Mizuna kábán, kifacsart aggyal menetelt hazafelé a népes járdán. Az év végi vizsgákra tartottak előkészítőt, ahol rendesen
megdolgoztatták őket, és a lány már az idegösszeroppanás szélén állt. Abba már bele sem mert gondolni, hogy este még dolgoznia is kellett. Ráadásul ott volt még Zao is, aki mindezt hússzor nehezebbé és katasztrofálisabbá tette. Előre lefárasztotta a fiú idegtépő viselkedése.

    Távolinak, fényévekre lévőnek érezte azt a négy napos sátorozást, amire az osztállyal készült, miután megvoltak a vizsgák. Csak annyi tartotta benne a lelket, hogy egyszer ennek is vége lesz, és utána vár rá egy évnyi halasztás az egyetemről, vagy a fősuliról. Tisztában volt vele, hogy akkor teljes munkaidőben kell dolgoznia, de már a gondolata is felüdüléssel töltötte el.

    A társasházhoz érve valamelyest fellélegzett, mert akárhonnan is nézte, mégiscsak hazaért, és még Zao sem próbálkozott gyilkossággal, szóval talán élve megússza ezt a napot is. Fáradtan felbaktatott a harmadik emeletre, köszönt pár ismerősnek meg szomszédnak, néhánnyal váltott pár szót, aztán elballagott a harmadikon a folyosó közepéig, és megállt az 56-os lakás előtt.
Táskájából kikotorta a kulcsot, és pár másodpercen belül már bent is volt.
- Zao, megjöttem!
Becsukta maga után az ajtót, és lélekben felkészült rá, hogy hanyattvágódjon. Lehúzta cipőit és belépett a nappaliba, de még mindig semmi. Se egy idétlen "ZAO!" felkiáltás, se csörömpölés, se semmi... A helyiség teljesen üres volt.
- Zao! Merre vagy, nem játszunk bújócskát, ezt már most megmondom! - tisztázta a dolgot a teljesen üres lakással. - Zao?!

    Benyitott a fürdőbe, majd a hálószobába, kitárta a nagy, kétajtós szekrényt, benézett az ágy alá, a nappalit is átkutatta,
és a konyhába is bement, végig a fiút szólongatva, de nem jött válasz. Minden ugyanolyan szótlan volt, mint eddig.
Nem izgatta különösebben a dolog, egyszer már eltűnt a fiú pár órára, de estére megkerült. Mizuna biztosra vette, hogy most sem lesz másként, és táskáját a kanapé elé dobva elment lezuhanyozni. Jól esett neki az iskola után ez a felfrissülés, és agya teljesen kikapcsolt.
    Már fél hat volt, amikor Mizunának indulnia kellett az étterembe, de Zaónak se híre, se hamva. Mintha a föld nyelte volna
el. A lány kezdett kissé nyugtalan lenni.
"Egy ilyen lökött fickó hová mehetett? Még a végén valami baja esik, vagy ő tesz kárt másokban!"
Munkahelye felé haladva figyelte, hogy nem bukkan-e fel valahol Zao, de semmi eredmény. Ugyanígy járt éjjel egy körül is, amikor eljött az étteremtől. Mizuna komolyan aggódni kezdett, s megszaporázta lépteit, hogy minél előbb otthon legyen. Hiába.

    A lakásban csupán a fényviszonyok változtak meg, mióta elment, egyébként minden ugyanúgy állt, ahogy otthagyta. Zao sehol. Mizuna immár felületesebben, de újból átnézett minden helyiséget, a fiút viszont ezúttal sem találta.
- Szóval elmentél. - motyogta maga elé a sötétben, és a kanapé háttámlájára dobta vékony farmerdzsekijét. Furcsa volt. Olyan üresnek érzett maga körül mindent, mintha valami hiányozna a berendezésből. Vagy valaki. Pedig csak kicsivel több, mint három napja ismerte őt, mégis... Egyszer sem játszott el igazán a gondolattal, hogy milyen lesz, ha a fiú elmegy. Készületlenül érte a dolog, az meg kifejezetten bántotta, hogy Zao még csak el sem búcsúzott tőle. Nem várta, hogy hálálkodjon, vagy hasonló, de
úgy érezte, azért egy "Viszlát"-nak beillő "Zao"-t megérdemelt volna.
- Hülye Zao! - suttogta alig hallhatóan és lesütötte szemét.

***

    A kihalt, széljárta parkban teljes némaság honolt. A kavicsokkal kiszórt gyalogösvényen mindössze egyvalaki mászkált mélán, kezében egy A4-es méretű borítékkal. Nem tűnt túl életvidámnak, és nem is volt az. Mélyvörös haját lágyan dobálta a hűvös légáramlat, a hold sápadt fénye pedig a fák lombjai közt átsurranva néhol megvilágították vörös ingét és sötét farmerját.

    Hirtelen megállt, s elmerengve, szemei elé tartotta szerzeményét. A boríték bal felső sarkába mindössze ennyi volt
írva: 004. Még mindig nem bontotta ki, pedig már több órája a birtokában volt, valami mégis folyton meghátrálásra késztette. Az ára. Súlyosabb volt, mint ahogy azt először gondolta, és még most sem értette... hogy miért ez volt.

    Tovább sétált és kiért egy nagyobb, fanélküli térre. Valami nyugtalanítani kezdte. Szürkéskék szemeit ide-oda kapkodva
mozdulatlanul kutakodott a holdfény-bevonatú parkban, de egyelőre nem látott senkit sem. Elég nyomorultul érezte magát, s most a legkevésbé sem vágyott társaságra. Pedig már tudta, hogy kapni fog, méghozzá nem is a legkellemesebb fajtából. Utálta, hogy mindig igaza van.
- Na lám csak! Most egyszerre hárman jöttök? - nézett körbe gúnyos mosollyal az arcán - Ezt nevezem szervezettségnek. -
folytatta a piszkálódást.

