- Ejnye már, te tényleg nem tudsz magadra vigyázni! - intette le az ápoló a fehér ágyon kuporgó lányt, aki karjaival szorosan magához vonta lábait. Bal térdén apró, élénk színű vércseppek gördültek le, csak még jobban kihangsúlyozva bőrének természetellenes fehérségét. Elnyűtt volt, szemei alatt sötét karikák árnyékolták be arcát, gyötrelmes tekintettel meredt sebesült lábára, mintha épp azt közölték volna vele, hogy mindenképpen meg kell válnia végtagjától.
- Na azért csak fel a fejjel! Nem is gyerek az a gyerek, aki nem csinál sok galibát. - próbálta jobb kedvre deríteni a pufók, pirospozsgás nővér, és melléült. Finoman végigsimította kezét a kislány szőke tincsein, s bátorítóan rámosolygott.
- Yokomizo-sensei egykettőre helyrepofoz téged, meglásd! De most már elég legyen a búslakodásból! Egy gyerek ne viselkedjen ilyen komolyan! Tessék nevetni, szívem! - adta ki a határozott parancsot, azonban mintha a falnak beszélt volna. A lány csak még jobban összehúzta magát, mintha fájtak volna neki az asszony szavai. Szemeit továbbra is sérült lábára szögezte érzelemmentesen, mintha az a barna szempár csak egy mély kút aljáról pislákolt volna, ami egyre jobban lemerült. Az ápoló nyilván észrevette ezt, mert sebes léptekkel hagyta el a kórtermet, majd pár perc múlva egy feltűnően jóképű férfival tért vissza. Fehér, orvosi köpenyt viselt, volt vagy 180cm magas, vagy még magasabb, sűrű barna haja lezserül hullt homlokára.
Arcán egy bizalomgerjesztő mosoly terült szét, s kedvesen leült a kislány mellé.
- Szervusz! - köszönt bátorítóan, s kezébe vette nyakában lógó sztetoszkópját - Én Dr. Yokomizo Takeru vagyok, és ez a kedves hölgy - bökött a még mindig a közelben álldogáló pufók nővérre - azért hívott, hogy megvizsgáljalak. Mondd csak, a lábadon
kívül fáj valamid? - érdeklődött kedvesen, s közben letörölte a lány térdére száradt vért. A kis sebesült továbbra is csak hallgatott, mintha fel se fogná, hogy éppen hozzá beszélnek.
- Jaj, drágám, mondd el Takeru-senseinek, hogy mi fáj! - aggodalmaskodott az ápoló, s tekintetét vadul járatta a szobában, mintha csak a falakra lett volna írva a válasz minden kérdésére.
- A kis hölgy - nagyon úgy fest - nem kíván társalogni velünk. - jegyezte meg könnyed hangon Yokomizo-sensei - De a nevét talán csak elárulja. - kockáztatta meg egy biztató mosollyal, azonban erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak. Nem lehetett szóra bírni a sebesültet.
- A szülei itt vannak? - fordult az orvos a hölgyhöz, miközben elkezdte kitisztítani a sebet.
- Nem, egyedül jött ide. Szegény lelkem a lépcsőkön vánszorgott fel vértől csöpögő lábbal, mikor összefutottunk. Szerintem senki sem kísérte. Micsoda emberek vannak, hogy így magára hagyják a gyereküket. Az ilyeneket egytől egyig börtönbe kéne zárni. - jelentette ki az ápoló, komor arccal, és ellentmondást nem tűrő hangnemben. Erre a lány egy kótyagos tekintetet vetett rá, majd Yokomizo-senseire, s szeme sarkában gyöngyszemnyi csillogás jelent meg - De persze az is lehet, hogy a szülei nem is tudnak az állapotáról. - tette hozzá az asszony, megenyhült tekintettel.
- Misao-san, hogy ön mennyit tud beszélni... - pillantott rá fél szemmel az orvos, mikor bekötözte a sebet - Igazán mondom! Elmehetne rendezőnek! - nevetett könnyedén, s egy barátságos mosolyt küldött páciense felé, akinek már kezdett a frissen felkent vakolathoz hasonlítani az arca.
- Én csak ismerem az életet. - csóválta a fejét az ápoló, majd ő is elmosolyodott.

Ezután Yokomizo-sensei kiment, hogy nyisson egy kartont a kislánynak, majd Misao-san is eltűnt, hogy hozzon egy kis süteményt, amivel jobb színbe hozhatja az elmondása szerint "holtsápadt" teremtést. Egyikük sem sejtette, hogy mi jár a kis beteg fejében
valójában. Nem érezhették azt a kínt, azt a szörnyű, egyre nehezedő, és egyre elviselhetetlenebb terhet, amit egy ilyen fiatal gyereknek még nem lenne szabad a hátán cipelnie. Arca szép volt, azonban barna szemei mély, fojtogató sötétséget hordoztak
magukban. Előrébb csúszott a kórházi ágyon, maga után húzva a hófehér lepedőt, majd megkocogtatta frissen bekötözött térdét, s hunyorogva vizsgálgatta, vajon jó munkát végzett-e az orvos. Miután meggyőződött arról, hogy a lába még mindig a helyén van,
nagy sóhajok közepette lekászálódott az ágyról, s nyöszörögve elindult a kórterem ajtaja felé, maga után vonszolva a fájdalomtól még mindig lüktető végtagját. Belül szipogó kislánynak érezte magát, de korát meghazudtoló tehetséggel rejtette el valódi érzelmeit mások elől. Gondolataiban ugyanazok a mondatok sejlettek fel minduntalan:
"- Ha csak egyetlen panaszt hallok tőled, a kerti hinta kötelével foglak megfojtani, te kis parazita. - szólt a kimért, búgó hang.
