- A rohadt életbe! - üvöltötte Shinikai, vérben forgó szemekkel meredve az elé állított Vérebekre meredve az erdő kellős közepén. Már hajnalodott, amikor a keresőcsapat a három férfit megtalálta, és a rengetegben sétálgató Gazdához vitte őket. A fák közt halvány ködfátyol szállt komótosan felfelé az acélszürke ég irányába, ami az esti esőzés óta még nem tisztult ki.

    Maou és Tatsu fél lábon állva kapaszkodtak a közöttük álló Karasuba. A három férfi közül ő úszta meg egyedül ép végtagokkal, ha eltekintünk attól a karcolástól a vállán... Merev arccal hallgatták végig Gazdájuk szidalomáradatát az utolsó mondat végéig, s be kellett látniuk, hogy leégésükre nincs mentség. De ha lett volna, akkor sem hozakodhattak volna elő vele. Akik nem is léteznek, azokat igazságtalanság sem érheti.
- Őszintén sajnáljuk, Gazdám! - hajtott fejet megalázkodóan Maou. - El fogjuk kapni, ezt megígérem...
- Sokat érek az ígérgetéseiddel! - torkollta le őt Shinikai. - Az a Dög! Hat Kutyám döglött meg miatta, kettőt legalább egy
hónapra használhatatlanná tett, ráadásul mindezt a legjobb tízes csapaton belül! Öt újabb megbízást kellett lemondanom miatta csak ebben a hónapban, mert 011-től fölfelé még csak Kölykök vannak! Rajtad kívül - mutatott haragtól remegő ujjal Karasura - nincs más bevethető Kutya! A francba is, mi van már!? - förmedt rá Hiwatarira, aki időközben odasétált mellé, és megpróbálta megszólítani.
- Uram, összeszedtünk minden lövedéket, és eltüntettünk minden nyomot!
- Helyes, még valami?
- A Takarítók ezt találták az erdő széle felé. - azzal egy gyűrött, kissé sáros, sebtében írt, kicsi levelet mutatott fel - Az  unokaöccse írta.

    Shinikai már majdnem nyújtotta érte a kezét, de méltóságán alulinak tartotta, hogy egy ilyen piszkos lapot fogjon meg, s a mocskot ezúttal nem csak a rátapadt fűszálak, és sár jelentette. Azt is eldöntötte magában, hogy ezentúl megtiltja, hogy bárki az unokaöccseként emlegesse Yukit.
- Olvasd! - parancsolt rá a cingár férfira, aki készséggel teljesítette az utasítást.
- "Bácsikám, ezt elkúrtad! Nem kicsit! Nagyon!" - Hiwatarinak két lépést kellett hátrálnia, nehogy a felbőszült Shinikai levél
után kapó keze megcsapja őt, méghozzá nem kis erővel. A papír panaszosan zörgött, miközben a férfi dühtől remegő kezei között próbálta állni a gyilkos, égető pillantást, ami kis híján lyukat lőtt rajta.
- Mit képzel ez a kis szarházi magáról!? - tajtékzott magából kikelve. - Ti ketten - mutatott a lábon lőttekre. - két hetet kaptok, egy nappal sem többet, hogy összeszedjétek magatokat, utána pedig öljétek meg az a Korcsot, és ezt a... ezt a... - vadul
lebegtette a nyúlfarknyi kis üzenetet, de megfelelő szót akkor sem talált rokonára.
- Te pedig hívd fel az a némbert, és mondd meg neki, hogy beszédem van vele! Nem vagyok megelégedve a munkájával! - vágta oda Hiwatari képébe, aki erre szapora hajlongások közepette sietős léptekkel távozott a helyszínről.

