A Sol, és egy férfi rejtélye.

A tudósok szemszögéből nézve csoda történt, mikor a Galaktik visszadokkolt az állomáshoz. A fedélzetre lépő technikusok jelentették, hogy a hajó érinthetlennek hitt könyvtára nyitva van. Igaz, csak bizonyos szektorokat képesek használni. Ám a
meglepetések sora ezzel még nem ért véget. A jelentések szerint, a könyvtár adathordozó kristályait a Szövetség által
alkalmazott rendszerek is képesek lejátszani, így hát sikerült végre betekinteniük egy valaha a földön - mert azóta ebben már biztosak voltak - élt civilizáció életébe és történelmébe. Nem mindennapi felfedezések kezdődtek el ezekben a napokban. Bár a védelmet megerősítő (8. Csapásmérő erő, fedélzetén azzal a lénnyel aki mindezt átélte) már elhagyta a Naprendszert, hogy folytassa feladatát, és meghódítsa a neki kijelölt szektort. A tudósokon kívül ezeken a hajókon volt még valaki aki az ő megszállottságukkal kutatott a történelemben. Csakhogy ő nem a Sol, hanem a Föld történelmébe készült elmerülni. Csak egy család érdekelte őt. Egy név, egy arc, mielőtt egyik barátját, és egyben legjobb tisztjét falhoz állítja. Fel akart készülni erre a hamarosan kezdődő beszélgetésre. Valahogy nem győzték meg a hiber-álom évei. Tudni akart mindent arról az emberről, aki egymaga megölt több százat - bár ez nem lett volna meglepő - hisz a kolónia lázadások során, már nem egyszer bizonyított, nem egy élőlénnyel végzett. De ezeknek ő maga is szemtanúja volt, és azt fegyverrel tette, szinte közvetlenül, nem pedig egy csapatszállítón ülve, több száz, vagy több ezer kilométerre az áldozataitól. Nem is beszélve a Cimmera dokkjában történtekről...
Lang belemerült a történelembe, majd a kérvényezte a Parancsnokságot, hogy a már megfejtett anyagot továbbítsák hajójának. A Föld védelmében történt eseményeket - már azokat amik Scharkra és cselekedeteire vonatkoztak - törölte a hajó agyából. Egyedül a Cimmera rögzítette az anyagokat a Szövetégi flottából. Nem akarta elveszteni azt az embert - vagy akármit - pont most, mikor hajói az ismeretlen felé tartottak. Arrafelé, ahol valaha ez a lény birtokolta az űrt. Ahol ő szinte mindent, még a legkisebb tértorzulást is ismeri, bár már igen csak sok idő eltelt, mióta utoljára erre járhatott.

A tudósokat abszolút hidegen hagyta a tőlük távoli flottaparancsnok problémája. Belemerültek a kapott adathalmazba. Bár igencsak meglepte őket az, hogy mennyire homályban marad a faj korábbi története... egészen egy zavaros, valamikor a szerintük középkorinak tekintett szakaszból származó első feljegyzésekig. Ezek egy teljes bolygóra kiterjedő háborúról meséltek, eléggé legenda szinten. De azért erre is kellő figyelmet fordítottak. Néhány merészebb tudóst megfogott egy szakasz, ami ide vonatkozott. A háború végéről mesélt. Gyakorlatilag az első hitelesnek mondható írásos emlék volt abból az ősi korból. Egy csata leírása. Száz- és százezrek küzdelméről s haláláról szólt, két nagy vezérről, akik megütköztek. A legtöbb tudós egyszerűen elsiklott felette mesének gondolva, nem úgy néhány, aki figyelmesen végigtanulmányozta ezt az időszakot is, nem ugrotta át.
A történet vége felé ragadta meg ezeknek az embereknek a figyelmét egy momentum: a két vezér találkozója.

A Cimmera fedélzetén egy alak lehunyta szemét, tudatát kiterjesztette, és figyelt, nézte azokat akik a Sol történelmében
búvárkodtak, nézte őket és emlékezett. Ennek köszönhetően akaratán kívül is, szinte filmszerűen elevenítette fel a kristályok tartalmát. Hiszen azok nem mások voltak, mint a saját tudatmorzsái. A Galaktikon néhány kristály kéken felizzott, és megkezdődött a vetítés. Csak kevesen voltak, akik mindezt láthatták. A legtöbb tudós elme már nem foglalkozott a Sol múltjának eme sötét rejtelmeivel. Minek? Hisz az majdnem olyan lehetett, mint a régi Földi középkor... Ők sohasem tudhatták meg, hogy mennyire tévedtek.

 
***

Hatalmas mező volt, mindenütt elesett vagy sebesült katonák, elpusztult állatok maradványai borították a tájat. A mező talaja csúszós, iszamos volt a kiontott tengernyi vértől. A közeli kis patak folyóvá duzzadt, vörös vérfolyóvá. A háború legvéresebb csatája volt... Több százezer emberi életet követelt az öldöklő pokol. Már közel egy hete nézetek egymással farkasszemet a fogyatkozó seregek. Minden nap újabb és újabb vérontáshoz vezetett, de mintha mindez nem lett volna elég, a temetetlen testek miatt a táborokban járványok szedték áldozataikat, betegségek tizedelték a fáradt túlélőket. De ez a hajnal most egész más volt.
A sötét páncélos alak csendesen emelte fejét a holdtalan ég felé, körülötte a felkelő nap sugarai már rózsaszínbe rajzolták a szörnyű látványt, és élesen kirajzolódott a velük szemben álló hadsereg sötét tömege is. "Igen, ma minden el fog dőlni." – gondolta a harcos, majd kardját a magasba emelve támadásra vezette fáradt katonáit. Vele szemben szintén átható üvöltéssel lódult meg a másik fél, hogy a térség közepén, irtózatos erővel csapjanak össze, embert, lovat, mindent elsöprő lendülettel.
Az első sorok szinte azonnal elpusztultak, a mögöttük rohanók lendülete tiporta őket a véres mocsárba, ahonnan már nem volt menekvés. A páncélos vezér a tömeg közepén forgolódott, jobbra-balra lecsapva osztotta a halált maga körül. Pár perc volt csupán,mióta kezdetét vette a csata, és a hajnal csendjét máris széttépte a kardok csattogása, a magukat biztató, vagy épp fájdalmukban üvöltő emberek hangja. A sötét lovagot ekkor letépték nyergéből. Felállt, és gyalog folyatta tombolását, mert az, amit tett, nem harc volt, csak pusztító őrjöngés.
Ekkor megérezte. Megérezte azt, amit már évezredek óta kutatott, azt ami ő volt, de mégsem... Ami vele egy lényként létezett, de mégis testétől különválva. Megindult felé. Szemében vad szikrák villogtak, ajkait emberfeletti üvöltés hagyta el, amint átvágta magát ellenségei sorain. Ahova ütött, pajzs tört, az azt tartó karral együtt, kardok törtek ketté, mikor pengéjével összecsaptak. Végül elérte még lován ülő ellenfelét. Tudta, ki az. A másik sereg vezére. De nem miatta törte át az emberek áradatát, őt csak az ellenfele által tartott díszes, éjfekete penge érdekelte. Hisz azt kereste. Mikor ellensége észrevette, leszállt lováról, pár percig kerülgették egymást, majd összecsaptak. Villogó pengékkel köröztek, ahogy megpróbáltak végezni a másikkal. Ekkor a sötét harcos bekerült ellenfele karjai alá, mikor az felemelt pengével rohamozott. A mozdulat felénél akasztotta meg támadója testét, a másikat lendülete még tovább vitte. Mintha táncolna, egyenesedett fel a másik mögött. Mire ellépett mellette, ellenfele halott volt. A derékban kettévágott test a földre csattant, és ő lehajolt azért, amit keresett.
Felvette trófeáját. Irtózatos üvöltés söpört végig a csatatéren, elnyomva minden más hangot, megremegtetve még a földet is.
Az ég váratlanul besötétedett, csak a villámok fénye adott valami világosságot a harcolóknak. De már ők sem küzdöttek.
Megbabonázva nézték azt a megmagyarázhatatlan fekete masszát, amely feléjük hömpölygött, mint valami szökőár, majd beburkolta az ellenfeleket és az egész bolygót. Mire kicsit kitisztult a homály, a csatatéren már nem maradt sem élő, sem holt. A valaha volt csatateret egy óriási kráter jelezte, és a kráter közepén egy hatalmas alak állt. Szemeiből tűzcsóvák vágódtak elő, majd visszatértek a gonosz szemnyílások mélyére, és az tovább örvénylett, mint a kitörni készülő magma. A sötét óriás kihúzta magát és széttárta szárnyait.

