...Egy kacagó kislány fut a hóborította mezőn. Göndör fürtjeit a szél lengeti. Hátra-hátrapillant időnként, angyali tekintetét a
mögötte szaladó fiatal nőre villantva. A nő haját laza kontyba tűzte, nevetve szólongatja előle „menekülő” gyermekét. A teremtés imádta a teret, a szabadságot, a futkorászást. Édesanyja jól tudta ezt, így örömmel vett részt a játékban. Miért pont a születésnapján ne tette volna? A havas táj - a nevetésüket leszámítva - teljesen nyugodt volt. A nő fél óra játék után kézen fogta gyermekét és elindultak a domboldalon.

-Boldog születésnapot, szívecském! – ölelte át a kislányt.
-Úgy szeretlek, anyuci! De ugye lesz még meglepetés?
-Mi az hogy! Csak ne legyél türelmetlen!
-Nem leszek, ígérem. Mindig azt mondod, hogy ki kell várni a dolgokat és akkor beteljesülnek. Én várok... csak már ne kelljen sokáig, jó?
-Jól van. – nevetett a nő. - Okos kislány vagy.
-Nem kicsi... - méltatlankodott a csöppség csípőre tett kézzel. - Már 7 éves. Iskolás.

    A kép elhomályosult. A fehérség megmaradt, de minden bája odaveszett. Nem csilingelt nevetéstől. Természetellenes volt. Steril. Mű. Ahogy az a néhány mosoly is, ami még megmaradt. A kórházi ágyon egy csontsovány, kopasz fiú feküdt. 12 éves. És leukémiás. A göndör kislány felmászott az ágyra és odakuporodott mellé. Egyáltalán nem volt olyan fesztelen, mint egy évvel korábban, sokkal érettebbnek látszott. Nem nevetett. Nem mosolygott. Csak szorosan átölelte bátyját, átadva saját melegségét, energiáját. A fiú a hátát simogatta.
-Nem lesz semmi baj, hidd el!
-De igenis lesz. Elmégy, itt hagysz. Ez nem lesz baj?!
-Csssss – nyugtatgatta a fiú. - Nem megyek olyan messzire. Itt maradok benn a szívedben – tette a lány mellkasára a kezét.
-De nem látlak többé. Nem fogunk beszélgetni. Nem fogsz átölelni, lefekvés előtt mellém bújni.
-Tényleg nem fogsz többé látni – felelt a fiú, mire a lány szemei elkerekedtek - Így már nem fogsz. Képzelhetsz viszont hajat nekem. Meg focicipőt. A lelked mindig képes lesz észrevenni és felismerni. A fantáziád pedig olyanná alakíthat, mint azelőtt voltam.

    A születésnapot követő karácsony volt a család utolsó önfeledt ünnepe. Pár héttel később a fiú elájult, kórházba került.
A tél folyamatos ingázással telt a házuk és az intézmény között. Tavasszal felállították a pontos diagnózist: leukémia,
előrehaladott stádiumban. Menthetetlen. Pár hónapot jósoltak neki, ő mégis tovább küzdött, akkor is, mikor már hullottak a fák levelei. A szülőket szörnyen megviselték a dolgok, de igyekeztek nem kimutatni ezt. Szépen lassan a kislánynak is adagolták az információt. Nem áltatták, nem hazudtak neki, így lehetőséget adva a búcsúzásra.
-És pontosan hol leszel? - kérdezte a lány némi töprengés után. A fiú is gondolkodott egy ideig, majd kinézett az ablakon.
-Ott fenn – fordult húgához, kezét kinyújtva mutatta az irányt. - Az égben leszek, a csillagok között. Lesz saját csillagom.
-Tényleg? Az jó – töprengett a kislány - Akkor te is ragyogni fogsz ránk.
A fiú mosolygott. Örült, hogy talán némi reményt nyújthat a csöppség számára.
-Te is angyal leszel? - ráncolta a homlokát a lány.
-Igen. A te személyes őrangyalod. Vigyázok rád, ígérem! - ölelte szorosabban testvérét a fiú - De te is vigyázz magadra! És
legyél boldog.
-Az nehéz lesz nélküled – sóhajtott a lány.
-Ígérd meg, hogy megpróbálod!
-Rendben.
-És még valami – kezét a húga álla alá helyezte és felemelte.

