- Zao! - kiáltott fel a fiú ballján Mizuna döbbenten. - Mi a fészkes fenét csinálsz te itt, és hogy kerültél ide?! Egyáltalán,
hogy képzelted, hogy csak úgy eltűnsz, ha?! - vonta kérdőre mérgesen a fiút, aki egy darabig megmukkanni sem bírt, s csak utána is ennyit bírt kinyögni:
- Zao.
- Csókot! Csókot! Csókot!

    A szobában szinte mindenki ott volt (a tanár kivételével), s éppen üvegeztek, ráadásul pénzben. Yukira került a sor, akinek meg kellett csókolnia azt, akire az üveg mutat, függetlenül attól, hogy ki lesz az. A tét nem kisebb volt, mint huszonötezer yen. A fiú nem szeretett kicsiben játszani, ráadásul, amikor látta, hogy Mizunánál készül megállni az üveg, kezdett megörülni.
De aztán beesett Zao, és mindent elrontott. Fogalma sem volt róla, hogy a fiú hogyan találhatta meg őket, de biztosra vette, hogy ezért még számolni fognak.
- Csókot! Csókot! Csókot!

    Mind a két fiú elsápadt, s arcukra csupán a zavar terelt élénkpiros színt. Bármit megtettek volna, hogy elkerüljék a dolgot, Yuki viszont a maga részéről nem szeretett veszíteni, Zao meg legszívesebben a föld alá süllyedt volna.
- Mizuna, ő nem az unokatesód? - kérdezte felélénkülve Yukari, Zao jobb oldaláról.
- Dehogy! Még csak nem is ismerem! - Mizuna eljutott arra a pontra, hogy mindent kész tagadni.
- Csókot! Csókot! Csókot!
- Yuki, csókot, vagy veszítesz! - kiáltotta oda barátjának Ryonosuke, és a háta mögött már készítette is a fényképezőgépet,
meg a mobilját.

    Két fiú felmerte a földről Zaót, és a körbe állították, majd másik kettő Yukit is a körbe segítette. Zao próbálta tettetni az értetlen, nehézfelfogásút (miközben majd elsüllyedt szégyenében), Yuki pedig olyan arcot vágott, mint aki a halálos ítéletét írta alá. Ráadásul ott volt még az az idegesítő, egyre hangosodó kántálás is:
- Csókot! Csókot! Csókot!
- Kizárt, hogy megteszi!

- De igen.- guggolt le Mizuna és Yukari mögé egy világosbarna, tüsi hajú fiú vigyorogva.
- Ezt honnan veszed Kosuke? - nézett hátra Yukari kíváncsian, mire a fiú arcán még szélesebb lett a mosoly.
- Utál veszíteni, és nem szokott.

    Zao és Yuki tettek egymás felé egy lépést, majd gyűlölködő tekintetüket összekapcsolták. Minden porcikájuk irtózott ettől. Ha arról lett volna szó, hogy verjék meg a másikat, már rég egymásnak estek volna, ez viszont... ez övön-aluli volt.
- Ha át mered dugni a nyelved a számba, kicsinállak! - morogta Zao olyan halkan, hogy csak Yuki hallhassa szavait.
- Csak szeretnéd! - vágott vissza a fiú. Tudta, hogy Zao miért ment bele ebbe az egészbe. Nem illett volna a tudatlan szerepéhez, ha simán visszautasítja és felfogja a helyzetet. Ezzel viszont teret engedett mindkettőjük eddigi élete legkínosabb helyzetének. Ami nem is váratott magára.

    Egy villanásnyi kis idő volt, ajkaik szinte össze sem értek, de ez is bőven elég volt nekik. Amint átestek rajta undorodva,
törölgették szájukat, és fintorogva néztek jobbra-balra, szégyentől vöröslő fejjel. A közönségnek viszont nem tetszett a
produkció.
- Mi volt ez?
- Még egyszer!
- Csókot mondtunk, nem szájra puszit!
- Mi lesz a nyelvmunkával?
Zavarba ejtő kérdések sokasága.

    Mizuna már oda sem nézett, inkább egyik kezét szemellenzőnek használta, és csak hallgatta Yuki pörölését az osztállyal, valamint Zao kutyákat meghazudtoló morgását.
- Hé, hé, hé! - állt fel a négy ágy egyikére Ryonosuke. - Ne legyetek igazságtalanok, ennyi is bőven elég volt, nem? - a válasz össznépien "Nem!" volt.
- Oké, ez tényleg nem volt csók! - állt fel Kosuke egy másik fekhelyre, s most minden szem rá szegeződött. - De nem várhatjátok el, hogy Yuki úgy csókoljon meg egy fiút, mintha élete szerelme lenne!
- Könnyítsünk a helyzetén! - folytatta Ryo. - Adjon egy rendes, nyelves, szenvedélyes, belevaló csókot egy lánynak! Hogy kinek, azt hadd döntse el ő!
- Kap rá - mondjuk - egy percet!