***

A vetítés véget ért, valaki a távolban felnyitotta a szemét a nem éppen kellemes emlékek miatt. Kicsit morcos volt, szemeiben vörös tűz csillant, de pár másodperc és ez is elenyészett. A sárgászöld szemekben vidámság villant, a szigorú rajzolatú száj mosolyra húzódott: hát igen, ez nagyon régen történt. "Olyan rég volt, tán igaz sem volt." – futott át az agyán a gondolat.
Majd a távoli űrbe bámult. Sejtette, hogy a nyugalomnak hamarosan vége, közelednek az utolsó vesztes csata színhelye felé. Még jó, hogy parancsnoka megfogadta tanácsát, és a normál térben halad a hajóraj, mielőtt belerobbannak a Sol csata roncsmezejébe. Az még neki sem lenne kellemes élmény. A tetejében akkor meg kéne válnia ettől a formájától, pedig már igencsak hozzászokott, és megkedvelte a létezésének ezen alakját.
"Kevésbé rémisztő, mint az eredeti" – gondolja, és elfordul az ablaktól. Elég volt a múlt hibáin rágódni, íme a jövő. Tudja,
hogy a régi harcosok, akik még mindig hűek a Solhoz, hamarosan tárgyalásokat kezdenek a Szövetségi Szenátussal, és meg fognak egyezni. Abban is biztos volt, hogy ugyanígy lesz majd a vadászok népével is, egyedül a volt Sol felderítők, vagy ahogy ő hívta őket: a Lopakodók fajával lehetnek majd bajok. De az is meg fog oldódni, hisz még eddig eggyel sem találkoztak közülük. Majd ráér akkor gondolkodni, hogyha már megtalálják őket. Abban is biztos volt, hogy a Szövetség nagyon sok Sol fejlesztést és technikát át fog venni. Tudja, hogy a Hesta gyorsan megadta magát, és vele együtt a Szövetség kezére jutott a volt Sol gyalogság titka. Hisz a Hestán volt a rendszer egyik legnagyobb klón-gyára, telis-tele milliónyi leendő katonával. "Bolondok lennének, ha nem használnák" – fut át az agyán. Majd nyugovóra tér. Nem mintha szüksége lenne rá. Van annak már cirka tízezer éve, hogy utoljára aludt. A hajón van viszont egy személy, akit néhány dolog nem igazán hagy nyugodni. Lang - bár már napok óta kutat Schark után - szinte semmit sem talált ezen a néven az emberi történelem során. Így hát érdekes gondolattól vezérelve, amihez egyik őse által – még a Globalizációs háborúban – készített kép adott ötletet, nyomozgatott tovább. Azon mintha Schark támasztotta volna az öreg oldalát. Így hát fényképek alapján kezdett utánanézni, hátha hasonlóságot talál néhány emberrel és így meglesz a család. Kicsit elkedvetlenítette a tudat, hogy a dolog el fog húzódni. A hajó központi agya, amivel a kutatást végeztette, percek, vagy legfeljebb órák alatt végezni tudott volna a feladattal, jelenleg le volt terhelve. Már régen, még gyalogos korában megszokta, hogy Schark megérzéseire lehet – nem is lehet... hallgatni kell – így hát most is megfogadta tanácsát. Bár a parancsok teljesítésével késésben volt a Flotta, de ennek ellenére a normál űrben haladt, vadászfelhőjének védelmében, állandóan pásztázva a környezetet. Nem akart meglepetést. Ez bizony eléggé leterhelte a hajó agyát, tekintettel a szokottnál nagyobb vadászlétszám irányítására, és arra, hogy gyakorlatilag az összes felderítő rendszer - még azok is, amiket általában nem használnak - üzemel.

A meglepett tudósok folytatták a kutakodást, eredmény bizony akadt, nem is kevés... A csata leírása után közel négy évig
gyakorlatilag éjszaka volt a Földön, majd egy napon a sötétség úgy, ahogy jött, eltűnt, és a fény iszonyatos pusztítást mutatott a túlélők számára. Falvakat, városokat söpört el a tomboló gonosz. De csodával határos módon szép számban túlélték a katasztrófát, és gyorsan újra felgyarapodott a népesség. Ekkor megjelent valaki. Valaki, aki irtózatos sebességgel lökte, hatalmas tudással segítette a túlélőket a fejlődés felé. Alig néhány év, és megkezdődött a Sol-időszámítás. Addigra már a bolygó teljesen lakott volt, az adatok alapján már használták a hidegfúziót, a klón-technikát, hadseregüket erre alapozták.
Megjelentek a lézerfegyverek és már uralták a fél Naprendszert. Bizonyos adatok ekkor említik meg a Szövetség által nemrég megtalált támaszpontot az Európán - a Hestát... valamint ez az első alkalom, hogy név szerint említik azt aki mindezt lehetővé tette. Sajnos itt csak a vezetéknév marad fenn: Schark. A Sol-időszámítás szerint 150-et írtak. Ekkor szállt fel az első igazi Sol cirkáló, amelyek alapján a későbbi Galaktik is készült. Majd gyors terjeszkedés és még félelmetesebb fejlődés vette kezdetét, mire a tudósok a Sol szerinti 430–as évet elérték - avagy a Galaktik gyártásának évét - már a Tejút három spirálkarja Sol uralom alá tartozott, de még mindig itt volt az a név, ami a kezdetekkor is feltűnt: J. Schark. Majd 440-ben kitört egy háború, melynek pontosan nem ismerik sem a végét, sem az okait. Ezekről már csak találgathatnak, mivel az események nem kerültek be a kristályokba. A pontos részleteket pedig a Galaktik ”sérült„ hajónaplója őrzi megfejthetetlenül, és még valaki, aki még nem mondaná el semmi pénzért ezeket az eseményeket, mert nincs itt az ideje.