- Nem volt elég, hogy tönkretetted az életemet, tovább akarsz kínozni? - csengett fel egy magas, rekedtes női hang.
- Ha bárkinek beárulsz, azt megemlegeted! Meglátjuk, mennyire leszel beszédes kedvedben, ha egy hétig nem kapsz ételt..."
"Nem értem... Az apukáknak nem szeretniük kell a gyereküket?" - torpant meg az ajtó előtt a lány, s tűnődve vizsgálta a fényesen csillogó kilincset. "Mikor még nagyon kicsi voltam, elhagyott engem. Azt gondoltam, azért, mert nem vagyok elég jó neki. De most visszajött hozzánk. Anya boldognak tűnt. Én is boldog akartam lenni... Túl önző vagyok, nem igaz?" - tanakodott tovább - "Most már van apukám, de én még mindig nem tudok boldog lenni..." - kezével görcsösen megmarkolta ruháját, s nagy sóhajok közepette vette a levegőt. 
Hirtelen kivágódott előtte az ajtó, s csak pár milliméter hiányzott volna, hogy arcon csapja őt. Egy nála másfél fejjel magasabb fiú rontott be a kórterembe, kezében egy akkora injekciós tűvel, amekkorát még sohasem látott azelőtt. A barna hajú betolakodó a megszeppent lányra ügyet sem vetve az ágy melletti asztalhoz sétált, s a különböző orvosi műszerek között kutakodott. Morfondírozó tekintettel méregette a késeket, s végül a legveszélyesebbnek tűnőt emelte magához. Mintha csak akkor vette volna észre a sarokban ácsorgó sebesültet.
- Te szökni akarsz! - kiáltott rá olyan biztos hangon, mintha csak a gondolataiban olvasott volna - Látom a síró-pityogó szemeden.
- Nem, én nem akartam... - mentegetőzött a lány, annak ellenére, hogy valóban el akart menni.
- Úgysem jutsz ki innen élve. - vetette oda a barna hajú gyerek, s egy gonosz vigyor terült szét az arcán - Az emelet végén két óriási biztonsági őr ácsorog, pont arra az esetre, hogy ha ilyen elmegyogyósok szökni próbálnának. - mondta csöppet sem barátságos hangon, s a még mindig a kezében lévő tűvel úgy hadonászott, mintha párbajra akarná hívni a vele szemben állót.
- Én nem vagyok gyogyós. - cincogta a lány, s szeme sarkában kövér könnycseppek gyülekeztek.
- Dehogynem! - bökött ismét felé a másik, s komolyan bólogatott - Ha nem lennél bolond, akkor nem tagadnád ilyen hevesen, viszont te nagyon ellenkezel. Ha normális lennél, nem sírnál.
A kislánynak több nem is kellet, szipogva kezdett el nyöszörögni, s hátát a fehér falnak vetve, görnyedten leguggolt, lábait szorosan magához szorítva. Könnyei jeges esőként hullottak a padlóra.
- Micsoda bőgőmasina vagy! - gúnyolódott tovább a fiú, ám ismét nyílt az ajtó. Yokomizo-sensei tért vissza, kartonlapokkal a kezében. Mikor meglátta a furcsa jelenetet, amint a lány a sarokba kuporodva sír, a fiú meg jobb kezében egy túlméretezett orvosi tűvel, a másikban pedig egy sebészkéssel hadonászik, szeme először hitetlenkedő, majd dühös lett.
- Mégis mi a fenét műveltél már megint, Gin?! Mondtam, hogy maradj a recepción. És miért szorongatod azt a tűt és a kést? Nem megmondtam, hogy csak a felügyeletem alatt használhatod őket? - fakadt ki, s a földre dobva a papírokat, a lányhoz sietett, aki továbbra is könnyeivel küszködött.
- Nem vagyok bolond! Ne, vagyok dilis! - hadarta, fejét vadul forgatva - Én normális vagyok! Én nem vagyok gyogyós... - hangja egyre hisztérikusabb volt - Mondja meg az anyámnak, hogy normális vagyok! - kiabálta, s forgó szemekkel meredt maga elé.
- Persze, hogy normális vagy! - nyugtatgatta Yokomizo-sensei, miközben dühös pillantásokat vetett a fiúra, aki tanácstalanul nézett kettejükre - Gin, hozd ide a táskám! - utasította, mire a szólított kiszaladt a teremből, s durván két perc elteltével,
egy nagy bőrtáskával tért vissza, amit az orvos elé rakott. Mindeközben a lány végig azt mormolta, hogy "normális vagyok... normális vagyok..." - mintha elvesztette volna a józan eszét. A férfi egy bőrkötésű dobozt húzott elő a táskából, s egy halványsárga folyadékkal megtöltött ampullát vett ki belőle, amit nyomban meg is tört, s a tartalmát egy fecskendőbe töltötte.
