Zao miután felállt, csodálkozva mérte végig a vele szemben álló fiút, aki könnyedén jobb vállára lendítette távcsővel felszerelt puskáját. Erre igazán nem számított, s meglepettsége kiült arcára is.
- Ne nézz ilyen bambán, inkább igyekezz! - mordult rá Yuki - Szedd össze a cuccaidat, aztán húzzunk innen, mielőtt a Takarítók megjönnek értük! - intett fejével a földön heverő halottakra.
- Ne utasítgass, tudom, mi van! - morogta Zao, és pisztolyát a zsákba dobva felkapta azt. De hogy hova tovább azt nem tudta.

    Yuki, látva a fiú arcán a pillanatnyi tanácstalanságot, fáradtan felsóhajtott, majd intett Zaónak, hogy kövesse. Szótlanul
elbaktattak az aluljáró túlsó végébe, ami bő húsz perces séta volt, s ez alatt Zao egyre ingatagabb léptekkel haladt. Annyi
tartás viszont volt benne, hogy nem panaszkodott. A világ összes kincséért sem árulta volna el fájdalmait pont egykori Gazdája unokaöccsének. Nem, az képtelenség!
- Bírod még? - pillantott hátra az elöl haladó Yuki, mindenféle komolyabb érdeklődés nélkül a kérdés mögött.
- Még jó! - vágta rá ingerülten, s ezzel lezártnak tekintették a témát.

    A két fiú elhagyatott utcákon, és kis sikátorokon vergődött át, kerülve mindenféle nyíltabb terepet, vagy tömegeket, vonzó
bárokat. Kis kitérővel, és pár kerülővel, hátulról megközelítették a város talán legfényűzőbb, több emelet magas épületét. Az építmény ontotta magából a fényt, ami aranysárgán rávetült az utcára, és felpezsdítette azt. A toronyépület előtti tágas
parkolóban minden helyet egy-egy méregdrága, csillogó jármű foglalt el, motorokból és autókból egyaránt a legjobbak voltak felsorakoztatva.

    Zao már meg sem lepődött rajta, hogy egy sötétbe burkolt hátsó bejáraton át juttatta be őt az épületbe Yuki. Valami azt
súgta neki, hogy máshol nem botlanának itt felmosó vödörbe, szemeteszsákokba és egyéb kacatokba egy leszerelt bicikli mellett. Rozsda rágta lépcsőkön trappoltak felfelé legalább öt emeletet, ami normál körülmények között meg sem kottyant volna Zaónak, de sérülése mindent tízszer nehezebbé tett számára. Már táncolt előtte a világ, ám egyetlen panaszkodó hang sem hagyta el száját.

    Elértek egy fekete ajtó elé, amit Yuki habozás nélkül kinyitott, majd fejét kidugva körbenézett, aztán pár másodperccel
intett Zaónak, hogy jöhet ő is. A fiúnak fél szava sem lehetett a helyiségre. Egy társalgófélébe értek, aminek a közepét egy
nagyobb, alacsony asztal, és a hozzá tartozó kényelmes bőrfotelek foglaltak el. Velük szemben három liftajtó magasodott, jobbra öt mellékhelyiséget rejtő ajtó (kettő férfi, kettő női, és egy mozgássérülteknek). Az egész padlót bordó szőnyeg borította, minden sarokban zöldellő szobanövény állt, s a mennyezetre szerelt tányér alakú lámpák ontották a nem túl erős, természetes hatást keltő fényt.
A helyiség jelenleg üres volt, s ezt kihasználva Yuki az egyik lift felé terelte Zaót. A fiú vonakodva bár, de belépett, s a fémfalhoz dőlve szaporán lélegzett. Túl sok vért vesztett, s ezt már nem tudta leplezni. Végtelenül kimert, ráadásul sebhelye is egyre jobban fájt. Még három emeletet lifteztek felfelé, aztán kiszálltak a felvonóból, s Zao először azt hitte, hogy ugyanott lyukadtak ki, ahonnan elindultak. A helyszín szakasztott mása volt az előzőnek, de Yuki ezen egyáltalán nem csodálkozott.
Otthonosan elindult egy széles folyosón, amelyre ritkásan elhelyezett ajtók néztek bezártan jobbról is, balról is. Zao egyikre sem vetett pillantást.

    Yuki majdhogynem a folyosó végéig vezette a fiút, majd ott kulccsal kinyitott egy ajtót, türelmetlenül betessékelte rajta
Zaót, majd ő is bement és villanyt kapcsolt. Tágas nappaliban voltak, aminek az egyik falát széltében szinte teljesen elfoglalta egy akvárium, benne különböző egzotikus halakkal. A szintén egész falat igénybe vevő ablakok előtt be volt húzva a könnyű selyemfüggöny. Kényelmes, már-már ágy méretű dívány, komfortos karosszékek és fotelok, valamint egy-két alacsony asztalka és több polcos szekrény. Ezek jelentették a helyiség berendezését, amik jóval felülmúlták azt, amit Zao Mizunánál megszokhatott.
"Igazi sznob." - vonta le magában a következtetést.
- Ülj le valahova, csak vigyázz, hogy ne vérezz össze mindent! - mondta Yuki és az egy ajtó mögé eltűnt, majd mikor felbukkant, már nem volt nála a puska - Felküldök valakit, hogy lásson el. Valószínűleg mindenki a fogadáson lézeng.