Már órák óta semmi. A Cimmera rendszerei és vadászai csak az üres űrt kutatják. Lang kicsit mérgesen áll a hajó hatalmas hídján, az agy sem végzett még a kutatással, és tessék: sok-sok értékes időt veszítenek el, miközben a semmi miatt próbálnak óvatoskodni. Az egyik pult előtt a rádiós tiszt fáradtan kortyol kávéjából, miközben ismét, már kitudja hányszor pásztázza végig az űrt a hajóraj körül, bármilyen áruló rádiójel után. Oly régóta végzi már eme tevékenységét, hogy fel sem tűnik neki egy cseppnyi változás. Csak egy pillanat - és a rendszer már el is veszti. Ahhoz, hogy a fáradt katona figyelmét felkeltse, elenyésző és rövid, de a hajó központi agyának sok százezer áramköre abban a másodpercben az apró eltérés felé fordul.
Mindössze pár századmásodperc és a hajó hatalmas vevő-antennái arra az egy adásra kezdenek figyelni. A katona még észre sem vette, hogy az antenna befejezte a pásztázást, és megállapodott egy ponton. A központi agy villámgyors elemzésbe kezd, és a területre irányít még néhány érzékelőt, köztük a központi harcvezető- és célzó rendszer érzékelőit is. Ezek a rendszerek adnak választ először a Szövetségi cirkáló agyának arról, hogy mi is folyhat ott: A rendszer erős mesterséges energia-kisüléseket észlel a területen. Abban a pillanatban a hajó szinte minden lövege megéled, bár irányzóik, még ágyaikban pihennek, de az agy nem kockáztat. A hídon felbődülnek a szirénák, villogni kezd a vörös fényjelzés, majd állandóvá válik. A központi agy csatába szólítja legénységét, miközben folyamatosan jelenti a vélt ellenség sebességét, irányát, mind saját operátorai, mind társai felé. A gigantikus űrcirkáló percek alatt teljes harckészültségbe helyezkedik és most már a cél felé fordul. Belsejében emberek százai rohannak az ütegállások vezérlőrendszereihez, készülnek fel mentésre, elsősegélyre, kárelhárításra. A hajó dokkjaiban feldübörögnek a tartalék vadászkötelékek. A beszállófedélzeteken űrgyalogosok rohannak a szállítóhajók felé, már teljes fegyverzetben. Az egyik század élén rohan Schark is, menet közben kapcsolja magára a harcászati rendszert. Még ő sem érti, mi van itt. Az addig csendes híd megelevenedik, a rádiós szólal meg először, majd pillanatokkal később már a hajó rendszereit felügyelő tisztek veszik át a szót:

-Kapcsolt: 02. 120. – án. Nyílt csatorna. Valószínű vészjelzés. Kódolás folyamatban.
-Pajzsok fent. – jelenti egy másik tiszt.
-Fegyverzet harckészültségben.
-Vadászerő készenlétben, a flotta támogató pozícióban.
-Energia-kitörések a jelzett ponton. Nem természetes eredetű. – jelenti a hajó harcászati tisztje.
-Gyalogság harc-készültségben, kilövésre kész.
-Támadósebességre! – szól Lang – Mi van azzal az adással?! Ha a kódolás kész, hangszóróra!

Mindössze pár perc és a Cimmera hídjáról már látni lehet a távoli fénycsóvákat, és ekkor egy idegen hang töri meg a csendet, soha nem hallották még, de érdekes módon értik, hogy mi a lényeg. Az alak a Sol nyelvén beszél. De kép nem jön át.
- Itt T29. kereskedelmi szállító. Megtámadtak minket. Ha hall valaki, segítsenek. A fedélzeten csak utasok vannak. Segítsenek! – majd némi statikus recsegést követően megismétlődik a kétségbeesett adás, és végleg el is hallgat. De addigra már a Cimmera minden rendszere látja a kis, téglatest alakú hajót, és a körülötte keringő, madárszerű űrhajókat, amelyek szünet nélkül ostromolják az apró hajót. Azok eddig a közelgő veszélyt nem észlelték...
-Álcapajzsokat fel! – kiáltja el magát a hajó kapitánya, ezzel lehetetlenné téve a támadók számára, hogy észleljék a közelgő rajt, és bárkit is figyelmeztetni tudjanak. De nem áll szándékában magára hagyni a megtámadott hajót. Gyorsan dönt – Utasítsa az Ascher rombolót, közelítsen az ellenséghez! Parancsra pajzsokat le, és támadjon. A 5., 6. vadászszázad szálljon fel, rendeződjön kísérő pozícióba. A 66. gyalogos századot indítsák!
Mindössze néhány pillanat, és a "kis„ - mindössze 5000 méteres - romboló álca-rendszerei védelmében elhagyja a flottát. A Cimmera hatalmas hangárjaiból elrajtolnak a vadászok, és Schark szállítóhajója megrándul, ahogy kilövik.

A Káosz lénye kinyújtja tudatát, mindössze pár másodperc, és már mindent lát és ért. Látja a teherhajót, látja a körülötte
forgolódó, folyamatosan lövöldöző ragadozó madarakat. Ő a gépek típusát és a legénységét is ismeri, volt velük dolga elég... látja a hajókról a teherhajóra startoló lékelő szondákat. Csendesen felmorran.
- Illinaiak. Szemetek... egy fegyvertelen kereskedőhajó ellen hárman?! – suttog magában. – Készültség! – szól embereihez, miközben ő is csőre rántja a kezében tartott fegyvert. Most aztán - ezek a fiúk, akik körülötte ülnek - megmutathatják, hogy mit is érnek! Még egy pár szót szól a katonákhoz:
– Érkezés után négyes csoportokban szétszóródni. – Ismét kinyújtja tudatát, megérinti vele a hajót, szétnéz a fedélzeten,
majd szinte kiköpi a szavakat a katonáinak – Tűzparancs érvényben! Lelőni mindenkit, aki veletek szembejön és nem Szövetségi gyalogos. A válasz néma bólintás, bár a katonák közül sokan mindezt nem értik.

Az egyik ragadozón ücsörgő illinai sámán az ég felé nyújtja a kezét. Náluk így keresik az ellenséget. Ő most is ezt teszi,
kutatja a környezetét, humanoid testfelépítését csak élénk kék bőre és az arcáról csápszerűen lógó nyúlványai torzítják. Ujjai között úszóhártya feszül. Bár ez nem jellemző fajára... A levegőbe emeli karjait, mélyet szippant a füstből, a hajó parancsnoka kérdőn néz rá, van-e még valami a környéken. A sámán egy pillanatra meglátja a Szövetség közeledő vadászait, a szállítóhajót és a köztük száguldó rombolót. Már szólna, mikor valami számára rettenetesen ismerős kisugárzás vonja magára a figyelmét. A szállítóhajó felé fordul, bár erősen védi tudatát, de a csapás, ami ekkor éri, elemi erejű. Mintha soha nem is rendelkezett volna tudati védelemmel... majd még egy pillanatra látja gyilkosát. A parancsnok ereiben meghűl az amúgy sem túl meleg vér, mikor a sámán egy átható sikollyal a földre rogy, lapos arcából alig kiemelkedő orrából, szájából, kopoltyúra emlékeztető füleiből a lények kékes vére szivárog. Ijedten fordítja meg a testet. Az élettelen, savószínű szemek egyenesen rámerednek, és ekkor az ő agyába is belehasít az az irtóztató tudat. A másodperc törtrésze alatt végzett az illinai kötelék parancsnokával is, ezzel lefejezve a három hajós egységet, és lehetetlenné téve számukra, hogy felfedezzék az igazi veszélyt. A többi hajó nem is törődött a dologgal, egészen addig, amíg célzó-rendszereik nem észlelték a közelgő vadászokat. Mint megzavart keselyűk, fordultak el a prédától, és néztek szembe a közelgő két vadász-századdal. Nevetséges volt ez az erő számukra. A döbbentet a semmiből szinte az orruk előtt megjelenő téglatest alakú hajó jelentette. Nem sokáig teketóriáztak, mindhárom gép az újonnan érkező rombolóra fordult és pusztító tűzzel árasztották el az ellenséget. Az első néhány sorozat világossá tette a csata kimenetelét. Annak, aminek meg kellett volna semmisítenie a hajót, épp hogy csak megrongálta. Ám a siker mégis az övék volt, mert a betolakodó lassan hátrálni kezdett előlük, közben szinte teljesen hatástalanul lövöldözött feléjük.
A Szövetség rombolója szigorú taktika szerint, csak könnyű ágyúival védekezett. Nem engedhette meg magának, hogy bárkit is menekülni hagyjon, ezért lassan a nagyobb egységek ágyúi elé csalta az elbizakodott illinaiakat. Azok már kezükben érezték a győzelmet, hisz az őket megzavaró hajó füstölve menekült. Ekkor az egyik ragadozó madár szárnyát letépte egy lövés, amit - bizony - a legyőzöttnek hitt ellenfél adott le. Elszabadult a pokol az illinai hajókon. Az eddig gyengének hitt ellenfél hirtelen olyan tűzerővel lőtt rájuk, mintha legalább egy Sol cirkáló állna velük szemben. De hogyan?! – fogalmazódott meg többek agyában is a kérdés. A megértés már nem adatott meg nekik. A sérült ragadozó madarat oldalba kapta egy vörös sugárnyaláb, a robbanás fénye pár másodpercre szétszaggatta az űr sötétjét. Ami igazán zavarta a másik két hajó legénységét, hogy a lövés az ellenkező irányból jött, mint ahol célpontjuk tartózkodott. Mindkét megmaradt hajó arra fordult. A látvány sokkolta őket, menekülni viszont már nem volt esély. Előttük a Cimmera iszonyatos tömege tornyosult, hajóikat foglyul ejtették az ellenséges vonósugarak, és nem volt kegyelem. Senki sem akarta őket elfogni. A Cimmera tüzérei végezték be a munkát. A vonósugarak fogságában vergődő két illinai hajót szinte pillanatok alatt vízharmattá lőtték. Nem csata volt ez, hanem mészárlás.