"Bolond vagy, azért nem kellettél az apádnak sem!" - visszhangzott a lány fejében egy magas hang - "Egy kis piszok, ami beszennyezte mindkettőnk életét... Ha te nem vagy, még mindig együtt lennénk." - hallatszott - "Miért nem tűnsz el végre? Ha visszamehetnék az időben, biztosan tennék róla, hogy soha ne szüless meg! Tűnj innen, nem kellesz senkinek! Bárcsak meg se születtél volna! Látod? Még a saját apádnak sem kellettél... Még a saját apádnak sem kellettél... Még a saját..."

Sakara egy pillanatra azt sem tudta, hogy hol van. Dohos szag csapta meg az orrát, vörös és kék fények villogtak halványan, tompa, zakatoló zene zúgott, és kiáltások, nevető hangok szóltak a közelből. Egy poros, vörös színű, régi szófán feküdt. Lassan, kótyagosan, és mindenekelőtt rémülten felkászálódott, próbálta mozgásba hozni elgémberedett végtagjait. El se tudta képzelni, egyáltalán, hogy volt képes elaludni így. Mellette egy halom régi újság és üres sörösüvegek hevertek. A szemben lévő falnál egy
kis asztalon egy régi pénztárgép foglalt helyet. A lány nem volt benne biztos, de úgy gondolta, az a kattogós, régi fajta lehetett, amit csak a filmekben látott korábban. Egy kis, sötét szobában tartózkodott, ahol az egyedüli fényforrás a résnyire nyitva felejtett ajtón át beszűrődő villogás volt. Lassan kezdtek visszatérni az emlékei, ám minél többre emlékezett, annál jobban remegtek lábai. Az apja elrángatta abba a klubba, amivel már hetek óta fenyegette. Villogó fények... Hát persze! Kezdett összeállni a kép.
Már a klub előtt voltak, amikor a lábai összeomlottak. Arccal a hideg aszfaltnak esett, s elmosódottan látta Habake dühtől eltorzuló vonásait, s hallotta, amint eszeveszett káromkodásba kezd. Összeesett a nyílt utcán. De vajon utána mi történt? Másra nem emlékezett. Talán elvesztette az emlékezetét, vagy valami... Mennyi idő telt el azóta? Órája nem volt, de a villogó fényekből arra következtetett, hogy még este lehetett. Úgy gondolta még egy nap se telhetett el, mert még érezte nyakán apja ütéseit, melyek lüktető foltokká nőtték ki magukat. Gyorsan megtapogatta bőrét, vérzik-e valahol, de úgy tűnt, csak zúzódások voltak rajta. Óvatosan felállt, s lépett pár lépést az állott szagú helységben. "Ez valami hátsó szobája lehet a klubnak..." - gondolta. Abban egészen biztos volt, hogy valahol a közelben őrölt zenebona szól. "Az ajtót nyitva hagyták." - állapította meg ismét, s megnyugodott egy kicsit. Lassú, hangtalan léptekkel odaosont, s kinézett a nyíláson. Egy tágas folyosót pillantott meg, s a végén egy tagbaszakadt alak ácsorgott, telefonnal a kezében. Nyomban eszébe jutott, hogy nála van Gin telefonja, így előkapta kardigánja zsebéből, azonban csalódottan, és rémülettel vette tudomásul, hogy lemerült. A folyosó végén ácsorgó alak hirtelen előrelépett - a lányban megfagyott a vér, annyira megrémült, hogy észrevették - azonban őrült megnyugvására, a férfi neki háttal fordult. Kinyílt az ajtó a folyosó végén, s két igencsak lengén öltözött nő lépett be.
- Köszi, Sashi, jövünk neked eggyel. - kacsintott rá incselkedve a fekete hajú, s karon fogta barátnőjét, majd mindketten - nagy vihorászás közepette - elindultak egyenesen Sakara felé. A lány még időben visszahúzódott, így nem vették észre. Tűsarkú cipők elhalkuló kopogása jelezte, hogy a két nő már elment, így ismét kidugta fejét. A nagydarab alak még mindig ott ácsorgott. Pár perc tétlen várakozás után két új hang hasított bele az éterbe, melyek a folyosó másik végéből hallatszottak, a biztonsági őrrel
szemben. Beszélgettek. A lány egyből felismerte az egyiket, hisz számtalanszor hallotta már azt a kimért hangot, a furcsa hangszínt. Habake volt az, minden baj okozója. Hirtelen harag támadt föl a lány szívében, és legszívesebben kikaparta volna annak az undormány alaknak a szemét. Addig marcangolta volna, amíg a felismerhetetlenségig torzul. Nyolc év keserűsége töltötte el, s erős bosszúvágyat érzett, de nem csak a férfin akarta megtorolni nyomorúságát, éppolyan gyűlöletesnek tartotta anyját is, aki lesütött szemekkel nézte, amint az az elmeháborodott apja elhurcolja őt. Nem tett semmit! Legalább nézett volna rá!
Neki is éppúgy kéne bűnhődnie, mint Habakénak. Mindkettejüket a pokol legmélyebb bugyraiba kívánta, túl a Styx folyón, és a Flegetonon, át a Gigászok kútján. Ott kell bűnhődniük jégbe fagyva, mindazért, amit elkövettek! Gyűlölte őket. Ám mégis, pillanatnyilag nem tehetett semmit. Ki volt szolgáltatva Habakénak. Senki nem volt itt, hogy segítsen rajta... Gin jutott eszébe. Azt kívánta, bár itt lenne a fiú. Hiányoztak az oltalmazó karjai, melyek mindig melegséggel töltötték el a szívét és lelkét egyaránt. Át akarta szorosan ölelni, mert tudta, hogy Yokomizo közelsége mindig megnyugtatja. Csak most jött rá, hogy mennyire hiányzik neki, és, hogy mennyire fontos számára. Azt akarta, hogy újra együtt legyenek, még ha csak a maradék pár napra is, mielőtt véget érne a tanév. Még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy csak kihasználják. Ő csak egy eszköz Yokomizo számára, de már nem érdekelte.