    Yuki megütközve, és bosszankodva nézett barátaira, ám a többieknek tetszett az ötlet, és végtére is így neki is könnyebb
volt... Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy kit akar megcsókolni, és az sem, hogy kit nem csókolhat meg. Nem keverheti bele még jobban, mert azzal csak neki ártana. Nagy levegőt vett, és elindult.
- Mizuna nézd! Ere jön! - sipította Yukari, barátnője karját rángatva.
- Mi!? - Mizuna felkapta a fejét, s érezte, hogy fokozatosan elpirul.
- Látod, én megmondtam, hogy bejössz neki! - lelkendezett Yukari, miközben Mizuna tekintete egy másik fiú arcára siklott.

    Zao úgy állt ott a szoba másik végében, mint aki karót nyelt. Meg sem moccant, arca is merev volt, és feszült, ráadásul
egyre gyorsabban emelkedett és süllyedt a mellkasa. Tekintete kemény volt, és gyűlölködő. Mizuna egyenesen attól félt, hogy a semmiből előkap egy baltát, és kivégzi vele Yukit.
- Mizuna, itt van! - kiabálta halkan a lány fülébe Yukari, s mind a ketten a föléjük magasodó fiúra néztek.

    Yuki nagyot sóhajtott, majd lehajolt, elkapta a lány kezét, gyorsan felállította, megragadta a derekát, szorosan magához
húzta, s még mi előtt az bármit is mondhatott volna, megcsókolta. Mizuna szemei hatalmasra tágultak, nem kevésbé Yukariéi, s még Zao is döbbenten bámulta a jelenetet. A fiú pedig mindent bedobott, s akkora hévvel csókolt, hogy a karjaiban tartott lány már-már olvadozott. A dolog nem tartott tovább tíz másodpercnél, de valakinek ennyi is bőven elég volt a teljes pokol átéléséhez.
- Hozzatok egy felmosót, mert mindjárt szétfolyik itt nekem! - morogta Yuki, és elengedte Yukarit, aki pihegve, kipirult arccal visszaroskadt a kővé vált Mizuna mellé.

    A lány képtelen volt letépni egyre nedvesebb tekintetét Yukiról. Rettenetesen feszített a mellkasa, a torka elszorult, s
olyan keserű ízt érzett a szájában, mint az előtt még soha. Már nem hallotta a dübörgő zenét, társai ujjongását, a fiúk
kurjantását, s mást sem látott Yuki egyre elmosódóbb vonalain kívül. Úgy érezte, átverték, becsapták, ámították.

    Tagjaiba hirtelen visszatért az élet, s ő ezt kihasználva felpattant, sarkon fordult és kirohant a szobából. Végigfutott
a folyosón, le a lépcsőn, ki a teraszra, le az esőbe. Ott már legalább nem tudta megkülönböztetni az arcára hulló esőcseppeket, saját könnyeitől. Ott nyugodtan sírhatott, a metsző vihar elnyomta zokogását, de a fájdalmat, ami elmei erővel tört rá, semmi sem csillapíthatta. Legalábbis abban a pillanatban ezt hitte.

    Váratlanul két erős kar fonódott rá, és megnyugtató ölelésbe zárták őt. Mizuna rögtön felismerte őt, s most még jobban sírt, mint eddig. Hang nem jött ki a torkán, de még a mennydörgés alatt is tisztán hallotta azt a kedves, mély hangot, ami megpróbálta vigasztalni.
- Zao. - dörmögte a fiú, majd vett egy nagy levegőt, és csak azért, hogy a lánynak kicsit könnyebb legyen, most más nevet is kiejtett. - Mi-zu-na. - mondta darabosan.

    Neve elhangzása annyira meglepte a lányt, hogy felkapta a fejét, s ezzel lefejelte Zaót.
- Jaj, ne haragudj! - szembe fordult vele, s óvatosan rátette kezeit a fiú fejére. - Nagyon fájt? - hangja kicsit rekedtes
volt, s néha el-elcsuklott.
- Zao! - vigyorogva megrázta a fejét, s ezzel együtt lefröcskölte Mizunát. Egy pillanatig mind a ketten meglepetten nézték a
másikat, majd felnevettek.

    A lány abbahagyta a sírást, és halványan rámosolygott Zaóra, akinek már fülig ért a szája. Hirtelen hátrált egy lépést,
majd meghajolt, és egyik karját felajánlva táncra hívta Mizunát. A lány hitetlenkedve nézett rá, majd amolyan minden mindegy alapon, elfogadta a felkérést.
- Beszélni nem, de táncolni tudsz, mi?! - bosszankodó volt a hangja, pedig egyáltalán nem haragudott már a fiúra. Bármeddig táncolt volna vele ott a vizes aszfalton az esőben, ha cserébe Zao többé nem tűnik el.
- Zao, Zao! - mondogatta vidáman a fiú, s örült, hogy Mizuna ismét mosolyog.
"Sajnálom, Mizuna. Remélem, egyszer majd megbocsátod, hogy meg akartalak ismerni."

    Még soha életében nem volt annyira boldog, mint akkor és ott, késő este a hegy lábánál fekvő magányosan álldogáló ifjúsági szálló előtt a szakadó esőben azzal a lánnyal, aki mindennél fontosabb volt már neki. Bármit megtett volna azért, hogy Mizuna soha többé ne sírjon.