl kellett élni. Aki nem volt elég erős, az megtört és meghalt. Vagy önként végzett magával, vagy másokkal ölették meg.

    Zao tisztán emlékezett arra, amikor egyszer elment az egyik fémajtó előtt a kiképzésre menet, és a fém mögül kétségbeesett, tébolyult nyöszörgést és jajgatást hallott. Azok ott bent értelmetlenül hívtak mindenkit, olyan neveket felsorolva, amiket sose hallottak, és amelyek közt talán ott volt az övék is... Aztán a gépfegyver ropogó, lélekhasító hangja, amit síri csend követett...

    Tizenhat éves volt, amikor először bérelték fel. Akkor ő volt a legfiatalabb az első tízből, s mindössze kíváncsiságból
bízták rá a dolgot. Azt hitték, nem képes rá, és őt is eldobható eszköznek tekintették a hatalom megszerzéséért. Egy képviselőt kellett elintéznie. A nevét nem tudta, soha senkinek sem árulták el, hogy az áldozatnak mi a neve. Csak odaküldték őket a megbízás helyszínére, és elvégeztették velük a munkát.

    Tiszta ügy volt. Nyilvános beszéd közben egy kilométerről, egy épülő irodaház tetejéről kellett lelőnie. A Colt4.5-ös
helyett viszont egy távcsöves puska volt a társa. Lelőtte. Pont, ahogy azt a szerencsétlent is négyévesen. Már éppen fel akart szívódni, amikor tekintete megakadt a lelőtt képviselő fölé hajoló férfin. Ismerősek voltak a vonásai, s tudta, hogy honnan. Szakasztott olyan volt, mint az a férfi, akit először lelőtt, csak az ő vonásai szelídebbek és fiatalabbak voltak. Tudni akarta, hogy ki az.

    Nem hagyott maga után nyomot, és szemtanú sem volt, aki felismerhette volna. Elillant, mint a füst, és onnantól kezdve
csak ez a dolog mászkált a fejében. Nem értette, hogy miért, de állandóan csak ez lebegett a szemei előtt, hogy megtudja annak a férfinek a nevét. Szinte a rögeszméjévé vált, bár fogalma sem volt róla, hogy mi miatt.

    A véletlen ismét segített rajta. Újabb megbízatás. Ekkor már a 006-os szám volt az övé, s több ügyet is végrehajtott
tizenkilenc éves korára. Ez alkalommal egy étteremben kellett elintéznie a célpontot. Nem volt nagy kunszt, csak meg kellett várnia, amíg a mosdóba megy, és elkapni. Teljes nyugalomban ült az egyik asztalnál az étlapot nézegetve, amikor ismét meglátta.
Az a férfi is ott volt, ám ezúttal két nő társaságában: a feleségével, és a lányával. A lány akkor még csak tizenhat éves volt,
és fekete haja mindössze a vállát súrolta, zöld szemei viszont ugyanolyan elevenen csillogtak.

    Kyosuke. Így hívták a férfit: Harada Kyosuke. Furcsa mód, ekkor ez már a legkevésbé sem érdekelte, csak a lányt figyelte. Szinte ragyogott. Az a kedves, barátságos melegség, ami belőle áradt, teljesen magával ragadta. Ilyenre nem készítették fel. Hogy valakinek ilyen kisugárzása is lehet, arról még egyszer sem hallott. Legyőzöttnek érzete magát, s kis híján elszalasztotta a kínálkozó alkalmat az áldozat megölésére.

    Az étteremből kifelé menet a lehető legközelebb haladt el a figyelt asztal mellett, de a hármasból senki sem foglalkozott
vele. Még egy nevet sikerült elcsípnie kifelé menet, habár ezt már nem a Harada család felől... Zao. Nem tudta, hogy kit
hívhattak így, mindenesetre egy név volt, s ennyi neki bőven elég. Csak az volt a fontos, hogy két évvel később tudja ő majd
valahogy szólítani... Bárhogy, csak ne egy számot lásson benne a sok közül.

    Ezek után két évig szinte minden megbízást elvállalt, amit ebben a városban kellett végrehajtania, s amikor csak lehetett, figyelte őt. Távolról, szótlanul, egy-két percig, amíg mennie nem kellett. Ennek a figyelésnek a gyümölcse egy lakcím lett. Egy cím, amit hosszú hónapokon át, minden órában legalább háromszor elismételt magában. Kívülről hűvös és nyugodt maradt, ahogyan azt elvárták tőle, ám belül már tombolt. Ki akart törni, s tisztában volt vele, hogy ezt képességei miatt bármelyik nap megtehetné. De még nem volt kész.