Visszafojtott lélegzettel hallgatta miről beszélnek. Hogy minden szavukat értse, még levegőt se nagyon vett.
- Csak egy kicsit keveset evett ma, azért lett rosszul, de hidd el, kész munkába állni. Szerintem már fel is ébredt. - hallatszott Habake mézesmázos hangja a közelből - Láttad, nem?! Fiatal. Azt mondtad, fiatal munkaerőre van szükség, hát tessék.
- Azt mondtam fiatal, nem azt, hogy gyerek! - vágott vissza egy ismeretlen, érdes hang. Nyilván a klubtulajdonos lehetett - Na meg ez a lány sápadt és kimerült. Honnan szedted össze? - tudakolta az idegen.
- Csak egy szerencsétlen utcalány. Tudod, hogy megy ez! - bizalmaskodott az álapja, olyan szenvtelenül hazudva, ami még Sakarat is megdöbbentette - Gondoltam, teszek érte valamit, és megígértem neki, hogy segítek. Megsajnáltam szegényt. - tettette az
irgalmas szamaritánust Habake, amitől a lánynak felfordult a gyomra.
- Hát ez a te szádból elég hihetetlenül hangzik... - gúnyolódott a tulaj, s harsányan felnevetett - Te és a jó szándék, nagyon távol álltok egymástól. De engem nem rángatsz bele a mocskos és pitiáner üzleteidbe. - dörögte határozottan.
- Úgy van, ahogy mondom! Nem akarlak átverni! - bizonygatta a másik - Ez teljesen tiszta. - tette hozzá, mire az érdes hangú férfi csak horkantott egyet.
- Na és hány éves? - érdeklődött - Nagyon jól tudod, hogy illegális ilyen helyeken kiskorúakat alkalmazni, szóval jól gondold meg, mit mondasz, mert ha hazudsz, az életeddel játszol. - vicsorogta.
- Már nagykorú! - szaladt ki az újabb hazugság apja száján. - Tisztában vagyok azzal, mit ír elő a törvény. - fűzte hozzá, mire a tulaj megint horkantott egyet. Már látótávolságon belülre értek, így Sakara végre megpillanthatta a két férfit. A tulaj egy negyvenes éveiben járó, kissé kövérkés, barna hajú, barna szemű alak volt, de látszott rajta, hogy születésekor nem ejtették fejre.
- Nos, rendben! - egyezett bele a dologba - Felveszem. A pénzről majd később beszélünk. - intette le Habakét, mert a férfi szemének mohó csillogása mindent elárult - De még én is szeretnék a lánnyal beszélni, személyesen. Van ellene kifogásod? - kérdezte sejtelmes hangon.
- Nem, nincs. - érkezett a válasz, azonban már koránt sem volt olyan magabiztos, mint nemrég. Halvány bizonytalanság sejlett fel benne, amit a tulaj nyilván észrevett, mert még határozottabb léptekkel haladt. Sakara, mikor már biztos volt benne, hogy felé jönnek, gyorsan visszahúzódott, s leült a vörös, rozzant szófára. Pár másodperc elteltével már nyikorogva nyílt is az ajtó, s a fekete hajú férfi és Habake lépett be rajta, az utóbbi fenyegetően villogtatta apró fekete szemeit.
- Szervusz! - köszönt barátságosan a klubtulajdonos - A nevem Osihira Masato, és ez a klub az enyém. - jelentette ki, s közelebb lépett Sakarához.
- Üdvözöllek itt! - mosolyodott el, ám ebben a helyzetben a lány képtelen volt viszonozni a gesztust. A férfi értette a csíziót, mert ismét megszólalt:
- Hogy hívnak? - érdeklődött.
Sakara először nem akart válaszolni, aztán mégis megszólalt:
- Kyou Sakara. - mormolta.
- Ó értem! Nagyon szép név. - mosolyodott el ismét a tulaj - Nos Sakara, úgy hallottam, itt szeretnél dolgozni. Igaz ez? - kérdezte meg gyanakvó hangon, s a lányra szegezte tekintetét. Sakara látta amint Osihira-san mögé húzódva Habake az öklét rázza, s néma ajkakkal egy szót formál: "Meghalsz!"
- Nos, Sakara-chan?! - türelmetlenkedett a férfi - Kérlek, válaszolj! Az igazságot mondd!
A lány egyszerűen nevetségesnek találta álapja fenyegetőzéseit. Ugyan mit számít, ha innen kiérve, holtra veri őt? Kit érdekel?
Hisz ez volt hónapokkal ezelőtt is a célja. Meg akart halni. Mindegy, hogy így vagy úgy... Ha halálra ítélnek valakit, mit számít, hogy felakasztják, vagy villamosszékbe ültetik? Nem. Már tudta mit kell tennie.