Mindeközben a megtámadott hajó fedélzetén előjelek nélkül kirobbant az egyik fal. A döbbent illinaiak, akik ezen a folyosón tartózkodtak, belecsodálkoztak a füstbe. Belecsodálkoztak, majd meghaltak. A nyílásból pusztító golyózápor vágódott ki, majd nyomában a Cimmera 66. századának gyalogosai. A katonák gyorsan, kettesével rohantak a folyosó kanyarulatáig. Csak pár másodpercig tartott, és mindenki átkerült az ellenséges hajó fedélzetére. Schark jött át elsőnek a nyíláson, majd az első halott illinai mellett ellépve megszólalt:
-Minden ilyet kinyírni! – és ezzel elindult az egyik folyosón, négy katona táraságában. Nem kellett sokáig várniuk, a következő elágazásnál a robbanás, és a lövések zajára már előkerült néhány ellenfél. Azonnal a katonákra tüzeltek. A válasz sem váratott magára, bár a négy szövetségi harcos csak a fegyver csövét dugta ki a sarkon. Schark megszólalt:
- Hoorn! Velem jön a túloldalra. – mutatott a folyosó folytatására – Fedező tűz! Abban a pillanatban a levegőt megtöltötte a
Szövetség fegyvereinek ropogása. A majd' két méteres torkolattüzek néhány esztétikai célt szolgáló függönyt lángra lobbantottak.
Ami a golyók elé került, legyen az ajtó, vagy akár élőlény, jóformán darabokra szakadt. A 10 mm–es robbanótöltetek megtették a magukét. A tűzfüggöny fedezékében két alak átvetődött a folyosó másik oldalára. Csak néhány sugárnyaláb próbált utánuk sietni. Schark leakasztott egy gránátot az övéről. Mikor társai meglátták, abban a pillanatban felkapcsolták a fotometrikus szűrőiket. Schark a folyosóra gurította a gránátot. Egyikük sem tudta, hogy a hajó főfolyosóján állnak. A villanógránát robbanása pokoli fénybe borította a folyosót. Az illinaiak - akik ezt a fegyvert nem ismerték - szinte megvakultak a fényözönben, elkapták arcukat az elviselhetetlen fény felől.

- Előre!! – harsant Schark parancsa. Vállához emelte a masszív M–235.–ös taktikai fegyvert - amit még a 2500-as évek közepén fejlesztetek ki. A típus küllemét régen egy filmrendező, bizonyos Scott álmodta meg. Akkor M–41–nek hívták, de megtetszett a fejlesztőknek. Lecserélték a XX. század közepe óta használt formát, és egy brutális tűzerejű fegyvert hoztak létre. Bár már megjelentek a plazma- és lézer-fegyverek, de a típus és társtípusa annyi csatában, oly sok körülmény között bizonyította megbízhatóságát és hatékonyságát, hogy a modernebb fegyverek nem tudták kiszorítani őket. Ehhez még az is hozzájárult, hogy a lőszerek gyártása még mindig olcsóbb volt, mint a plazma- és lézertelepek előállítása. A fegyver végleg maradt, egyszerűsége és megbízhatósága tette az űrgyalogság legkedveltebb, és nélkülözhetetlen típusává az öregecske konstrukciót. Mellesleg az is mellette szólt, hogy nem minden esetben lyukasztotta ki az űrhajókat, mint a plazma.
Katonái élén Schark megindult, haladtak a folyosó két oldalfalához tapadva. Mire a meglepett védőknek kitisztult a látása,
szembe kellett nézniük a szövetségi gyalogosokkal. Egyik illiniai inkább egy oldaljáratot választott, mint társai sorsát. A
négy szövetségi katona percek alatt végzett azokkal, aki túlélték az eddigieket. Schark a menekülő után tüzelt, a fegyverből
kivágódó lövedék szinte a szembeni falhoz csapta a szerencsétlen lényt.

Mikor ismét előrefordulnak, hátuk mögött a gépházat kitakarító másik két egység is ott toporog, így haladnak tovább a folyosón. Alig tíz perc, és a hajó tiszta. A szövetségi század nyomában csak rombolás, és halott illinai maradt, néha egyes
folyosószakaszokon, hálótermekben holttestek felett lépkedtek a harcosok. Egyikük megjegyezte, hogy eddig csak gyerekeket és nőket látott, férfit egyet sem, de mikor tovább akar nézelődni, Schark kemény hangja megállította, szenvtelenül szólat meg:
- Előbb a feladat, utána megnézzük, ki maradt. – közli, és tovább lépked, hidegen lépve át egy asszony testén.
- Ilyen egy igazi katona. – gondolja a harcos. Arról, hogy parancsnoka kicsit mérges, fogalma sincs. A hídon találtak egyedül férfit, de már az is halott volt, mire odaértek. Mindezek után a század módszeresen nekiállt átfésülni a hajót. Túlélők, vagy valami hasonlók után...

Schark, még mielőtt bármit is tettek volna a frissen elfoglalt hajó fedélzetén, lekapcsolva sisakját, a fülébe illesztette az
apró COM-ot. Bár a sisakok tartalmazták ezt a rendszert is, de valahogy nem igazán szerette a viseletüket. Miután végzett, a füléhez nyúlt.
-66–os század a Cimmerának. Jelentem, a célterület ellenőrzésünk alatt. Megkezdem a részletes felderítést. Óránként
helyzetjelzés. Idegen létforma a hajón. A 476/65. karantén-szabályzat alapján felderítés a helyszínen.
-Itt Cimmera harcirányítás. Nyugtáztuk adását. Védőernyőt biztosítunk.
-Emberek, kettesével szétszóródni. Tűzparancs még mindig érvényben. Esetleges túlélőkkel a dokkokhoz.
-Ha közülük… – kérdezné az egyik harcos, egy illinaira mutatva.
-Nincsenek foglyok, katona. – jön a kemény parancs – Szétszóródni. Ellenőrizzék, hogy valóban halottak–e a támadók. – sziszegi, mielőtt bármelyik katona is megkérdezhetné, hogy mindezt hogyan tegyék, már válaszol is. Felemeli a fegyvert, és minden arcrezdülés nélkül fejbe lövi az előtte heverő lényt. A kék vér és néhány egyéb színű testszövet szétspriccel a lövedék erejétől. A harcosok megértették, hogy így gondolja az ellenőrzést. Szétválik a csapat. Ő maga az egység technikusával a hídon marad, és nekiáll kifaggatni a hajó központi agyát a történtekről.