    Ahogy arra számítani lehetett, mind a három Kutyánál volt két teljesen egyforma lőfegyver, s habár Zao megőrizte hidegvérét és határozottságát - külsőleg - tudta, hogy hatalmas gondban van. Nála ugyanis egy fogpiszkáló nem sok, annyi fegyver sem volt, és ez bizony ilyen helyzetben piszok nagy hátrányt tudott jelenteni.
- A Gazdánk azt parancsolta, hogy térj vissza. Ha ezt önként megteszed, talán megkíméli az életed. - mondta monoton hangon az egyik sí-maszkot húzott Kutya. - De ha nem... - kibiztosította fegyverét és Zao felé irányította csövét.
- Akkor halálomig elég vasadagot kapok, ugye? - próbálta játszani a kemény-legényt, annak ellenére, hogy halántékánál már hideg verejték csorgott le.
- Pontosan. - biccentett a szószóló, s a másik kettő is Zaóra szegezte fegyverét.
"Csúcs! Alig kapom vissza az életem, máris el akarják venni! Na azt leshetik!"
Dühösen megszorította a borítékot. Szemei összeszűkültek, pupillája pedig ponttá zsugorodott. Esze ágában sem volt megkönnyíteni a három Kutya dolgát. Ő volt a negyedik, tehát el kellett tudnia bánni velük. Maximum a Vérebektől fogad el vereséget, másoktól nem!
"Shinikai Yukitól sem!"

    Váratlanul megmozdult, és a legközelebbi fa mögé ugrott. A Kutyák résen voltak, és tüzet nyitottak, majd elkezdték
bekeríteni Zaót. A fiú tisztában volt a helyzettel, és ennek megfelelően cselekedett. Kibújt a fedezékből, és a fák között
szlalomozva próbált minél előbb elérni a kerítéshez.
    Már csak pár méterre volt a céltól, amikor hirtelen éles fájdalom hasított hátulról a jobb vállába, és ő majdnem orra
bukott. Az utolsó pillanatban sikerült visszanyernie egyensúlyát, és kiszökött a parkból. Minél előbb el kellett érnie ahhoz az aluljáróhoz, és magához kellett vennie Colt4.5-öseit, különben lyukacsosabb lesz a szitánál is.
A járdán az emberek közt rohanva nem foglalkozott meghökkent tekintetükkel és rémült kiáltásaikkal, mutogatásukkal. Azt is figyelmen kívül hagyta, hogy jobb válla körül egyre melegebb lett a bőre, és az ing azokon a részeken hozzátapadt. Érezte, ahogy a forró anyag lassan lecsorog az oldalán, és a karján, egészen ujjai hegyéig és onnan a járda poros kövére cseppen.

    Tudta, hogy üldözői nem álltak le, csak kerülik a feltűnést - amit sí-maszkban meg golyóálló mellényben nehéz volt.
Valamelyest megkönnyebbült, amikor megpillantotta az aluljáró bejáratát. Lefutott a lépcsőkön, s egyenesen a szellőzőhöz rohant, mit sem törődve a felé kiáltó, gúnyos fiatalokkal. Nem babra ment a játék, túlélésre játszott.
    Lerántotta a hátizsákot, feltépte a száját, és baljába vette az egyik fegyvert, majd a falnak nyomott háttal várta a
Kutyákat - akik nem jöttek. Saját zaklatott, kifulladt légzésén kívül mást nem hallott, s mivel semmi más nem akadt, figyelme a lőtt sebre terelődött. Annyi szerencséje azért volt, hogy a lövedék távozott is belőle. Lepillantott jobb karjára. Ingujját teljesen eláztatta kiömlött vére, ami most a földre csöpögve kezdett kis tócsává összeállni. Nem maradhatott sokáig egy helyben.

    Lépteket hallott a lépcső felől, s behúzódott egy sötét sarokba. Nem állt szándékában tálcán felkínálni magát, ahhoz túl
messzire ért már. Ismét igaza lett: a Kutyák voltak azok. Halkan leosontak, és kissé eltávolodva egymástól, közeledtek Zao rejtekhelye felé. Nem látták a fiút, Zao viszont egyelőre nem akarta megkockáztatni, hogy felfedezik, ezért inkább csöndben várt. Próbálta megzabolázni vad fújtatását, de nem sikerült. A három gyilkos megtorpant, és szemüket meresztve egyenesen Zao felé néztek, majd felemelték fegyvereiket.

    Zao is ezt tette. Tudta, hogy nem vették észre, de légzése elárulta, és még ha vaktában is lőnek, akkor is nyolcvan
százalékos eséllyel találhatják el őt. Ami túl sok volt. Meghúzta a ravaszt. A középső Kutya elterült a földön, a másik kettő
pedig lőni kezdett. Zao gyorsan leguggolt, és balra vetődve, kilőtt még egy Kutyát, de a harmadikra már nem maradt ideje.
    Az aluljáró másik végéből, valahonnan a sötétből egy idegen fegyver is elsült, és a másodperc tört részén belül az utolsó Kutya is holtan terült el a betonon. Zao a hasán fekve hátrapillantott, s egy közeledő alak sötét körvonalait vette ki.
Nehézkesen feltérdelt, és verejtékben fürdő arcát végig a közeledő felé fordította.
- Nem hittem, hogy be kell segítenem. Ennyire kizökkentett a mai ebéd? - kérdezte némi gúnnyal egy ismerős, mégis bosszantó hang.