Zao idegesen körbefordult, majd miután megbizonyosodott róla, hogy a Vérebek valóban egérutat engedtek nekik, gyorsan Yukinak dobta egyik fegyverét, s komoran hozzátette:
- Ha kell, használd gondolkodás nélkül. - vetette a pillantást Mizunára, aki még mindig nem értett semmit. - Vigyázz magadra...  és sajnálom. - sarkon fordult, és lassan elindult abba az irányba, amerre Karasu eltűnt. - Maradjatok együtt és amilyen gyorsan csak tudok, húzzatok el az erdőből. Először úgyis engem akarnak elintézni, feltartom őket, addig meglóghattok.
- De akkor meghalsz! - szólalt meg hirtelen Mizuna, mire a fiú megtorpant.
- Hivatalosan nem is létezem, tehát megölni sem tudnak. - nem várta meg a lány következő ellenvetését, inkább futásnak eredt.

    Tudta jól, hogy Yukit és Mizunát csak azért keverték bele, hogy ő biztosan kiálljon ellenük. Ha ez így volt, akkor valahol
már vártak rá. Nem adott túl sok esélyt magának, tekintve, hogy most csak az egyik Colt4.5-ös volt nála. Nem félt. Azt az
érzést - a többivel együtt - rég kiölték belőle. Az egyetlen emberi érzelem, vagy tulajdonság, amiből nem tudták kinevelni, az a kíváncsiság. Kíváncsiságból ismerkedett meg Mizunával, tette ki mindkettőjüket életveszélyes helyzeteknek, és bosszantotta őt, ahogy csak tudta. Viszont bosszúvágyból szökött meg, és azért, hogy visszakapjon egy olyan életet, ami sose volt az övé. Tisztában volt vele, hogy végül mi vár majd rá, a magafajtákra, s lélekben folyamatosan erre készült, amióta otthagyta a Sötét Sereget, a Kutyákat és Shinikaít.

    Hirtelen megállt, s az előtte állók alkotta laza félkört nézte. Most tűnt csak fel neki, hogy mind a három Véreb nyakán
bőrszíj sötétlett. Nyakörvek. Zao összehúzta szemeit.
- Csakhogy itt vagy! - vigyorodott el elégedetten Karasu, és hátra dobta hosszú, vörös, befont haját. - A többieket nem hoztad?
- Nem játszok a kezetekre. - szögezte le rezzenéstelen arccal a fiú.
- Hm, hm... Akkor legalább meglesz a szórakozásom! - mondta Tatsu rövid fekete hajába túrva, s mutatóujjain pörgetve
Viper6.5-öseit. - Később még látjuk egymást! - biccentett Zaónak, s még mi előtt a fiú rátámadhatott volna, rohanni kezdett.
- Te itt maradsz! - állta el Zao útját Maou, s mindkét pisztolyát egyenesen a kóbor Kutya szívének szegezte.

    Mit volt tenni, Zao kénytelen-kelletlen felvette a kesztyűt, s beugrott a legközelebbi fa mögé, onnan pedig azonnal tüzet
nyitott. Karasu kitért a tűzvonalból, s elindult, hogy a fiú mögé kerüljön, Maou pedig szemből próbálta tartani a frontot. A
003-as már majdnem elérte célját, amikor Zao váratlanul előkapott nadrágszárából egy dobócsillagot, és szinte hátra sem nézve Karasura küldte. A fegyver csak megvágta a férfi jobb vállát, de komolyabb kárt nem tett benne.

    Maou kihasználta a másodperc tört részéig tartó figyelmetlenséget, s közvetlenül a fiú előtt termett, akinek csak az utolsó pillanatban sikerült magát ellöknie a fától, így a neki szánt golyó Karasu bal füle mellett elsuhanva egy fa törzsébe ágyazódott.
- Marha! Figyelj már oda, hogy kire lősz! - kiáltott fel Karasu, miután sikeresen életben maradt.
- Marha vagy ám te! Mit szerencsétlenkedsz itt!? Rég szét kellett volna lőnöd a lábait! - veszekedés közben sajnos arra is
tudtak figyelni, hogy Zao merre próbált meglógni, és ennek megfelelően folyamatosan keresztezték az útját, s meghátrálásra kényszeríttették.

    Zao akkor került csak igazán nagy bajba, amikor kifogyott a lőszerből. Ellenfeleit ez természetesen nem érintette valami
érzékenyen, s pofátlanul kihasználták erőfölényüket.
- Ugye jól sejtem, hogy a vállad még nem jött rendbe! - Karasunak végül sikerült az, ami elsőre nem. A fiú mögé került, s annak jobb vállát elkapva erősen megszorongatta. A szökevénynek még a szemei is kigúvadtak a fájdalomtól, s a nyomásnak kényszeredetten engedve a sáros földre térdelt.
- Tőled pedig többet vártunk. - mondta Maou, hangjában némi csalódottsággal. - De már nem számít. Most meghalsz!