A katonák megkezdik a hajó részletes átkutatását. Elszórt lövések jelzik, hogy komolyan teljesítik az enyhén szólva kegyetlen parancsot. A tényleges indokokról fogalmuk sincs. A sisakok képernyőinek vöröses fényében járják a folyosókat és termeket. Minden emberi holttestet megvizsgálnak, bár nem érnek hozzájuk. A rendszereik úgy is pillanatok alatt jelzik, ha valaki még él. Ketten a mentőszinten sétálnak, egyiküknek ez volt az első éles bevetése. A másik katona már több esetben is járt a tűzvonalban, igaz, csak emberek, és nem idegenek ellen csillogtatta tudását. Már közel nyolc éve harcol a flotta kötelékében. Részt vett a Mars-, majd a Merkúr-lázadás leverésén. Ott volt, mikor a Földön elpusztították az utolsó még meglévő bűnszövetkezetet, az évezredek óta hírhedt Cosa Nostrát. Mind a mai napig él benne az a pár képsor, amit akkor, és ott látott. A Marson látta először azt az embert, aki most ide vezette őket, és mindössze két könnyű sérülttel elfoglalta a hajót.

 Mars 3637. Keleti csillagkolónia.

Pár napja érkeztek csak, eddig még egységeiket nem vetették harcba.
Egyetlen feladata csak a tábor környezetének biztosítása volt - és, mint orvos - a sebesültek ellátása, tekintet nélkül arra,
hogy katonáról vagy civilről volt-e szó. Eddig még nem látott csatát, de a sérültek által elmondott hírek alapján valóságos
vérfürdő tombolt a város kupoláiban és a kőzetekbe vájt alagútjaiban. Bár a kupolavárost már a Gyalogság ellenőrizte, mégsem volt még olyan biztonságos, hogy az ottani jól kiépített és felszerelt kórházakat használják. Jeremi Karott inkább orvos volt, mint űrgyalogos, bár a kiképzést példás minősítéssel végezte, mégsem volt lelke az - általa véres kezű mészárosoknak látott - katonák között szolgálni. Inkább a sereg költségére elvégezte a gyorsított felcser tanfolyamot. Eddig azt hitte, hogy soha, de soha nem fog lőport szagolni. Erre most itt csücsül a Marson, és épp azon van, hogy elállítsa ennek a szerencsétlen katonának a vérzését. Bár remény nem sok van a megmentésére... Fél tüdejét és bordáit elvitte egy plazmalövés. Mérgesen veszi tudomásul, hogy bizony fölöslegesen küzdött órákat. De pihenni nincs idő. Máris jön a következő sérült, ezúttal egy 14 év körüli kislány.
Biztosan véletlenül került a tűzvonalba. Életében először átkozta akkor az embereket. Mikor hajóját, a Hippokratész kórházhajót iderendelték, még azt hitte, hogy a hajóra lehet vinni a sebesülteket. De napok óta nem szállhatott fel semmi a környékről, a lázadók azonnal lelőtték a hajókat, hiába volt rajtuk a hatalmas vörös kereszt. A katona, aki a lányt hozta, gyorsan a vizsgáló asztalra helyezte a törékeny testet. Jeremi föléhajolt, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. A kislány sérülése nem volt életveszélyes. Majd ránézett a harcosra, aki hozta, és szinte felsikoltott a látványtól. A katona tépett ruhája alól több helyen kivirított a személyi rendszere, testpáncélja gyakorlatilag cafatokban lógott rajta. Arca fele, sárgászöld bal szeme kísértetiesen ellentétben állt a jobb arcfelét még mindig takaró sisak fémes csillogásával. A katona ránézett, a következő pillanatban már el is tűnt a város fénylő kupolái felé eldübörgő harckocsik egyikén. Még szerencse, hogy a Mars légkörét már többé-kevésbé lélegezhetővé tették... különben a lány nem jutott volna idáig. Miután ellátta a gyereket, kisétált és rágyújtott.
Nyugalma mindössze csak néhány percig tarthatott. Jött a parancs: az egész kórházat betelepítik a városba. A kapunál kapnak egy század katonát, védeni őket. De csak addig, amíg azokat fel nem töltik (pihentetik), és ismét le nem küldik a bányák poklában dúló harcokba. Neki is velük kell majd akkor tartani, az új parancsok szerint egy egészségügyisnek kísérnie kell az egységet. Túl sok katona veszett már oda amiatt, hogy nem mindig volt velük felcser. Ennek abszolút nem örült. Igaz, mindig vonzotta a harc, de ezt gondosan elfojtotta magában.

Órákkal később a konvojjal együtt lépte át a város hatalmas kapuját. Amikor körülnézett – hála a kiképzésnek, elöl kellett
haladnia, fegyverrel, hogy védjék a civil orvosaikat – megdöbbenve látta, hogy a kapu körül - igaz, mindenre készen - mindössze alig tíz ember térdel, körben biztosítva a környéket. Fegyvereikkel szüntelen a környező utcákat és házakat pásztázták. Ekkor ismét meglátta azt a katonát, aki a lányt behozta. Szabályos vonalú arcot látott, a nem túl magas homlok fölött rövid sötétbarna haj, a sárgászöld, értelemtől fénylő szemek, alattuk a fáradság rajzolta táskák... A pisze benyomást keltő orrot, és a szigorú szájat, majd a nyakat, végül az egész 170 cm körüli alakot mélyen az emlékezetébe égette. Ekkor vette észre, hogy a katona fegyvert markoló ökléről lassan kövér vércseppek pöttyennek a kövezetre, ruhája ujja a páncélzattal együtt hiányzik, felkarján egy piszkos, véres kötés. Az alak egyenesen felé tartott. Ez a látvány örök életre a férfiba égett. Ettől a naptól kezdve bármikor hallotta az űrgyalogos szót, mindig ez jutott az eszébe.
-Csak ennyien? Nekem egy századot mondtak! – szólt hozzá meglepetten.
-A 6/66. űrgyalogos század teljes létszámban jelentkezik. – mondta színtelen hangon a férfi – Elkísérjük önöket a kórházig, siessenek. Ne nagyon csapjanak zajt. Alig tudtuk önöket fogadni. Hány katona van a csapattal?

Jeremi nyelt egy nagyot, majd az előtte álló harcosra nézett és megszólalt:
-10, uram. – ekkor vette észre a szakadt ruhán a rangjelzéseket.
-Maga velem jön, a többieket ossza három csoportra. Mindegyikhez adok én is egy embert. Alkossanak oldal- és hátvédeket. Az elővédet én biztosítom – darálja gyorsan a tiszt, miközben oda sem figyelve Jeremi tiltakozására, egyszerűen levesz az övéről egy teli tárat és belöki saját fegyverébe, majd csőre is húzza. Egy enyhén fura mosollyal szól a döbbent katonához:
– Nekem már nincs. Erőltetett menet a kórházig.