    Egymás szemébe néztek, soha nem látott mértékig mélyült összhangjuk. Mindig is jó testvérek voltak, de ez volt az a
pillanat, amikor egész lényükkel a másikra figyeltek és átélték azt. Szeretetadás és -befogadás.
-Meg kell ígérned, hogy követni fogod az álmaidat – szólalt meg ismét a fiú - Én focista szerettem volna lenni, de már nincs meg rá a lehetőségem. Azt szeretném, ha te nem hagynád eltéríteni magad, és beteljesítenéd az álmaidat. Harcolj értük! - a lány szemei könnybe lábadtak, ahogy testvérét hallgatta - Ígérd meg!
-Megígérem! - záporoztak az apró kristálycseppek. - Ha...ha te leszel az őrangyalom, biztosan sikerülni fog!

    A fiú pár nappal később elhagyta ezt a világot. Csatlakozott az angyalokhoz.

* * * *

    Egy tinédzser mászkált indulatosan fel-alá a hatalmas épületben. Szinte csörtetett, miközben magában szitkozódott: „Hogy a fene esne belé! Mégis hová tudott így eltűnni?! Amikor megmondtam neki, hogy ne mozduljon, mindjárt ott vagyok... De nem, neeem. Neki muszáj mindig a saját feje után menni. Még ha a helyén lenne, megérteném, de így?! És különben is, miért van itt ennyi lépcső?!” Újabb lépcsőforduló. Újabb kórtermek. „Egy kis odafigyelés a másikra, és nem kellene ekkora pszichiátriát fenntartani... Mégis hova a jó fenébe tűnhet el innen valaki?!” Már a harmadik emeletet járta végig a lány, mire egy nyitott ajtón keresztül meglátta a barátnőjét. Nagy levegőt vett, rakoncátlan göndör fürtjeit a füle mögé tűrte, majd belépett a terembe.
-Laura – szólította halkan a másik lányt. Az a jövevény felé fordult, így láthatóvá váltak karikás szemei, sápadt arca. Egykor
oly selymes vörösesszőke haja is csak csapzottan lógott a lila pöttyös hálóingre. Teljesen elhanyagolta magát, ez nem volt kérdéses.
-Beth, mit csinálsz itt? - reagált pár perc kínos csend után a másik, a kezében tartott bicskát igyekezett a háta mögé rejteni. -Talán keresek valakit, akivel két emelettel lejjebb kellett volna összefutnom... Jézusom, mi van nálad?! - közelített a földön ülő hálóinges lányhoz.
-Semmi... Azért jöttem ide, mert nem akartam találkozni senkivel.

    Beth odaért a barátnője mellé és leguggolt hozzá. Laura egész testében megfeszült, kezei remegtek. Nem sikerült átvágnia az éles szemű lányt, ő is tudta jól. A göndör hajú szelíd erőszakkal megfogta a másik bicskát tartó kezét és alaposabban szemügyre vette a fegyvert.
-Mégis mi a fenét akartál ezzel csinálni? - kérdezte, hangja meg-megremegett.
-Mire tippelsz? - húzta ki a kezét a másik „szorításából” Laura, de nem nézett a barátnője szemébe.
-Laura! - könnyek gyűltek Beth szemében - Ezt nem mondhatod komolyan! Hogy jut ilyen eszedbe?!
-De, halálosan komolyan gondoltam.
-Hagyd már a szarkazmust és inkább felelj!
-Elegem van. Be akarom fejezni. Meguntam. Értelmetlen.
-Eszednél vagy?!
-Teljesen. Az én életem, az én döntésem.
-Csak depressziós vagy. Ideg összeroppanást kaptál, megértem, ha kikészültél, de erre ez sem magyarázat!
-Nem elég kielégítő?! Apám alkoholista, anyám idegileg tönkrement, a „barátom” majdnem megerőszakolt.
-De nem tette meg...
-Nem rajta múlott. Romokban a családom, romokban az életem, minden. Nem kell ez nekem. Csak értelmetlen fájdalom és szenvedés – hadarta Laura, mire a végére ért, a könnyei is megeredtek. Bethre is hasonló hatással bírt a kirohanás, ugyanakkor összeszedte magát annyira, hogy - ha nem is durván, de - elvegye a kést barátnőjétől.
-Add vissza! - követelte Laura.
-Eszem ágában sincs. Nem vagy magadnál.
-Nincs jogod ezt eldönteni. Nincs jogod megmenteni. Az én életem. Én rendelkezem felette!
-Lehet, hogy nincs jogom, de neked sincs!
-Már hogy ne lenne?! Add vissza! - a sírás és az indulatok felszínre törése miatt mindketten akadozva, pár hanggal magasabban beszéltek, mint általában.
-Laura. Nem ismerek rád... Te nem szoktad feladni.
-Mert eddig volt értelme a dolgoknak. Már nincsen... Úgyhogy ne avatkozz bele!
-Ugyan már! A dolgok változnak. Honnan tudod, hogy holnap nem lesz jobb? Vagy holnapután? Ha ma eldobod az életed már soha többé nem tudod meg, mit vesztettél...
-Nem is érdekel. Elég volt nekem ennyi szenvedés. Bőven elég. Szállj már le rólam!