- Osihira-san... - kezdett bele - Az igazság az, hogy ez... Amit ez a férfi állít... Ez nem... - hirtelen szavát vették feltörő gondolatai. Megint felrémlett előtte Yokomizo arca, és egy kicsit elbizonytalanodott. Annyira szerette volna még látni a fiút!
El akarta mondani neki, hogy mennyire hálás mindazért, amit érte tett, még akkor is, ha őt csak egy eszköznek használta, célja elérésének érdekében. Tudatni akarta vele az érzéseit... De nem volt már idő erre.
- Igen? Mit szeretnél mondani? - kérdezte emelt hangon a tulaj, s Habakéval egyöntetűen visszafojtott lélegzettel várták, mit akar közölni.
- Ez a férfi hazudik! Nem akarok itt dolgozni, soha nem is akartam! - fakadt ki a lány, és felpattant - Mindenben hazudott. Ő a mostohaapám, nem pedig a jótevő tündér keresztanyám! - gúnyolódott Sakara, s olyan megvetően nézett, amennyire csak tudott -
És én még kiskorú vagyok! Ebben is hazudott! Látja már? Látja, hogy milyen egy féreg ez az alak? - bökött apja felé.
- Mindenkinek csak hazudik! Egy utolsó, részeges, drogos, nyomorult féreg!!! - kelt ki magából - Remélem, elüti egy úthenger, vagy beleesik a csatornába, és a patkányok elevenen felfalják! - üvöltött eszelős hangon, nem törődve Osihira döbbent, sápadt arcával, vagy apja méregtől lángoló fejével. Látszott rajta, hogy nagyon dühös volt.
- Most azonnal elmegyek! - vetette oda, azzal kiviharzott a szobából, ügyet se vetve a két férfira. A folyosó végén álló biztonsági őrhöz rohant.
- Félre! - csattant fel, s feltépte a kijárat ajtaját. A hűvös esti levegő mámorító illatát magába szívva szaladt az utcán.
Már mindent tisztán látott. A klub hátsó bejáratán ment ki. Tehát valóban ott voltak, nem tévedett. Nem nagyon fogta fel, amit tett. Miket vágott oda a tulajnak? Minden keserűségét, minden kínját rázúdította, nem törődve a következményekkel. "De hisz így
akartam, igaz?" - tanakodott, s lassított léptein. Mintha cipői ólomból lettek volna. Még a parkolóból sem jutott ki, de már rosszul volt.
"Így volt helyes." - győzködte magát - "Akármi is lesz most... Ezt meg kellett tennem. Végre! Megérdemli az a szemét állat!" - dühöngött, és egyik pillanatról a másikra minden erő elszállt térdeiből. A földre hanyatlott, mint holmi boksz-zsák. Csak most érezte igazán, mennyire fáj a teste. Az ütések a nyakán és a fején kezdtek elviselhetetlenül fájni. Már nem érezte, hogy hol ért össze a hideg aszfalttal, nem tudta behatárolni, hogy meddig tart az ő teste, és hol kezdődik a föld. "Hát végül mégis idáig jutottam." - állapította meg keserű éllel - "Még mindig nem hiszem el, hogy az az elmeháborodott idehozott. Képes volt ezt megtenni... Persze, miben is reménykedtem? Túl ostoba vagyok és naiv..." - nevetett fel erőtlenül, s könnyei akaratlanul is kicsordultak, és a hideg talajra potyogtak.
- Apa... - nyöszörögte erőtlenül. - Apa, hol vagy? Miért nem jössz, és viszel haza?! - szólt bele a hideg éjszakába. Abban a pillanatban megint az a szipogó kislány volt, aki nyolc évvel ezelőtt minden este az ablaknál gubbasztott, és várta, hogy eljöjjön érte az apja, és magával vigye.
- Apa, én nem vagyok bolond! - bizonygatta, s érezte, hogy megint kezdi elveszteni józan ítélőképességét. - Apa...
A klub hátsó bejárata abban a pillanatban kivágódott, s Habake esett ki onnan. A tagbaszakadt biztonsági őr jó nagyot rúghatott rajta, mert métereket gurult a betonon, mint egy hibás, tojás alakú kosárlabda, ide-oda szlalomozva.
- Ne lássunk itt még egyszer! - hallatszott egy mély, bőgő kiáltás, s ajtócsapódás.
A kidobott férfi úgy vonaglott a földön, mint egy sebzett dinoszaurusz tehette, majd kótyagos tekintettel megkísérelt felállni, de csak másodjára sikerült, ugyanis első alkalommal saját ruhájára lépve megbotlott, s visszahuppant a földre. Mikor sikerült végre megtartani egyensúlyát, a jó pár méterrel előtte heverő lányra szegezte összeszűkült pupilláit.
Sakara már sejtette mi fog következni... Habake megindult felé, tekintete szikrát hányt a dühtől. Minden olyan volt, mint egy rossz álom, ami már túl régóta tart. Mikor jön el az ébredés? Mikor ér véget ez a szűnni nem akaró fájdalom? Véget ér egyáltalán valaha? Mélyen elméjében egy kép villant fel magáról. Bal kezével anyja kezét fogja. Natsue nem volt olyan, mint most, szép volt és kedves. Nevető szemei megnyugtatták, akárhányszor csak ránézett, igazi anyának tűnt, olyannak, amilyenre mindig is vágyott. Jobb kezével pedig apja kezét szorította, akinek nem lehetett látni az arcát. Aztán ez a kép hirtelen szilánkosra tört. Ezer és ezer apró darabra, míg végül már csak por maradt utána.