    A három Vérebet elvezették a legközelebbi földúthoz, ahol már várt rájuk egy kisebb terepjáró. Maou ás Tatsu Karasu
segítségével felevickélt a jármű platójára, majd a férfi is felugrott. A négykerekű éppen indult volna, amikor szinte a semmiből felbukkant Shinikai, s a karjánál fogva vonszolt maga után egy ködös tekintetű, fiatal, szakadt ruhájú nőt.
- Megmondtam, hogy ne gyere ide! - kiabált vele a férfi. - Remélem nem szökni készültél, mert ha igen, akkor a Kutyáimmal tépetlek szét! - intett fejével a platóról figyelők felé. - Gyerünk, befelé! - a kocsi elejéhez rángatta a nőt, és beültette az anyósülésre - Figyeljen rá, és meg ne álljon a Telepig!
A komor, érzéketlen sofőr biccentett, megvárta, amíg Shinikai hátrébb lépett a járműtől, és gázt adott.

    Út közben Karasu hozzáfogott, hogy kioperálja Tatsuból a Yukitól kapott golyót, ami a térde fölött nem sokkal találta el.
Maou nem törődött sérülésével, helyette a nőt nézte. Ebből a szögből alig látszódott valami arcából, de azt a mérhetetlen
bánatot így is látni lehetett... Tépett, vörösesbarna haja rendezetlenül omlott hátára egészen a derekáig, a vékony halványkék felső finom anyaga több helyen is elszakadt, s szoknyája alja is meg volt tépázva. Világosbarna, már-már sárga szemei kisírtan tekintettek vékony lábaira. Lerítt róla, hogy rövid idő alatt sokat fogyott.
"Vajon ő volt az a "némber" akit Shinikai hívatott?" Nem tartotta kizártnak, mindenesetre feltűnt neki, hogy rajta is van nyakörv. "Véreb!?" Furcsállta volna, tekintve, hogy a Sötét Seregben egyetlen nő sincs, pont azért, hogy ne vonja el a  figyelmet. "Érdekes."

    A Telep az az építmény, illetve intézet volt, amiből Zao megszökött, és amiben a Kutyákat képezték. A legnagyobb jóindulattal sem lehetett otthonnak, vagy hasonlónak nevezni, sokkal inkább börtönnek. A terepjáró komótosan behajtott a
nyitott, fegyverrel és dobermanokkal felszerelt őrökkel védett kapun, s megállt a bejárattól pár méterre.

    A három Vérebből kettő csak nehézkesen tudott lekecmeregni a platóról, s habár egyetlen zokszó nélkül tűrtek, verejtékben úszó arcuk fájdalmat tükrözött. Maou helyzetét még nehezítette, hogy lövedék benne maradt. Karasu felajánlotta neki, hogy betámogatja az épületbe, de a férfi elutasította. A büszkesége nem engedte.
- Ne makacskodjon! - szólt rá a nő, aki éppen ekkor szállt ki a kocsiból. - Megsérült, hagyja, hogy segítsen! - Maou-t teljesen letaglózta, hogy magázzák. Életében először fordult elő vele.
- Nem kell nekem segíteni, boldogulok egyedül is! - megpróbált ráállni sérült lábára, hogy bizonyítson, de a kín erősebb volt konokságánál.
- Látom, mennyire. - mondta szárazon a nő, majd nagyot sóhajtott és odalépett hozzá. - Így maga tud segíteni a 002-esnek.
Szavait Karasunak címezte, miközben fejével Tatsu felé intett.
- Tatsunak hívják. - morogta kelletlenül Maou, s fintorgott egy sort, mikor a nő az egyik karja alá bújva elkezdte befelé vezetni. Alig hogy felért a férfi válláig, szemmel láthatóan nem is volt valami jó bőrben, mégis segített.
- Bocsánat. - motyogta a nő szemlesütve.

    A gyengélkedőn egy-egy ágyra fektették a két sérültet, akikhez azonnal jött is az orvos. Maou-ból kiszedte a golyót, majd
mind a két Véreb sebét fertőtlenítette, és bekötötte. Shinikai utasításainak megfelelően csak két hét pihenőt adott nekik,
holott látta, hogy legalább a duplájára lenne szükségük.
- Hölgyem, itt maradna egy kicsit? - fordult az ősz doktor a nőhöz. Ez az idős férfi egyike volt azon kevés itt dolgozók közül,
aki emberszámba vette a Kutyákat - Nekem most el kell mennem, de egy órán belül itt vagyok! Tatsu visszamehet a szobájába, de Maou-nak még maradnia kell.
A végszó hallatára Maou dühösen felhorkant, Tatsu pedig felült és induláshoz készülődött.
- Később találkozunk! - intett búcsút gúnyosan a férfi, és Karasut mankónak használva kitámolygott a szobából, az orvos
nyomában.