    Szinte minden munkája alkalmával látott pár macskát, vagy kutyát itt-ott az utcákon, vagy sikátorokban, esetleg a parkban, s nem egyszer azokat is alaposan szemügyre vette. A kioltott élet után egy-egy ilyen ártatlan lény látványa megnyugtatta. Elnézte, ahogyan játszottak, ételt kerestek, és ahogy az emberekhez, valamint egymáshoz viszonyultak. Viselkedésük egyszerre volt mulatságos, kedves, elbűvölő, nyílt, őszinte és természetes. Ezek voltak azok, amiket nekik soha nem tanítottak és nem is mondtak.

    Zao az oldalára fordult, és kinézett az ablakon át a nagy, kerek, ezüstös fényű teliholdra, ami elé most beúszott pár kósza fátyolfelhő. Nem tudott aludni. Magába szívta az egész lakást belengő kellemes, friss illatot és pihentetően lehunyta szemeit. Hatalmas zűrt kavart azzal, hogy megszökött és ide jött. A késői óra ellenére mégis úgy érezte, hogy végre kiért a fényre... vagy legalábbis közeledett felé.

    A hálószoba felől huppanás hallatszódott, majd bosszús dünnyögés, aztán koppanás, fájdalmas felszisszenés, végül szitkozódás.A fiú lassan felült, s pár másodpercnyi habozás után felkelt a díványról, hogy a szoba ajtaja elé sétálhasson. Odabentről még mindig motoszkálás hallatszódott. Kezét szaggatottan a kilincsre rakta, majd benyitott a szobába. Kicsit sajnálta, hogy meg kell tévesztenie a lányt, de tartott tőle, hogy igazi énje csak eltaszítaná őt olyan távolságba, ahol talán már sose érné őt el.

    Fejét bedugta a szobába, s nagy kérdő szemekkel végigmérte a terepet. A sarokban, az ablak alatt egy íróasztal állt, tőle
nem messze egy kétajtós szekrény magasodott, majd pár polc, végül egy éjjeli szekrény és egy üres ágy. Zao a fekhely mellett, a földön ücsörgő lányra pillantott.
- Zao? - billentette ismét oldalra a fejét a lábfejét masszírozó Mizuna láttán.
- Leestem az ágyról, utána meg belerúgtam! - adta mérgelődve a választ - Ne nézz így, inkább menj aludni! - zsörtölődött
továbbra is, majd visszamászott az ágyra és magára rántotta a takarót - Menj már! - morgolódott Mizuna, de nem nézett az ajtó felé. Nagyon rosszul tette.

    Zao elrugaszkodott az ajtótól, majd rugókat nem kímélő módon beugrott a lány mellé, aki ettől majdnem megint a földön kötött ki.
- Zao! - kiáltott fel Mizuna. - Megvesztél!? Most azonnal kifelé, és... - hangja fokozatosan halkult el, ahogy Zaót figyelte.

    A fiú bevackolta magát az ágy egyik felébe, a falhoz, majd oldalára fordulva szembe nézett Mizunával. A lány szúrós
tekintettel nézett rajta végig, aztán nagyot sóhajtott, rádobta a takarót, és kiment a szobából. Bosszúsan kirántott egy
pokrócot a nappaliban álló szekrényből, és megágyazott magának a kanapén.
- Remélem, örülsz! Helyet cseréltünk! - mérgelődött a hálószoba ajtajában álló fiú felé.
- Zao! - vigyorgott elégedetten a fiú, majd integetve becsukta az ajtót.
- Micsoda pofátlan alak! - mondta a magáét fennhangon Mizuna, és ledobta magát a kanapéra - Tuti nem marad itt hétfőnél tovább, nem hagyom! Nem én!

    Morcosan a hasára fordult, s karjait párnaként használva hagyta, hogy ismét elnyomja az álom, amiben reményei szerint éppen Zaót fogja az őrületbe kergetni. Hogy hogyan? Azt még nem tudta, csak abban reménykedett, hogy a dolog nem fordítva sül el.