Pár percig eltartott, mire rendeződtek. Jeremi kénytelen volt az elöl haladó csoporttal tartani, mint állítólagos összekötő
tiszt. Meglepte, hogy csak ennyi ember várta. Bár hallotta, hogy milyen hevesek a harcok, de ezt álmában sem gondolta volna...
Némán vonultak, majd egyszer csak az elöl haladó felemelte a kezét, mire mindenki megdermedt. Intettek az oszlopnak, ők is megálltak. A katonák a falakhoz lapultak. A tiszt jelzett neki. Ekkor el tudta már olvasni a nevét is, igaz egy kis problémát okozott: Schark. Nem igazán akarózott neki vele menni, de muszáj volt. Valahol mélyen benne felbődült egy sziréna. Végigborzongott, mikor mellé lapult az egyik enyhén romos épület falánál. A borzongás lassan, nagyon lassan enyhe félelemé erősödött. Valami a lelke legmélyén, valahol elfeledett ösztöneiben szinte ordított, hogy meneküljön ennek az embernek a közeléből. Meglepte a változás, amikor ismét a tiszt szemébe nézett. Nyoma sem volt a kapunál látott csillogásnak. Mint egy vadászatra induló macska, vagy egy dühödt mondabeli sárkány szemeibe nézett volna. Eme fények közepén, mintha az űr kegyetlen hidege vibrálna. Csendesen intett neki az alak, és ő követte, bár maga sem tudta miért. Közepesen nagy ívben megkerültek két épületet, majd Schark nyomában felsurrant a harmadik, a haladásuk útjára néző épület lépcsőjén. Meglepte, hogy az előtte haladó alak milyen iszonyú gyorsan és csendesen halad. Mindez neki is sikerült, bár maga sem tudta hogyan. Schark megállt az első emelet egyik - utca felé néző - szobájának ajtajában. Az ajtó már korábban kiszakadt a helyéről egy robbanásnak köszönhetően, így a két katona szabadon beláthatott a hiányos közfalakon át egész az ablakig. Az ablakban három férfi állt. Mindegyiknél a Jeremi által annyira gyűlölt plazmafegyver. Látszott, hogy várnak valamire, és ő már tudta is mire... a sebesültjeire. Ezek meg akarják ölni az ő sebesültjeit. Látta amint Schark felcsavarja a hangtompítót pisztolya csövére. Halk szisszenések, és mindhárom a padlóra hanyatlott. Jeremi már indult volna a következő szintre, ám társa belépett az ajtón és megerősítette őt abban, amit mindig is gondolt az űrgyalogosokról. Hidegvérrel tarkón lőtte a három földön heverő fickót. Ezek a jelenetek az épület minden szintjén lejátszódtak. Schark lőtt, majd besétált és ismét lőtt. A tető alatti szinten váratlanul érte Jeremit a támadás, társa épp bent tartózkodott, hogy végezzen a benti szerencsétlenekkel, mikor valami súlyos zuhant a vállára. A súly kiütötte kezéből a fegyvert. Talpra ugrott, ezzel épp hogy elkerülte a lesújtó bajonettet. Soha sem gondolta volna, hogy ilyen sebességgel képes mozogni. De most nem orvos volt. Most vagy ő ölt, vagy vele végeztek. A következő szúrás elől félrefordulva tért ki, megragadta támadója csuklóját - nem vette észre a szorítása miatt szilánkokra törő csontot - és könyökét teljes erejéből az ellenfele bordái közé vágta. Megdöbbent, mikor hallotta a csont reccsenését. Mielőtt áldozata felkiálthatott volna, a levegőbe lendült és egy fél fordulattal mellbe rúgta a lázadót. A test hatalmasat csattant a tőle majd 5 méterre lévő felvonó
falán. Lassan lecsúszott a padlóra, hosszú vércsíkot húzva maga után, és nem mozdult többé. Schark kilépett a szobából, és egyszerűen homlokon lőtte a fal mellett ülő alakot. Majd - mintha csak sétálni jött volna - elindult lefelé. A magába roskadt Jeremi némán követte. Ő maga most ölt életében először és nem érezte jól magát, de valami, amit akkor érzett, mikor harcolt, megragadta. Ismét érezni akarta. Lelke mélyén felébredt valami, ami csak egy dolgot kántált: "Harc."

-Hé, őrmester! Miért nem válaszol?! – rántotta vissza gondolataiból Jeremit társa.
-Mit is kérdeztél?
-Mióta szolgál a hadnaggyal?
-Hát... véglegesen a Merkúr-lázadás óta.
-HÚ. Maga szerint milyen?
-Jó katona. – jön a rövid, és tömör válasz. Azt, hogy valójában milyennek is gondolja parancsnokát, a világért sem kötné ennek a zöldfülűnek az orrára. Majd megismeri, ha elég sokáig él ahhoz.
-Szerintem egy kegyetlen, érzéketlen vadállat, aki mindent és mindenkit elpusztít, ha parancsa van rá. – suttogja a katona.
Valami megmozdul az egyik sarokban. Mindketten odakapják a fejüket. Az újonc leengedi fegyverét.
Az előttük termő fegyvertelen illinai a megadás egyértelmű jelét mutatja a két katona felé. Magasba tartja karjait. Az újonc
ezért eresztette le fegyverét. A szűk folyosón dobhártyarepesztő hanggal dörren el Jeremi fegyvere, a becsapódás és az utána következő robbanás szinte széttépi a lényt. A katona döbbenten nézi társát, főleg, mikor az a lény megcsonkított teste mellé lép,és közvetlen közelről még egy lövést ad le rá.
-De… De megadta magát. Miért, uram?! – hebeg a másik – Schark hadnagy parancsa miatt?!
-Tedd, amit mond, és megélheted a nyugdíjat. – sziszegi a másik. A következőket csak magában morogja: "Mit keresett ez itt?"
Egy mozdulat és finomít a kereső műszerein. Lassan, nagyon lassan fordul körbe a folyosón, fegyverét egy másodpercre sem engedi le. Óvatossága meghozza gyümölcsét. Az egyik zsilip mögül halvány életjelet jelez a műszer.
-Biztosíts, te ütődött. – sziszegi társának.
A másik katona lassan magához tér, és a falhoz lapulva igyekszik fedezni kutakodó társát.

Mars 3637. Keleti kolónia, Kórház-szektor.

Irtózatos nap volt. A majd' egy órányi gyaloglás során még három alkalommal álltak meg, hogy Schark és ő kitisztítsanak egy-egy házat, miközben az egység többi tagja a szomszéd házakat vette ostrom alá. Még mindig csodálta ezt az embert a hideg precizitása miatt, de ugyanakkor gyűlölte is érte. Ott volt, mikor az egyik lázadó - meglátva őket - eldobta fegyverét. A Scharkkal majd' egyidős nő szemében őrült félelem csillogott. De nem hatotta meg azt a mészárost. Végzett vele is, mint mindenki mással, aki az útjába kerülve fegyvert fogott, és nem volt űrgyalogos. Sem sebesült, sem öreg, sem nő nem várhatott és nem is kapott tőle kegyelmet. Ezen események során ő is több alkalommal kénytelen volt életeket kioltani. A gondolathoz viszonylag gyorsan hozzá szokott. De volt, ami zavarta... az, hogy élvezi. Egyre jobban élvezi, mikor testét elönti a harc közben az adrenalin. Végül mégis csak elérték az épületet és elhelyezték a sebesülteket. A nap folyamán még három alkalommal támadtak rájuk. Schark szerint azért, mert a lent harcoló alakulatok kevesen vannak. Az erősítés csak este fog megérkezni, akkor lesz majd végleg biztonságos a város. Egy támadások közötti rövidke szünetben olyan dolog történt, ami mélyen - hogy úgy mondjam, végleg - a férfiba égett. Először gondolt arra, hogy ez az alak mégsem olyan kegyetlen, mint ahogy hiszi. Megjelent a lány ágya mellett egy kicsit kormos, de azért szép plüss mackóval. Mikor a lány észrevette a figurát, örömmel kiáltott fel. A házuk romjai alatt maradt legkedvesebb emléke volt a plüss figura. Még apjától kapta, aki a harcok elején esett el, mint rendfenntartó. Ez volt az első alkalom, hogy az orvos emberként látta viselkedni őt. Később a lány elmesélte neki, hogy hogyan jelent meg a katona, mikor már azt hitte, vége van.