Vége...
 
- No lám! - vágta ketté az éjszakai csendet Habake őrült, vihogó hangja - Csak nem az én drága kislányom hever itt a földön? - kérdezte tettetett aggodalommal, s dülöngélve lépkedett - Jól vagy? Ne hozzak valamit? Jaj szegényem, hiszen te szenvedsz!
- Mit akarsz még tőlem? - hörögte elfúló hangon a lány. Nagyon nehezen vette a levegőt, úgy érezte egyre csak fogy az oxigén.
- Hogy mit? - szólalt meg ismét eszelős tekintettel a férfi - Nos, lássuk csak... Ugye tudod, hogy nagyon feldühítettél? Ellent mertél mondani nekem? Az apádnak? - sziszegett.
- Te nem vagy az apám. - vágott vissza dacosan Sakara, bár nem tudta, honnan van még ereje erre.
- Nem, nem, ez igaz. - értett egyet a másik, s lehajolt a lányhoz. Arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy Sakara úgy érezte elájul a bűzös lehelettől - Tudod, ki az apád? - suttogta halkan Habake, s színlelt gondossággal körbetekintett, hátha figyeli őket valaki - Nem tudod. Igaz? A drágalátos anyád sosem beszélt róla neked, ugyebár?! Tudod, miért van ez? Mert ti nem vagytok elég jók hozzá. Egy olyan puccos orvosnak nem kell két ilyen kriptaszökevény - horkantott fel gúnyosan, s megmarkolta a lány arcát, aki nem tudott megszólalni. Orvos? Hát tényleg orvos lenne az apja?! Lehet hinni ennek az alaknak? De ő honnan tudja? Mi ez az egész?
- Azt hitted, túljártál az eszemen, mi? - sziszegte a férfi. Okosnak hitted magad?! De most legyél olyan bátor, mint ott. - bökött a klub felé - Megmutatom, hogy ki nevet a végén, te kis fattyú. Örülhetsz, ha csak tolószékbe kerülsz, és nem a koporsóba. - eresztett el egy elmebeteg vigyort, azzal ütésre emelte a kezét.
Sakara már felkészült a legrosszabbra. Már nem félt. Nem volt szomorú. Nem gondolt semmire, mindössze az fordult meg a fejében, hogy mennyivel stílusosabb lett volna széttrancsírozott pacaként heverni az iskola előtt. De hát az élet nem kívánságműsor.
Csak Gin arcát akarta még egyszer látni... Utoljára.

A kislány egy fehér kórházi ágyon feküdt, állig betakarva. A nyitott ablakon friss, reggeli szellő szökött be, üde illatokat hozva magával. A fények még erőtlenek voltak, gyenge szellő borzolta a leveleket, dallam nélküli zenét játszva az ágak között.
Minden csodálatos volt, csak egy valami zavarta meg a reggelt.
- Felébredsz már végre? - böködte egy ceruzával a barna hajú fiú az ébredező lányt, aki rémült pillantásokat vetett rá, amint felismerte őt. Behunyta szemeit, mintha fájna neki a fiú látványa is.
- Te mindig ilyen gyáva voltál? - gúnyolódott rajta a gyerek, s lesújtó pillantást vetett rá, azonban úgy tűnt, ez nem nagyon izgatta a másikat, aki még mindig csukott szemmel hátat fordított zaklatójának az ágyon.
- Nem vagyok bolond... - suttogta alig halhatóan.
- Na jól van, tudom, hogy nem vagy bolond. - szólalt meg békítően a fiú - Csak annak tűnsz. - tette hozzá, de ezzel a kijelentéssel nem aratott osztatlan sikert.
- Sokkot kaptál. - folytatta - Az én apukám tudott csak lenyugtatni. Az én nevem Yokomizo Gin. De hívj csak Yokomizo-samának. Én majd Nyuszi-channak nevezlek, mert olyan kis hülye vagy. - csipkelődött, amit a másik egy sértődött morgással viszonzott.
- Miért nem mész haza? - kíváncsiskodott Gin, s leült az ágy szélére. Úgy forgatta a kezében a ceruzát, mintha valami nagyon érdekes lenne benne.
- Nem mehetek haza. - rázta a fejét a lány, s belemarkolt a lepedőbe.
- Már miért ne mehetnél, Nyuszi-chan?
- Ne hívj így!
- Nem válaszoltál.
- Azt mondtad, bolond vagyok. A bolondok maradjanak csak a kórházban. - vázolta gondolatait a beteg - Máshova úgysem kellenek...
Mikor ezt mondta, a fiú furcsa, tűnődő tekintettel meredt rá, mintha nem tudta volna, hogyan értse a hallottakat. Zsebébe csúsztatta a ceruzát, s a lányt figyelte, aki halk szuszogással bámulta a vakítóan fehér falat.
- Hülye! - vágta hozzá Gin - Hülye az, aki ezt mondta neked, és te is hülye vagy, mert elhitted neki. - fogalmazta meg a problémát, jelentőségteljes ábrázattal.
- Nem vagyok hülye! - pattant fel a lány az ágyban, s szúrós szemekkel méregette ellenfelét.
