Daisy először lesápadt, majd kiszaladt a szobából. Hálóingjének alját felkapta, és úgy viharzott le a lépcsőn. Berontott az előszobába, ahol az előbb említettek veszekedtek Henryvel. A férfi megpróbált diplomatikusan viselkedni, látszott, hogy nem szeretné, hogy elboruljon az agya, de Blake rettenetesen őrjöngött. Daisy bentebb rohant, és a két viaskodó alak közé állt.
-Elég legyen!- kiáltott rájuk. Amint minden szem rászegeződött, apja határtalan haragra robbant.
-Daisy!- harsogta, és megfogta a karját- Most azonnal hazajössz velünk!
Daisy kiszakította magát a szorításból, és hátrált.
-Nem papa, nem megyek.
-Miféle ribanc lett belőled?!- kiáltott rá Gareth, és fenyegetően felélépett.
-Maradj ki ebből, Gareth.- szegte fel fejét Daisy, és állta a férfi tekintetét, akinek már teljesen elvörösödött a feje a dühtől.
-Szeretője lettél egy arisztokratának, Daisy! Hogy süllyedhettél ennyire mélyre?!- kérdezte fennhangon Adam, amint végigmérte húgát. Kibontott, kócos haj, merészen kigombolt hálóing.
-Nem vagyok az!- védekezett Daisy, de belátta, hogy három férfival szemben nem győzhet. "Hol van már Allen?!"
-Azt mondtam, hazajössz!- mondta az apja, és újra megfogta a karját, de mikor kiszabadult volna, a másik oldalról Blake fogta közre. A kijárat felé araszoltak, miközben Daisy ellenkezett, ahogy tudott. Próbált lefékezni, de túl erősek voltak vele szemben.
-Ne, papa! Várj, hallgass meg!
-Ezen nincs mit szépíteni, lányom! Eladtad magad, egy kéjencnek. Örülhetsz, hogy nem tagadlak ki! Ráadásul megsértetted Blaket... ne akard, hogy ennél jobban is megharagudjak rád!
-De én nem megyek hozzá!- ordított apjára, életében először, könnyes szemekkel.
Az egész aula visszhangozta kétségbeesett hangját. Mintha megállt volna az idő. Sehonnan nem szűrődött a terembe hang. Csak a nagy csönd vette körül őket.

-Allen ébredj fel! Allen!- mennydörögte Matt, öccsének hálószobájában. Allen szemei kipattantak, és felült.
-Mi történt?- kérdezte egy ásítás közben és nyújtózkodott.
-Csinálj valamit, különben Daisyt elviszik.
-Mi?!- ébredt fel teljesen.
-Blake, meg a családja eljött, és haza akarják cipelni... gyere már!
-De jó!- morogta, és felkapott magára egy nadrágot.

Egy perc sem telt bele, már az előszoba ajtajánál hallgatózott, de még nem nyitott be. Hallotta húga zokogását, és a négyes vitáját, ami már eszeveszett ordítozásba fajult. Gúnyos mosoly jelent meg arcán. "Szüksége van rá a lánynak... függ tőle..."
Belül megszólalt valami. Muszáj tennie valamit, különben még megütik. Blake, meg ebben már elég jártas, szóval nem esik majd nehezére. Az egyedüli személy viszont, aki meg is ütheti, az ő maga! Felvette a legfélelmetesebb arckifejezését, és kivágta a szárnyas ajtót, ami fülsértő csattanással vágódott a falnak. Úgy lépkedett végig a szobán, mintha az egész világ az övé lenne. Csak egy szál nadrág volt rajta, de annyi büszkeség szorult a járásába, hogy azt még a felső tízezer tagjai is megirigyelték volna. Mire odaért a veszekedő csoporthoz, mindenki abbahagyta, és ránézett.
Tévedett. Nem húga zokogott, hanem Daisy. Amikor apja keze lecsúszott karjáról, kiszakította magát Gareth szorításából, és hozzáfutott. A nyakába vetette magát, magához szorította a férfit. "Hát mégis eljött."
Allen egy sóhajjal átkarolta, és ő is magához szorította, de nem engedett pár másodpercnél többet. Maga mellé fordította a lányt, de az egyik karját birtoklóan a derekán hagyta.
-Mit akarnak itt?!- kérdezte mély hangon, és fenyegetően végigmérte a társaságot. Blake előrelépett, és peckesen kihúzta hátát. Gyűlölettel nézték egymást néhány percig, majd Gareth mindentudóan elvigyorogta magát:
-A lány a jegyesem, és még ha egy magadfajta vérszívó a szeretőjévé is tette, akkor sem hagyom, hogy addig szórakozz vele, amíg meg nem unod, és eldobod. Ezért hazaviszem magammal. Nem hagyom, hogy ringyóvá váljon... de félek, hogy már az.