    Zao nem szólt semmit, csak letette magát a heverőre, és amennyire csak tudta, összepiszkolta. Yuki mindössze egy szúrós pillantással jutalmazta a mutatványt, majd a kijárat felé vette az irányt.
- Addig itt maradhatsz, amíg helyre nem jössz, de nem tovább. - mondta szárazon - De nincsen éjjeli portyázás, mint Mizunánál, különben gondolkodás nélkül felnyomlak a bácsikámnál.
- Most azonnal el tudnálak hallgattatni! - mondta hirtelen Zao, s halk kattanás hallatszódott, ahogy felhúzta fegyverét.
- De a hullámat nem tudnád elrejteni, és még azelőtt elkapnának, hogy akár egy mozdulatot is tennél.
- Valóban? Kipróbáljuk?
- Csak rajta! - rántott vállat könnyedén - De ha más nem is lesz veled, akkor is minimum elvérzel fél órán belül.
Volt benne valami. Zao kelletlenül visszadobta a pisztolyt hátizsákjába, és dühösen Yuki hátára meredt. Mit nem adott volna érte, ha a fiú fejébe látott volna. Kíváncsi volt rá, hogy mit forgathatott a fejében.
- Miért segítesz? - kérdezte végül Zao, de nem számított kimerítő válaszra.
- Egyrészt, mert valaki nagyon szomorú lenne, ha te meghalnál, és ezt nem akarom. A második ok pedig egyelőre nem a te dolgod. -  befejezettnek vette a társalgást, és Zao is annak tekintette. Már így is több választ kapott, mint remélte.

    Komoran végignézte, ahogy Yuki távozott, majd bosszúsan végighallgatta a zár kattanását, és eldőlt a kanapén. Végtelenül idegesítette őt Yuki, főleg az, hogy hiába volt a fiú nála fiatalabb, mégis úgy tett, mintha ő lenne a mindent tudó bölcs vezér!
"Kiakasztó, felvágós, pökhendi, sznob ficsúr!"

***

    Mizuna fáradtan bandukolt, és üres tekintettel bámulta az utat. Boldognak kellett volna lenni, mivel lezárult a tanév,
túlesett a vizsgákon, méghozzá elég jó eredményekkel, és egy életre végzett a gimnáziummal. Viszont halálosan kimerült és semmi másra sem vágyott, csak egy frissítő zuhanyra, meg órák hosszat tartó, pihentető alvásra. Egyelőre viszont haza kellett érnie, ami még legalább egy negyed órás utat jelentett.

    Zúgó fejjel állt meg egy gyalogátkelő-helynél a pirosra váltott figura miatt, s bambán meredt maga elé. Idegesítő érzés volt az a hátán. Valami nagyon zavarta, mintha állandóan bámulnák őt, méghozzá többen is. Végül is elhessegette ezen gondolatát, s egészséges paranoiának tudta csak be.

    Zöldet mutatott a lámpa, s ő a többiekkel együtt elindult. Nem voltak sokan, s valahogy ki is vált a többi ember közül.
Hangos motorbőgésre kapta fel a fejét, s villámgyorsan balra pillantott. Egy eszeveszett sebességgel közeledő, fekete sportkocsi egyenesen felé tartott, mindennemű jelzést figyelmen kívül hagyva. Mizuna kővé dermedve nézett farkasszemet az elsötétített szélvédővel.

    Lövés dördült el valahonnan a közelből, majd sikítás, és a közeledő kocsi defektes jobb első kerekének köszönhetően
megpördült és az egyik villanyoszlopba rohant. A sofőr abban a pillanatban kiszállt belőle, s még mi előtt bárki is a közelébe mehetett volna, kereket oldott. Pillanatok alatt teljes fejetlenség alakult ki a forgalmas főúton. Volt, aki a füstölgő autót vette szemügyre, mások Mizuna köré gyűltek, s voltak, akik a lövés forrását keresték.

    Mizuna kitört az őt körülállók gyűrűjéből, és rohanni kezdett. Egyáltalán nem hitte, hogy mindez véletlen lett volna, s a
gondolat csak még inkább megrémítette. Nem nézte, hogy merre fut, lábai automatikusan vitték, s ennek köszönhetően majdnem elütött valakit.
- Sajnálom, nem direkt... - kezdte a mentegetőzést, ám amint megpillantotta, hogy kit gázolt el kis híján elhallgatott és
bosszús arcot vágott.
- Miért van az, hogy mindig te állsz az utamba? - kérdezte ingerülten, jobbra-balra pillantva.
- Személyem varázsa. Úgy látszik, vonzalak. - mondta flegmán, s fürkésző tekintettel nézte a lányt. - Baj van?
- Mi? Ja, nem! Egyébként is, mondtam már, törődj a magad dolgával! - Mizuna már egyenesen kiabált, s ettől a fiú hátrált egy lépést.
- Bocs, hogy aggódtam! - mondta a lányt túlharsogva, aki erre megszeppenten elhallgatott.

    Mizuna egy darabig megmukkanni sem tudott, s aztán is csak zavartan hebegett-habogott. Fel nem foghatta, hogy mi folyik körülötte mostanában. Állandóan úgy érezte, hogy követik, most meg ez a sportkocsis alak, plusz a lövés, aztán Yuki.
- Ne haragudj, csak... mostanában valahogy... minden olyan... furcsa, és én... nem értem! - fakadt ki kétségbeesve.
"Félek." Ám ezt már nem kötötte a fiú orrára, remegése viszont elárulta.
- Nyugi. Csak túlhajszolt vagy. Még három nap, aztán kiszabadulsz innen egy kicsit. - furcsa volt pont a fiú szájából hallani
a vigasztalást. - Utána minden könnyebb lesz.

    A lány csodálkozva Yukira nézett, de semmit sem tudott kiolvasni a rezzenéstelen arcból. Csak a szemei. Csak azok csillogtak a megszokott ridegségtől eltérően. Mizuna érezte, hogy a dolgok egyre jobban összekuszálódnak körülötte, és valami hatalmas áradat kezdi maga alá temetni őt. Azóta amióta Zao megjelent az életében... minden megváltozott.