- Dehogynem, Nyuszi-chan. Olyan hülye vagy, hogy az már... Jó-jó, ne sírj! - váltott hangnemet hirtelen, látva a szipogós arcot, amely bármelyik pillanatban elázhatott - Te mindenért sírsz? Fejezed már be! Hé, engedd el a karom! - fintorgott, mert a lány az ő ingujját használta könnyei felitatására.
- Hülye, csipogó, csöpögő, nyávogó kisbaba! - pattant fel az ágyról - Egy lány ne viselkedjen ilyen nyálasan egy férfi társaságában! - osztotta ki, habár elég furcsán hangzott, amit mondott, annak fényében, hogy ő maga se lehetett idősebb 10 évnél.
- Majd én rendbe szedlek! - jelentette ki elszánt képpel. - Megkeresem, és bosszút állok neked azokon az alakokon, akik bolondnak neveztek. Persze magamat kivéve, mert az ugye elég furcsa lenne... - jegyezte meg, töprengő tekintettel - Na, pattanj! - utasította - Majd én vigyázok rád, rendben? - kérdezte, s a lányért nyújtotta kezét. Szürke szemei bizalom-gerjesztően csillogtak a korai napsütésben...

Sakara érezte, hogy valaki felemeli a hideg földről, s képtelen volt kinyitni szemét. Nem mert szembenézni azzal a szörnyű alakkal, aki erre a nyomorúságos útra kényszerítette őt. Félt. Régóta félt már, mert lelke mélyén mindig is érezte, hogy egész életében Szkülla és Kharübdisz között hányódik majd, és a sors legfeljebb azt a lehetőséget hagyja meg számára, hogy két rossz közül a kisebbiket válassza. A halál hát ismét kinyújtotta felé csontos, jéghideg kezét, s úgy tűnt, többé nem húzza vissza.
De ez az érzés... Ez a tapintás a derekán olyan ismerős volt. Melegséggel töltötte el, mintha új erőt pumpálna halott végtagjaiba.
- Ki a fene vagy te?! - hallatszott Habake ziháló hangja pár lépésnyi távolságra tőle - Ne avatkozz bele más emberek dolgába, megértetted? - fenyegetőzött. Sakara nem értette, mi történik. Noha korábban megfogadta, hogy nem teszi, lassan kinyitotta szemeit. Alig merte elhinni, amit látott. "Nem, ez nem lehet valóság." - hitetlenkedett. Gin arcát pillantotta meg maga fölött.
A fiú emelte fel őt a hideg útról, s szürke szemeit Habakéra meresztette.
- Nem hallod, pajtás, ki a fasz vagy te?! - harsogta "apja", s látszott rajta, hogy kezd kijönni a sodrából, ám a fiú ezzel mit sem törődött. Lerakta Sakarát a pár méterre odébb álló padra, s a nyakán éktelenkedő zúzódásokat nézegette, érzelemmentes arckifejezéssel.
- Yokomizo... -kun...? - nézett rá értetlen tekintettel a lány. Nem tudta elhinni, hogy kétszer megtörténik. Yokomizo már másodszorra menti meg. Ez annyira hihetetlennek tűnt, hogy képtelen volt feldolgozni. Ott volt. A padra rakta, és még most is vele törődött. De hogyan? Honnan tudta meg, hogy hol van? Kitől?
- Itt fáj? - kérdezte meg hirtelen Gin, miközben a lány nyakát tapogatta komor szemmel.
- Ne... nem. - csóválta a fejét a sebesült.
- Biztos? Sakara, ne hazudj! Ez most nagyon fontos. - emelte fel a hangját.
- Nem hazudok. Tényleg nem fáj. - sietett a válasszal, és valóban őszinte volt. A fiú mintha erre egy kicsit megkönnyebbült volna. Lehunyt szemekkel állt föl, s lassan apja felé fordult, aki még mindig értetlenül figyelte az eseményeket.
- Szóval maga az. - kezdte Yokomizo olyan színtelen, üresen kongó hanggal, hogy még Sakara is megijedt tőle, pedig ő már hozzászokott.
- Mégis, ki vagy te?! - tette fel immár harmadjára a kérdést a férfi, s közelebb lépett a padhoz - Milyen jogon avatkoztál közbe?! Ez a kis fruska megérdemli a büntetést, mert nagyon engedetlen volt. Nem teljesítette apja kérését, így kénytelen voltam...
- Ha csak még egyszer hozzáér... - szakította félbe a fiú, s ő is előrelépett egyet  -...kezeskedem róla, hogy egy életre elmenjen a kedve a pofozkodástól. - mondta, a tőle megszokott fagyos aura társaságában.
Sakara nem tudta, mit akar tenni, de meg akarta akadályozni mindenáron Yokomizot. Nem viselte volna el, ha miatta valami baja esik.
- Yokomizo-kun... - cincogta erőtlenül - Ne... nem kell ezt...
- Hallgass! - intette le a fiú, hátra se nézve. Hangja immár dühös volt.
"Na szép... Még én dühítem fel a végén." - gondolta gúnyosan magában a lány.
- Azt hiszed érdekel, mit zagyválsz itt? - zendült fel Habake - Na gyerünk! Kotródj innét! - utasította, azonban Yokomizo egy tapodtat sem mozdult.
- Ne! - sikoltott fel a lány, s újból sírni kezdett - Kérlek, ne!