***

    Yuki karon ragadta Mizunát, s rohanni kezdett vele az erdő széle felé, közben pedig próbálta felidézni magában, hogy az
osztállyal merről jöttek be. Ismerős volt a terep, de még mindig nem tisztult ki előtte teljesen. Időről időre meg kellett  állniuk, hogy a lány valamelyest kifújhassa magát. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen sokáig egyhuzamban gyorsan fusson, habár így is túlszárnyalta önmagát. Az élni-akarás sok mindenre képessé teszi az embert.
- Gyere, már nincs sok hátra! - biztatta a fiú Mizunát minduntalan, annak ellenére, hogy ő maga sem tudta igazán, merre
járhattak.
- Te tudtad, ugye? - kérdezte lihegve a lány, mikor ismét megállásra késztette Yukit. - Már az iskolaudvaron tudtad, hogy
milyen Zao valójában.
- Igen. - nem látta értelmét a hazudozásnak. - De most már menjünk!
- Miért nem szóltatok róla? - Mizuna visszarántotta a fiút, de nem nézett rá. - Miért titkolózott előlem? És te is! - haragos
tekintetét Yukira emelte.
- Addig jó neked, amíg a lehető legkevesebbet tudsz. - mondta kissé türelmetlenül, s ingerülten forgolódott. - Menjünk!
- Addig nem, amíg nem válaszolsz még valamire! - csimpaszkodott bele a fiú jobb karjába. - Kicsoda valójában Zao, és te? Kik vagytok?
- Már mondtam, minél kevesebbet tudsz, annál jobb! - túl sok ideje vesztegeltek már egy helyben, s ezzel párhuzamosan Yuki is egyre idegesebb lett - Most pedig indulás! - mindennemű ellenállást leküzdve maga után vonszolta a tiltakozó lányt, közben pedig görcsösen szorongatta a kölcsön kapott pisztolyt.

    Váratlanul megállt, s hátrafordult. Elszántan meredt a látszólag néptelen erdőbe, s Mizuna nem is értette viselkedését.
- Mi van? - kérdezte a lány megunva a szótlanságot, de Yuki csendre intette.
- Valaki jön, nem hallod? - körbe nézett, szeme sarkából pedig látta, ahogy Mizuna fülelni kezdett.
- Én semmit sem hallok. - rántott vállat.
- Pedig már itt van! - hirtelen belökte a lányt az egyik fa mögé, és előreszegezte a fegyver csövét. Pár másodpercig várt,
majd hunyorgott egy kicsit, és lőtt.
- Mit csinálsz, nincs ott senki! - szólt rá Mizuna, de a fiú nem törődött vele. Még egyszer tüzet nyitott.
- Ááá! - kurta kiáltás hallatszódott távolabbról, majd jöttek a válaszlövések, Yuki pedig fedezékbe vonult.

    Nagyjából fél percig lapítottak, amíg a lövések abba nem maradtak, utána a fiú rögtön kiugrott a fa mögül, odarohant
Mizunához, talpra állította és ismét futásnak eredtek.
- Sietnünk kell! Csak a lábát lőttem meg. - mondta Yuki megelőzve a lány kérdéseit, de egyet így sem tudott kivédeni:
- Hogyan láttad, hogy hol van?
- Később! Most jussunk ki ebből az átkozott rengetegből! - morogta ingerülten, majd szemei felcsillantak, ahogy megpillantott egy ismerős ösvényt.

***

    Karasu vasmarokkal szorongatta Zao vállát, miközben Maou a fiú fejéhez tartotta fegyvere csövét. A könyörületesség legapróbb szikráját sem lehetett felfedezni egyik szempárban sem. Harag, gyűlölet és sorstalanság, ennyi volt bennük csupán.
- Mire vársz? - kérdezte a csöndet megtörve Zao - Ha a könyörgésemet, akkor így maradunk ítéletnapig. - sziszegte fájdalomtól összeszorított fogain átpréselve a szavakat.
- Mi hajt téged? - rezzenéstelen arcáról semmit sem lehetett leolvasni - Miért szöktél meg? Mit akarsz egy olyan világtól,
ami számára mi nem is létezünk?
- Csak tudni akarom, hogy ki voltam. - nem olvasta el az adatlapot, amit Yukitól kapott.
- Minek? - kapcsolódott be Karasu is. - A helyzeteden az sem segít, és már úgysem tudod meg.
- Fogadunk? - arcán villanásnyi vigyor futott át, pupillái pedig már alig voltak nagyobbak egy tollhegynél. Az egész egyetlen
másodperc alatt történt.

    Balljával félreütötte a két pisztolyt, majd szinte ezzel egyidőben átvetette a vállán Karasut, s amint a férfi háttal a
földbe csapódott, felpattant, s még az utolsó pillanatban félre tudott állni Maou lövéseinek útjából. Hirtelen felugrott, s
jobb lábával erőteles rúgást mért a férfi fejére, aki ettől Karasu mellé zuhant.
"Mi a fene?"
Zao tekintete egy vékony aranyláncra fűzött lövedéken akadt meg, ami az esés következtében Maou magas nyakú bőrdzsekije alól került elő.

    Karasu megpróbált felállni, de Zao leütötte őt, amitől a férfi elvesztette az eszméletét, így a fiú zavartalanul lehajolhatott és megvizsgálhatta a másik Véreb nyakörv mellett hordott csecsebecséjét.
- Huszonöt éves korodra is ennyire gyerekes maradtál? - vette kezébe a fémtárgyat és fordított rajta egy keveset. Nem tévedett, még mindig ugyan azt a golyót hordta magánál, mint amit húsz évesen szerzett. Az acélos csillogású tárgyba egy dátum volt durván belevésve: 1989.11.28.
- Pont te beszélsz? - morogta dühösen Maou. - Nem is tudom, hogy ki kereste fel első áldozatának az unokáját! - habár keze ügyében voltak Agyarai, most nem emelte fel őket.

    Zao kiegyenesedett, majd se szó, se beszéd, belelőtt Maou bal lábába, aztán, mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított
a fel sem jajdulónak, és elindult.
- Légy jó Kutyus, és maradj itt, amíg a Gazdi meg nem érkezik. - majd fásultan hozzátette: - Ha jól sejtem, akkor úgysem most találkoztunk utoljára. - választ, vagy reagálást nem várva továbbment, hogy leellenőrizze, Mizunáék egy darabban kijutottak-e az erdőből.
"Sajnálom, Mizuna, de megint be fogsz rágni rám."