    A férfi mérgesen rácsapott az ágyra, és szúrós tekintetét a plafonba fúrta. Szeme sarkából látta, ahogy a nő odahúzott
az ágya mellé egy széket, és óvatosan leült rá. Úgy tűnt, attól félt, hogy Maou a következő pillanatban ráförmed, és elzavarja, márpedig ő nem akart menni.
- Mit keres egy magafajta fiatal nő ilyen állapotban, egy ilyen helyen? - kérdezte Maou, csakhogy megtörje a kínos csendet.
- Shinikai Dalmatája vagyok. - felelte halkan.
- Az meg mi? - a férfi nagyjából húsz éve élt a Telepen, mégsem hallott még egyetlen Dalmatáról sem. Csodálkozása nem lepte meg a nőt, aki szomorúan elhúzta a száját.
- Van egy 101 kiskutya című rajzfilm. Egy dalmata-családról szól, és az anyakutya neve Perdita. Viszont a perdita köznapi
értelemben utcalányt, ringyót, kurvát jelent - hangjából sütött az undor, szemei vörösek és könnyesek lettek.
- Három éve elraboltatott, mert megkívánt, és az akkori hat Dalmata mellé betett engem is. Abból a hatosból már csak ketten vagyunk életben. - egész testében reszketett, ahogy felidéződött előtte az elmúlt három év minden borzalma. Lerítt róla, hogy milyen rövid ideje van köze Shinikaihoz, máskülönben most nem sírna.

    Maou lassan ülő helyzetbe tornázta magát, és elmerengve nézte a két kicsi, törékeny kéz mögé rejtett arcot, s a lecsorduló könnycseppeket. Életében nem sajnált még senkit sem, és ez az érzés nagyon új volt neki. Annyira szánalomra méltón ült azon a szétnyitható, kényelmetlen műanyag széken, elnyűtt ruháiban, rendezetlen külsővel, hogy a férfi ösztönösen a fejére tette kezét.
- Bocsásson meg! Tudom, hogy nem a maga baja, és nem is érdekli, de már nem bírom!
- Megbocsátok, ha tegeződünk. - fogalma sem volt róla, hogy mi üthetett belé, hogy miért ilyen kedves, és hogy miért mosolygott a bánatos arcba. Mindig is lenézte a gyenge lelkű embereket, de ez a nő más volt.
- Rendben! - bólintott, és - immár sokadszorra is - letörölte könnyeit.
- A nevem Hayama Hisami. - nyújtott kezet egy halvány mosoly kíséretében.
- Maou. - most először bánta, hogy már nincs rendes neve, amin bemutatkozhatna. Gyengéden megszorította a csontos kezet, attól tartva, hogy egy erősebb érintéstől összetörné minden csontját.

    Hisami tekintete a férfi arcáról lassan a nyakára, majd az aranyláncra, végül pedig a hosszúkás lövedékre vándorolt. Rövid habozás után, kíváncsisága felülkerekedett óvatosságán, és megszólalt:
- Shinikai nem szokta engedni, hogy bármelyik embere is ékszert hordjon. - direkt nem mondott Kutyát. - Általában elvesz
mindent, aminek értéke van. Elárulod, hogy mi ez? - kérdezte végül a nyakbavalóra mutatva. Maou nem válaszolt azonnal. Pár másodpercnyi némaság után rájött, hogy ezen az elátkozott helyen más úgysem kérdezné meg, sőt, észre sem venné. Ha meg a nő elárulja Shinikainak, akkor csak újabb bizonyítéka lesz arra, hogy nem érdemes senkiben sem megbízni, aki tud beszélni.
- Emlékeztető, hogy ne feledjem el, honnan jöttem, és hogyan.