Eljött az este, de az erősítés nem. Jeremit ekkor újabb meglepetések érték. Amikor ment ellenőrzi a lány állapotát, mellette találta Scharkot, ott ült az ágyánál miközben halk, alig hallható hangon, a többi kis sérült legnagyobb örömére mesét mondott.
Szép mese volt. Mire észrevette volna, már ő is kerek szemmel hallgatta a történetet. Szomorú volt, egy lányról szólt. Már nem tudná pontosan felidézni a részleteket, de arra még emlékszik, hogy a lány a végén meghal. Mire a történet véget ért, már ő is elpottyantott néhány könnycseppet. Mikor a lány megkérdezte a távozó katonát, hogy kiről mesélt, néma csend volt a válasz.
Jeremi nem értette. De elgondolkodni nem volt ideje. Jött a következő támadás, és a várva-várt erősítés. Mikor legközelebb látta Scharkot, meg se nagyon akarta ismerni, annyira hozzászokott a piszkos, szakadt látványához. Lefürödve, tiszta egyenruhában kicsit furán nézett ki számára. Hideg szemei végigsepertek a csapaton, köztük rajta is. Majd a mély hang megszólalt:
-Üdvözlöm az újakat a pokolban. A pihenőnek vége. Jöhet a valódi harc.
Döbbenten nézett rá, hisz mióta ő itt van a városon belül, állandóan harcban álltak. Mikor elindultak, Schark mellé lépett és csendesen megszólalt:
-Milyen pihenő?
-Három hónapja vagyok az első vonalban. Ez csak pihenő volt. – szólt vissza egy könnyed vállrándítással Schark, és már indult is a földalatti alagutak felé, amik már három teljes hónapja feneketlen gyomrú szörnyként nyelték el az embereket.
Döbbenten nézett ekkor utána, de valami ellenállhatatlan erő hajtotta őt is. Hajtotta a csatába, hajtotta, hogy legalább olyan jó katona - de ha lehet, még jobb  - legyen, mint az, aki most előtte megy. Azt hitte, ezt a gyilkológépet semmilyen erő az univerzumban... semmilyen sem állíthatja meg, hiszen már hónapok óta járta a Mars legnagyobb csatáit. De ekkor tévedett életében talán a legnagyobbat. Ugyanis volt, ami megállította Scharkot. Egy vékony hang a hátuk mögül.
-Visszajössz még? – kérdezte a lány Scharkot.
-Nem tudom, kicsim. – jött a válasz. Majd eltűntek az egyik felvonóban, a lány integetett nekik könnyeit törölgetve.

Egy hónap múlva látták újra a napvilágot. Akkora mindennek vége lett, győztek. Őt magát visszavezényelték a hajójára. Ott volt a lány, állítólag távozásuk után állapota leromlott. Schark megmaradt embereivel, szám szerint hárommal elindult a következő feladat felé. Legközelebb  - a lánnyal együtt - két hét múlva a hírekben látták, amikor bejelentették, hogy űrgyalogosok hatalmas veszteségekkel partra szálltak a Merkúron a lázadás elfojtására. Ekkor mutatták ismét Scharkot. A partraszállást ő vezette, akkor már - mint tábornok. Alig telt el két nap, és ismét megjelent a hírekben, hogy visszafokozták hadnagynak. Hogy miért, nem mondták. Néhány nap, és Jeremi is a Merkúr csatamezőin találta magát, Schark századában. Ezúttal saját kérésére, véglegesen.

Ismét visszatért a jelenbe. Bár nem szokása ennyire elkalandozni, most mégis sikerült. Talán túl sok volt neki ez az év. Túl sok volt a pihenés és a felkészülés, kijött már a formából.
-Uram, itt a 3. raj. – szól a rádiójába, majd vár pár másodpercet... egy kis recsegés, majd meg is szólal parancsnoka:
-Igen?
-Mentőszint harmincas kabinban életjelek. – jelenti – a kontrolpanel szerint egészséges, de gyenge.
-Biztosítsák a területet, megyek. – jön a válasz. Jeremi társa kicsit elfehéredik. Ő nem igazán szeret a hadnagy mellett
tartózkodni, de hogy miért, nem tudná megmondani.
Pár perc feszült várakozás után megjelent a folyosón Schark, szokásához híven sisak nélkül. Kérdőn fordult a két várakozó harcoshoz, miközben a kíséretében érkező másik gyalogos az egyik fordulóban biztosította őket. Feleslegesen. A hajó fedélzetén minden lövés és zaj elhalt, és mindegyik egység jelentette, hogy a hajó tiszta. Sajnos, teljesen. Az egyetlen túlélő ott feküdt a mentőkapszulában. Jeremi, még mielőtt felettese megszólalt volna, már jelentett is:
-Az állapot-jelző szerint még jóval kilövés előtt áll a kapszula, uram. A benne lévő személy egészséges, a kijelzők szerint a
mentőegység még mindig a hajó fő energiarendszeréhez van kapcsolva. A kilövést elhalasztották, körülbelül három óra múlva lőtte volna ki a kapszulát az automatika. A jelenlegi kódfejtő programjainkkal nem tudtuk kinyitni.
-Jó munka volt. Minden egység a mentőszintre. – gyors visszaigazolások majd távoli lábdobogás jelzi, hogy az egész század oda tart. Schark a füléhez emeli kezét, ezzel váltva a belső csatornájukról a Cimmera hullámhosszára.
– 66.-os a Cimmerának. Jelentem, túlélőt találtunk. Adatokat küldjük önöknek. Kimentését megkezdem.
Alig, hogy befejezte a mondatot, a legközelebbi katonák már párosával kocogtak is felé. Gyorsan körbenézett emberein.
-Hoorn!
-Uram! – szólalt meg egy tagbaszakadt, sebhelyes arcú katona. Ebben az egységben ő és Jeremi voltak a parancsnokon kívül a legöregebb harcosok.
-Nyisd ki. – jött a kurta parancs.

A szólított harcos nem kérdezett, nem mondott semmit, csak az övéről leakasztott egy apró, pisztolyszerű tárgyat. Felkattintotta a célzó-rendszerhez hasonlatos pajzsot. Valójában célzó-rendszer is volt egyben. A nagy teljesítményű lézervágó vakító fénnyel villant a folyosón, szikraesőbe borítva a katonákat, amint a zsiliplap alig látható pereme mellett vágni kezdte a fémet. Gyorsan, nyugodtan dolgozott. Bár az alakulat szinte minden tagjának volt ilyen vágója, Schark másra nem bízta volna a kényes feladatot. Tudta, hogy katonája pályafutását - jó tizenöt évvel ezelőtt - mint hegesztő és vágómunkás kezdte, a hajógyárak egyikében. Nála jobban senki sem lett volna képes kivágni egy mentőkapszula zsilipjét. Pár perc, és a két fényesen izzó vonal találkozott.
Hoorn ekkor a többiek legnagyobb meglepetésére kipattintotta fegyvere szuronyát, majd a vékony fémlapot becsúsztatta a nyílásba.
Egy erős rántás, és a vastag fémlap hangos dörrenéssel vágódott a padlóra. A falon tátongó lyukban pedig ott lapult a kapszula fehér és sértetlen hátfala. Percek múlva már az is a padlón feküdt, miközben az automatika kiolvasztotta lakóját. A felnyíló tető alatt a katonák legnagyobb meglepetésére egy csecsemő aludta a gyermekek nyugodt, felhőtlen álmát. Jeremi gyors vizsgálata keltette fel az apró embert. A hajó folyosóit szinte abban a pillanatban betöltötte az éhes csecsemő bömbölése. A legtöbb harcos kérdőn nézett parancsnokukra. Szinte nem is merték elhinni, hogy a mindig komoly ember mosolyog.