    Időközben mindketten felálltak. Laura megpróbálta visszaszerezni a bicskáját, de Beth a feje fölé tartotta és ő volt a
magasabb.
-Ezt most hagyd abba! Add vissza és menj el! Nem kell végignézned!
-Arra várhatsz... Nem hagylak magadra. Nem engedem, hogy elkövesd életed legnagyobb és végzetes hibáját.
-Ha tényleg törődnél velem, nem hagytad volna, hogy bedugjanak ide. Nem vagyok őrült! - Laura tovább próbálkozott, de a másik legnagyobb megkönnyebbülésére nem volt elég magas, hogy elvegye a fegyvert.
-Persze, hogy nem vagy őrült. De az idegeid kikészültek. Segítségre van szükséged.
-Nincs szükségem senkire. És rám sincs szüksége senkinek.
-Hogy mondhatsz ilyet?! Nekem igenis szükségem van rád. És a családodnak is. Most nem álltok a legjobban, de mindig van fölfelé! - Beth már szabályosan zokogott. Általában jól bírta a feszültséget, de a teljesen elkeseredett barátnőjét látva... ő is kezdett kétségbeesni - Az öngyilkosság a világ legönzőbb cselekedete. Csak magadra gondolsz. Hogy neked milyen rossz?! Az nem jut eszedbe, hogy milyen űrt hagynál magad után?! - Laura abbahagyta kés-visszaszerzési akcióját a szavak hallatán.
-Nincs miért tovább élnem. Romhalmaz vagyok. Semmi több.
-Ha nem magadért, akkor folytasd másokért! Mi van már veled?! Hát nem érted, hogy mit jelent mindez? Az élet nem jog, hanem kiváltság.*  Épp ezért becsüld meg! Tényleg csak úgy eldobnád? William... emlékszel még rá? Tizenkét éves volt. Neki nem adatott meg a lehetőség a hosszú életre. Tele volt álmokkal, vágyakkal. El tudod te képzelni, mit éltem át, amikor meghalt?! El tudod?! Nem hiszem. Beleszakadt a szívem. Miért akarod te is ezt tenni mindenkivel? Nem érted, hogy neked tovább kell élned? Milyen igazságtalanság ez azokkal szemben, akik utolsó erejükig küzdöttek az életben maradásért, mégis el kellett távozniuk? Nincs jogod neked csak így egyszerűen és önkényesen eldobni magadtól mindent. Ne akarjál Isten lenni... Csak egy ember vagy, aki részesült a létezés ajándékában. A te életed, úgy alakítod, ahogy akarod. De a végéről dönteni nincs jogod. Felfogtad, mennyire igazságtalan ez velük szemben?!

    Laura a földre rogyott és ott zokogott. Beth egy ideig nézte a lányt, majd a földre dobta a bicskát és lassan kiment a
teremből. Letörölte a könnyeit és emlékezett. Emlékezett egy angyalra, aki fentről adott neki erőt a folytatáshoz. Az álmai
követéséhez. A kitartáshoz. Az élethez.

* Dehogynem, az élethez igenis mindenkinek van joga. Embernek, állatnak, mindenkinek. Beth arra célzott, akik nem élnek, gondolkodnak, léteznek. Olyan lelkekre, akik még nem születtek meg, vagy már meghaltak. Ilyen szempontból kiváltságosnak kell éreznünk magunkat a temérdek lehetőségért, még ha néha máshogy érezzük is...(A narrátor/szerző néha a gondolkodás mennyiségét illetően a sulykot jócskán elvető emberi lény, aki nem bírta ki, hogy meg ne ossza Veled néhány gondolatát)