-Ez a ringyó - szorította még jobban magához a lányt, és ő is felsőbbrendűen, majd lenézően elmosolyodott - a feleségem. Jobb lenne, ha nem sértegetnéd, mert félő, hogy az életeddel játszol. És ő most már itthon van... Velem.
-A felesé... Te hozzámentél?!- kiáltott rá a lányra, aki összerezzent Allen karjában, és hátrálni próbált, de Allen visszatartotta. Gareth egyre közeledett, miközben hangját is emelte, mindig hangosabbra.
-Egy vámpírhoz mentél hozzá, te ribanc! Ráadásul engem otthagytál a templom kellős közepén, megszégyenítve, mint egy kutyát!  Az egész város rajtam röhög! Ezt nem tűröm el!- ért oda hozzá, és meglendítette karját. Daisy felsikoltott, és remegve próbált hátrálni, de az erős kar, ami a derekára fonódott, még mindig nem engedte el. Allen megfogta Gareth karját, pár centire a nő arcától, és hátracsavarta. Daisy fél szemmel felnézett rá, majd kissé megijesztette, amit látott. Allennek teljesen elsötétült az arca, és még így, világoskékben is szikráztak a szemei.
-Soha többet ne emeljen rá kezet... megértette?!- mondta halkan, és még jobban megcsavarta a másik kezét. Garethnek csak az orra körül rándult meg az arcizma, amúgy meg rezzenéstelenül tűrte.
-Megértettem.- sziszegte a fogai között, mire Allen elengedte.
-Akkor remélem, hogy a közeljövőben soha többet nem zaklatnak minket.- jelentette ki, és jelentőségteljesen végigmérte Garethet.
-De a lányom... - szólalt meg Gustav.
-A lánya a lehető legjobb kezekben van, uram.- vágott közbe Allen. Az idős emberen látszott, hogy mondani akart valamit, de inkább nem szólalt meg, hanem kicsit kétségbeesve nézett lányára, aki egy bólintással biztosította a mellette álló férfi szavainak igazát.
-Szeretem őt, papa.- mondta halkan, mire Allen megrezzent, de arcán nem jelent meg semmilyen érzelem. Gustav arca elérzékenyült, és szemeit könnyek homályosították el, de összeszorította őket, majd férfias büszkeséggel kihúzta magát. Két karját kitárta, amire Daisy odafutott hozzá. Allen felszabadult karja ernyedten esett maga mellé, és figyelte a jelenetet. Igazából most azt sem tudta hol van. Kicsit sokkolta a lány előbbi mondata. Hm, de ez még jól jöhet a tervéhez... sőt. Lenyelte a torkában lévő gombócot, és unottan felsóhajtott. Rápillantott Garethre, aki szintén őt nézte, majd egy győztes mosolyával intett neki. Odaaraszolt a férfihez.
-Na ugye megmondtam, hogy örök vesztes maga, Blake?
-Ne legyen ilyen nagy szád, Noir. Nem tudod, mire vagyok képes.
-Hohó... fenyegetve kéne éreznem magam?!- halkította le a hangját, hogy csak a másik hallja.
-Igen... jól hallottad.
Allen megveregette a vállát, majd diadalittasan, és megvetően rámosolygott.
-Én nyertem meg azt, ami a számodra a legkedvesebb, pancser. Rám hallgat, és minden hova követne... a tenyeremből eszik. Bármivel megtömheted a fejét, nem fog hinni neked. Számára én vagyok a világ.
-Szóval te is csak ágyba akarod vinni, mi?- suttogta, de haragja egyre nagyobb lett - Hét lakat alatt is őrizheted, engem nem érdekel... egyszer úgy is velem fogja tölteni az éjszakát.
-Ugyan... - csóválta meg gúnyosan a fejét - annál azért jobb az ízlése.- súgta, és otthagyta a férfit. Annyit még látott, hogy Gareth ökölbe szorította kezeit.
Daisy mellé állt, és amikor a lány abbahagyta a beszélgetést apjával, átkarolta a vállát.
-Ha most megengedik... még sok megbeszélni-valónk van a feleségemmel - mondta hamis mosollyal az arcán, és kezet nyújtott a férfinek.
Gustav arcán is megjelent egy mosoly, majd elfogadta a felé nyújtott kezet.
-Vigyázzon rá, uram... néha hajlamos elragadtatnia magát.
-Az soha nem baj.- vigyorgott Allen, és a lépcső felé vezette a lányt.
Még hallotta az öreg hangját, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót. "Ezzel is megvolnánk"