A nap gyorsan eltelt Daisy számára. Egész nap idegesen remegett a gyomra, ha tudatosította magában, hogy holnapra már férjes asszony lesz belőle. Továbbá még a veríték is kiütközött rajta, ha belegondolt abba, hogy az éjszaka már biztos, hogy nem fognak megállni, sem pedig megzavarni nem fogják őket.
Lussie véglegesen megigazgatta rajta a ruhát, levarrta a felesleges anyagokat, bevett a ruhából, és addig nézegette körbe és körbe, míg minden nem passzolt. A meghívókat kiküldték, de ahogy Daisy látta, nem lesznek sokan az esküvőn.
Mindenki sürgött-forgott, és takarították az egész házat. Daisynek a ruhapróbák után nem igazán akadt dolga, így a könyvtárban keresett menedéket, vagy a szobájában pakolászott. A nap folyamán csak néhány pillanatra futott össze Allennel, aki kicsit mereven viselkedett vele a "közönség" miatt. Daisy észre sem vette, a Nap már lenyugodott, és mindenki fáradtan tért nyugovóra.
Ő is bebújt magányos ágyába, és megpróbált elaludni, de nem sikerült. Néha felkelt, hogy néhány kört lesétáljon a szobájában, majd visszahanyatlott a párnák közé. Éjfél körül járhatott, mikor elnyomta az álom.

Reggel Lussie ébresztette, aki még hálóingben térdelt az ágya mögött, és kislányos mosollyal, izgatottan jutatta megint eszébe, hogy ma van a nagy nap! Daisy gyomra rögtön görcsbe rándult, és felkelt, hogy megmosdjon. Egy egyszerű, világosbarna ruhát kapott fel magára, és megfésülködött, majd kilépett a folyosóra. Mindenki eszeveszetten rohangált a saját dolga után, és Daisy szinte a falra tapadt, hogy ne gázolják el. Arcán tanácstalanság tükröződött, és agyába villant, hogy mit is keres ő itt.
Megpróbált úgy beilleszkedni a "forgalomba", hogy ne legyen senki útjában, és őt se tapossák el. Néhány lépést tett, amikor egy kar fonódott a derekára, és berántották egy szobába. Amint az ajtó csukódott, nekinyomták a falnak, majd valaki magát is hozzápréselte, és megcsókolta.
-Miért vagy bizonytalan?- súgta Allen a fülébe. A szobát félhomály uralta, és észrevette, hogy a szobában  ruhadarabok feküdtek szétszórtan. De ha azok a földön vannak, akkor a férfi, most... meztelen!
Daisy először lesápadt, majd arcát elöntötte a pír, és szégyenlősen becsukta szemeit, amire Allen csak egy pimasz vigyorral válaszolt:
-Ma este ehhez is hozzászoksz.
Daisy levegővételei köhögésbe torkolltak, és kapkodva szedte a levegőt. Megpróbálta eltolni magától a férfit, de amint megint ráébredt, hogy az meztelen, felhagyott az ötlettel.
-Nem vagyok bizonytalan.- mondta vékony hangon.
-Biztos?- simított az orrával végig a lány arcán.
-I-igen, biztos.
-Akkor jó.- lépett el tőle vigyorogva, és Daisyben bennakadt a levegő, majd zavartan elfordította a fejét. Tudta, hogy úgy
nézhet most ki, mint egy főtt rák, de nem tehetett ellene. Az istenért, előtte egy csupasz ember áll!
-Akkor én... m-megyek is.
-Rendben.
Daisy azon nyomban hátat fordított neki, és kisurrant az ajtón.

Daisy amikor kilépett a szobából, fellélegzett, és továbbindult volna, de Lussie megállította.
-Daisy! Téged kerestelek!
Lussie odaért hozzá, majd meglátta a lány arcát, ami még csak most kezdte visszanyerni az eredeti színét.
-Történt valami?
-Nem, semmi!- vágta rá, és hátradobta a haját.
-Akkor jó. Gyere, meg kell csinálni a hajadat.

Daisy esküvői frizurájának az elkészítése sokkal bonyolultabb volt, mint azt előzőleg hitte. A fodrász két megelőző
hajkombinációt is elkészített, de miután kijelentette, hogy nem tetszik a műve, kibontotta, és újra kezdte az egészet. Három óra múlva már nem érezte a fejbőrét, és azt hitte, minden haja kihullott. Végre elkészültek, és ő egy megkönnyebbült sóhajjal állt fel a székből, hogy kinyújtóztathassa elgémberedett végtagjait. Megfordult hogy a többiek is megcsodálhassák a fodrász művét.
A férfi összecsapta a tenyereit, majd erős francia akcentussal áradozni kezdett:
-Ez egyszerhűen arabesque, désastreux!- áhítozott.- madamosielle, ön egyszerhűen elrhagadó!
Daisy elpirulva mosolygott.
-Köszönöm.- hebegte, amikor behozták a ruhát.
-Ideje lesz lassan felöltöznöd.- szólalt meg Lussie.
-Máris?
-Igen. Lassan már négy óra. Az esküvő után még estély is lesz, nem emlékszel?
-Óh, de, most már igen.

Lassan eltelt az idő, és elérkezett a várva várt pillanat, de lehet, hogy nem mindenki számára. Allen a szobájában járkált
idegesen, miközben kézelőjét próbálta begombolni, de az nem akart engedelmeskedni. Fekete frakkot és nadrágot viselt, szintén fekete csizmával, és inggel. Csak a nyakkendője virított bíbor színében, aminek a közepén megcsillant a fekete drágakő, ahogy a tűz fénye megvilágította. Még soha nem érezte magát ilyen idegesnek, és az még csak rontott a helyzetén, hogy az a nyamvadt gomb nem akart engedelmeskedni. Végül Matt, aki idáig az árnyékban lapulva, keresztbe tett karokkal figyelte öccse szenvedését,
odasétált hozzá, és ellökte a kezeit, majd begombolta, és megigazította.
-Félsz?
-Dehogy!- vágta rá, de nem nézett rá bátyjára.
-Csak nyugalom... nem fog megenni.- mondta vigyorogva, amire Allen reakciója csak egy komor pillantás volt. Allen arca
világított az öltözékéhez képest, és mikor a tükör elé állt, elégedetten mustrálta, hogy tényleg jól néz ki.
-Na gyere... már várnak lent.