- Mire várnak?! Hozzanak tejet! Az étkezőben biztos van neki is ellátmány, ha már itt utazott. – szólt Schark, miközben
fegyverét visszarakta a hátán lévő platformra, a többi mellé. – MOZGÁS! – kiáltott fel, látván, hogy emberei nem igazán akarnak megmozdulni. Azok, akik az étkezdében voltak, villám módjára trappoltak el teljesíteni a nem mindennapi parancsot. Schark óvatosan hajolt le, és emelte ki a kapszulából a csecsemőt. Csak érintőlegesen nézett a körülötte bambuló katonákra.
Kellemetlen érzése támadt.
- Védőzóna. – sziszegte, miközben felemelte az apróságot - aki a többiek legnagyobb meglepetésére - szinte abban a pillanatban, amikor a férfi felemelte, el is hallgatott. Érdeklődve, mosolyogva vizsgálta az ismeretlen arcot, közben még halk, kedves szavakat motyogott hozzá, a babák érthetetlen nyelvén. Schark kinyújtotta tudatát, nem érintette a csecsemő sebezhető lelkét, csak kedves és megnyugtató gondolatokat sugárzott az apróág felé. Bár az, hogy mielőtt ezt tette volna, a kicsi már felhagyott a bömböléssel és mosolyogva gagyarászott neki, egy kicsit meglepte. Gyorsan - a babával a kezében - az étkezde felé indult.
– Hol a pokolban vannak ezek?! – fordult meg a fejében. Katonái - csak a jó kiképzésnek köszönhetően - továbbra is védőzónát alkotva, lövésre készen haladtak parancsnokuk környezetében, bár annak viselkedése még a két legöregebbet is meglepte. Nem ehhez voltak hozzászokva. Ahhoz meg, hogy a kegyetlen katona hírében álló felettesük még beszéljen is a babához, abszolút elképesztette őket.
- Na mi van, kisöreg? Már nem is vagy olyan durci? – szólt a babához, miközben megsimogatta az apró arcocskát. A baba meglepően reagált. Megragadta a felé nyújtott ujjat és nem is engedte el. Lassan elérték az étkezőt. A látvány, mi fogadta őket, szinte mellbe vágta Scharkot. Kis híján üvölteni kezdett. A három gyalogos a legnagyobb "egyetértésben" vitatkozott az egyik tűzhely fölött, hogy milyen hőmérsékletű tej való egy csecsemőnek. Ott egy lábas vízben egy cumisüvegnyi tej melegedett. Schark félrelökte a tüsténkedő harcosokat. Kikapta tejes flaskát a vízből, és már adta is a csöppségnek. Elég volt csak megfognia a palackot, hogy tudja, a tej éppen jó. Nem ez volt az első eset hosszúra nyúlt élete során, mikor emberi csecsemőt etetett. Az apróság hangos szörcsögéssel kezdte eltüntetni az üveg tartalmát.

- Valaki talált neki való holmikat a hajón? – tette fel - az anyává változott - gyalogos a kérdést. Két harcos ismét
elszáguldott, percek múlva pelenkákkal, rugdalózókkal, de még egy járókával és bölcsővel is felpakolva értek vissza. Addigra a csöpp élet már ismét mélyen aludt. Csendesen hagyták hátra a magányos hajót. A flotta az új jövevénnyel együtt elfordult a szerencsétlenül járt járműtől és folytatta útját.
A Cimmera fedélzetén volt ekkor egy nagyon ideges ember. De akármennyire is felzaklatta mindaz, amit a hajó agya közölt vele, nem mert ellentmondani, mikor Schark bejelentette, hogy a babát bizony megtartja, és felneveli. Nem... bárkinek máskor megtiltotta volna... csak nem ennek a valaminek. Mert, hogy nem ember, abban már biztos volt. Nem létezik, hogy öregedés nélkül élje túl az emberiség történelmének évezredeit, és a Sol-időket. Nem, az ki van zárva, még ha minden alkalommal hibernálta is magát, annyiszor és annyi helyen tűnt fel, hogy nem harminc, hanem legalább százharminc évesnek kellene még így is lennie.
A tetejében a Sol-történelem hajnalán is feltűnt már. Nem, ennek nem mondhat ellent. Ekkor Lang eszébe jutott a felvétel, amin egy Trák cirkálót elnyelt a semmiből keletkezett szupernóva. Engedélyezte hát Scharknak, hogy a kislányt - ez az első pelenkázásnál, már a Cimmera gyengélkedőjén derült ki - felnevelje. Nem ő lesz az, aki magára haragítja. Semmi kedve úgy járni, mint a Trákok. Ha meg ezt szeretné, hát legyen, addig amíg valamelyik csatatéren ott nem marad. Aztán a gyerek úgyis visszakerül a Földre. De mindenféleképpen tisztáznia kell katonájával mindazt, amit megtudott. Hosszú beszélgetés lesz, de nem ma. Majd holnap. – gondolkodott Lang, és aludni tért. A flotta tovább folytatta útját a jeges űrben. Egy még különösebb, és az emberek számára még félelmetesebb találkozás felé...

Néhány fényévvel a Cimmerától csendesen, némán lebegtek az űrbe dermedt roncsok. Egy régi csata néma mementói. A Sol-csata közel nyolcezer hajóroncsa nem mozdult, nem tett semmit, hisz már nem is tudtak volna mit tenni. Az egyik hajó fedélzetén felemelte a fejét egy lény. Mintha rémálomból lépett volna ki, a sötét folyosón úgy állt a hatalmas harcos. Kékesfekete bőrén megcsillant egy távoli, még égő vészvilágító test fénye. Farka idegesen csapkodott mögötte. Érzi, hogy jön, minden percben közelebb van hozzá. Jön, nemsokára ismét láthatja, érezheti szagát, közelségét, érezheti a belőle áradó erőt. Elmosolyodott, második fogsora hangosan csattant. Ismét lesz miért élni. Elég volt már az alvásból. A Sol egykori felderítője megmozdult. Bőrét még mindig jégréteg fedte, de ez a hirtelen mozdulat most leszórta a hatalmas harcosról a jég utolsó morzsáit is. Nem csak őt keltette fel a közelgő jelenlét. Mindenki, aki itt életben maradt fajtársai közül, mind ébren volt már... és egy helyre tartott. Ő is oda sietett. A reaktortér védett termében egymáshoz bújtak a hatalmas harcosok. Nem volt szükségük levegőre. Az űr hidege is csak lelassította őket. Mikor a roncsmezőt elhagyta mindenki, elaludtak. Az űr segített nekik tökéletesen leállítani anyagcseréjüket.
Fajuk különös adottsága volt ez. Bármeddig képesek voltak így életben maradni. De most, hogy felébredtek egy helyre gyűltek. A hatalmas, félelmetes harcosok összebújtak, egymást melegítették, hogy addig is életben maradjanak, míg eljön értük. A roncsok között felébredtek a Sol felderítői: a Lopakodók.