Egy kicsivel később, a vacsora után, a férfiak és a nők különvonultak, Daisy pedig felszökött Lussieval. Egy gyors dühkitörés után rendbeszedte sminkjét, amiben a lány is segített, majd immár teljesen lenyugodva leült a fésülködőasztal előtti székre.
-Annyira szépek voltatok!- áradozott Lussie - majdnem elsírtam magam, csak anya mellett álltam, és nem tudtam, hogyan reagálna.
-Tényleg nagyon boldog vagyok.- ismerte be Daisy.- Az örömömet már csak az tetőzné, ha eltűnne innen Backwish lánya.
-Ugyan, Florral ne törődj! Csak féltékenységből próbálja elcsábítani Allent, de ő soha nem tartotta többre őt egy szeretőnél.
-Mondd, Lussie, kik szokták Ramenként szólítani?
Lussie eltöprengett a kérdésen, majd megemelte vékony szemöldökeit.
-Nem is tudom... igazából nem hallottam még senkit, aki így szólította volna.
-Értem.
Lussie rápillantott az órára, majd felállt, és megigazította a ruháját.
-Most már biztosan elkezdődött az estély. Majd gyere te is, ha jónak látod.

Daisy úgy tizenöt perc múlva indult le. Már a lépcsőfordulóban hallotta a bálteremből kiszűrődő zenét. Felgyorsította lépteit, mert tudta, hogy már így is elkésett. Az előszobában félhomály uralkodott, és inkább volt sötét, mint világos, de ez nem
zavarta a közlekedésben. Megállt a nagy kétszárnyas ajtó előtt, ami résnyire nyitva volt. A zene elhalkult, mire a többség
tapsolni kezdett. Felsóhajtott, és kezét a kilincsre tette. Már épp nyitott volna be, mikor meghallott egy ismeretlen hangot.
-Hol van most?- kérdezte az idegen.
-Nem tudom. Már megint késik.- szólalt meg Allen. Daisy összeráncolta homlokát. "Mi az, hogy megint?"
-Furcsa, hogy megnősültél, még ha ez egy kényszerházasság is...
Daisy érezte, hogy egész teste megmerevedik. Kényszerházasság?! Levegővételei szaporábbak lettek, és az ajtóhoz préselte magát, fülét pedig rátapasztotta.
-Az is lehet, hogy később megszeretitek egymást. - szólalt meg megint az idegen - Bár úgy láttam, hogy a kicsike eléggé oda van érted. Biztos belédbolondult már.
-Ugyan Ralph!- mondta Allen közömbös hangon.- Soha sem tudnék szeretni egy ilyen nőt!
-Pedig elég csinos a kicsike...
-Észnél vagy, ember? Van szemed?
-Miért? Attól, mert nem feszül pattanásig rajta minden ruhadarabja, még elég csábító. Szőke haj, barna szem, hosszú, kecses nyak...
-Naiv, makacs, hirtelenharagú.- folytatta Allen a felsorolást.
Ralph felnevetett.
-Mit röhögsz?- förmedt rá Allen.
-Olyan, mintha magadat jellemezted volna.
-Ez kész röhej! Én nem vagyok naiv.
-Bizonyos szempontból igen. De visszatérve a feleségedre, szerintem jó bőr. Nem lehet rossz az ágyban sem.
-Majd meglátom.
Újra felcsendült a zene, Daisy pedig minden ízében remegve hátát az ajtónak döntötte. Látását elhomályosították a könnyek, de sűrűn pislogva, sikerült eloszlatnia őket, pedig semmit sem szeretett volna jobban ebben a pillanatban, mint egy sötét kis zugban sírni. Úgy érezte, mintha kitépték volna helyéről a szívét. Üresnek érezte magát. Hát ez lenne Allen?! Egy hazudozó, aki elhitette vele, hogy szereti? Ő pedig a maga naiv módján bedőlt neki. Hozzáment abban a hitben, hogy viszontszeretik, de ez mind egy nagy átverés. Ahogy hallotta, Allent kényszerítették, hogy elvegye, így nem csoda, hogy nem fűzi hozzá semmilyenfajta gyengéd érzelem. Igaza volt annak az idegtépő nőszemélynek is. Szerelem nem létezik, főleg nem Allenben. Bolondot csinált magából, nem vitás.
Hallgatnia kellett volna a vigyázó szavakra, amiket Rose és Maharet mondott, de ő csak ment a maga feje után. Mi lesz most ezután? Mert ez a házasság sem lesz jobb, mint ami Blake mellett lenne. Ugyanott kötött ki.
Körmei tenyerébe vájtak, és már úgy érezte, mindjárt kiserken a vér, de a fájdalom nem hasonlított a benne dúló csatához.
Szája széle legörbült, szemeit pedig összeszorította. Felnyögött, és lecsúszott volna a padlóra, de az ajtó kinyílt, és kilépett
rajta Allen. Daisy rögtön kiegyenesedett, és kezeit is kinyújtotta.
-Valami gond van?- kérdezte aggódó arcot vágva, de Daisy átlátott rajta.
-Nem, nincs, semmi, csak kicsit megszédültem.- hazudta, de egy kicsit remegett a hangja. Allennek összeszűkültek a szemei, és az arcát vizsgálta.
-Biztos?
Most játssza az aggódó férjet, de közben csak egy szélhámos. Jól színészkedik.
-Igen, biztos.
Elfogadta a felé nyújtott kezet, és beléptek a zsúfolt bálterembe.
-Táncol velem?- kérdezte halkan, közelebb hajolva a lányhoz.
-Örömmel.
Allen a táncparkett felé vette az irányt, és megálltak két páros között. Daisy a férfi vállára tette egyik kezét, a másikat a
férfiéba helyezte. Felcsendültek az első akkordok, Daisy pedig próbált úrrá lenni remegésén. Még mindig sokkolva érezte magát, az előzőleg hallottak miatt. Felnézett a férfira, aki a tömeget pásztázta.
Miért nem vette észre az árulkodó jeleket? Hiszen egyszer sem csináltak olyan ártalmatlan dolgokat, amiket más udvarló
szívességből tenne. Nem. Allen csak elcsábította, és addig "üldözte" a vonzerejével, míg be nem adta a derekát. Nem is ismerik egymást. Sohasem sétáltak, nem beszélgettek a házasságon, és a testiségen kívül másról. Egyszer sem esett szó köztük egyikük múltjáról sem. És miért? Mert nem bíztak egymásban. Kívülállóként szemlélte magukat, és úgy látta, mintha két idegen táncolna egymással, és nem is lenne közük a másikhoz.
Hát, rendben. Hazudott neki. Nyilván arra számított, hogy ő, mint egy kis szőke, ártatlan, és szerelmes lányka, nem fogja
észrevenni, vagy egy ideig nem fog rájönni gyors házasságkötésük igazi okára, de hatalmasat kell, hogy csalódjon. Ő már rájött, és ha már így alakultak a dolgok, ő is kiveszi a részét a gonoszságból. Tudta, hogy a férfinak a nők a gyengéi. Ha már itt tart, akkor ő is megígér valamit.
Sohasem fogja odaadni magát neki. Az élete árán sem.