Habake egy hirtelen mozdulattal ütésre emelte jobb karját. Mintha az egész egy szempillantás műve lett volna, már ott termett ellenfele előtt, s lesújtott rá. Sakara becsukta ijedtében szemét, így csak egy tompa, de hangos csattanást hallott, majd egy
összerogyó test huppanását. Kezeit szorosan szemeire tapasztotta, nem akarta látni, mi történt. Hirtelen csönd lett, csak saját szipogását hallotta. "Nem, nem, nem! Nem akarom!" - gondolatban üvöltött a fájdalomtól. "Miért történik mindez? Bárcsak ne is jött volna ide Yokomizo! Miért kellett ennek így történnie? Miért?" Ez az ő hibája, mert látni akarta. Mindenről ő tehet...
- Te mindenért sírsz? - szelte keresztül a csendet egy megnyugtatóan ismerős hang. Sakara szemei puskagolyó módjára pattantak ki a hallatán. Gin állt előtte, s a kezeit nyújtotta érte, azokat az erős kezeket, amik visszarántották őt a tetőre, s amik most
is megmentették, azokat a kezeket, amik a kórházban, a liftben a falhoz szorították, és kikényszerítették belőle, hogy igent mondjon az alkura. Azokat a kezeket, amik átölelték Ishiki-kun halálakor, amik begyógyították a sebeit. Ott állt előtte élete fénysugara, az egyetlen világosság a csupasz sötétségben.
- Hülye! - kiáltott rá Sakara, újból könnyekbe törve ki, botladozva felállt, s magához ölelte a fiút, olyan szorosan, amennyire csak tudta. Hatalmas kő esett le a szívéről, hogy épségben volt - Minek csináltad ezt? Miért jöttél? - nyöszörgött kimerülten.
- Azt hittem, hogy valami bajod esett! - sírt, s fél szemét a földön kuporgó férfira szegezte. Olyan nyomorultul, megtörten hevert ott, mint egy élettelen báb. Először azt hitte, hogy meghalt, aztán meghallotta Habake nyöszörgő hangját.
- Nincs semmi baja. - fordult hozzá Yokomizo - Egy lightos balhorogba még senki nem halt bele.
- Nem érdekel! - szögezte le Sakara - Nem érdekel, hogy van! Ő nem az apám, csak egy nagyon gonosz ember. - mondta, s érezte magán a fiú tekintetét.
- Biztosan jól vagy? - vonta fel a szemöldökét Gin, s kezével végigsimította a lány kék-zöld foltokkal borított nyakát.
- Minden rendben. - nyugtatgatta Sakara - Úgy örülök, hogy itt vagy. De... honnan... hogyan?
- Honnan tudtam, hogy itt vagy? - szólt a fiú - Az anyád mondta el. - válaszolta közömbös hangon.
- Az anyám?! - döbbent le a másik - Natsue? Nem, az nem lehet. Az egészen biztosan nem ő volt. - hitetlenkedett.
- Gyere, menjünk! - indítványozta Yokomizo - Majd útközben mindent elmagyarázok. - mondta, s hívott egy taxit. Mindketten beszálltak az autóba. Sakarának kicsit remegett még mindig a térde, amit Gin nyilván észrevett, mert a kezéért nyúlt, s szokatlan kedvességgel besegítette az autóba. Ekkor a fiú a sofőrnek mondott valamit, s elindult az autó. A lány kezdte biztonságban érezni magát. Még vetett az ablakból egy utolsó, lesújtó pillantást földön heverő "apjára", s megállapította, hogy semmit sem érez. Nem sajnálta, amiért otthagyták sebesülten, nem volt dühös. Nem akart még egyet belerúgni, habár pár perccel korábban még szemrebbenés nélkül képes lett volna halálra taposni. Csak látta az egyre távolodó, mozgolódó testet, ami szép lassan beleveszett az éjszaka sötétjébe. Eltűnt.
- Yokomizo-kun... Én köszönöm! - szólalt meg hirtelen - Köszönök mindent, amit értem tettél! Szavakkal el nem mondható, hogy mennyire hálás vagyok. Erre gondoltam akkor is, amikor nem tudtam, hogy megúszom-e. Akkor is csak az járt a fejemben, hogy nem
tudtam neked megköszönni soha. Szóval most, mielőtt még történne valami újból... Köszönöm! Köszönöm!
- Túl sokat beszélsz. - mordult rá Gin.
Sakara ezen csak mosolygott. Ismerte már annyira a mellette ülő fiút, hogy tudja ez mit jelent. Úgy vélte ez a morgás annyit tesz, hogy "Nincs mit!".
- De azt, hogy az anyám mondta el neked, hogy hol vagyok... - sütötte le a szemét - Ez enyhén szólva hihetetlen. Anyám sose mozdul ki a házból, így ő nem mondhatta.
- Már hetek óta tudom, hogy hol laksz. - vetette oda Yokomizo - Miután nem jelentkeztél, és a telefonod ki volt kapcsolva, elmentem hozzád. - folytatta, ügyet se vetve a lány döbbent arckifejezésére - Kopogtam, és az anyád nyitott ajtót. Először letagadta, hogy ott laksz, és be is zárta az ajtót. Aztán visszajött, és azt mondta nekem, hogy dolgozol, abban a klubban.
- Hogyan? - vörösödött el Sakara, s arra gondolt, minek tarthatta a fiú, mikor azt hallotta, hogy ő egy olyan helyen dolgozik.
- Én nem...
- Tudom. - szakította félbe Gin - De akkor is, szólhattál volna. Miért nem mondtad el, hogy az az alak mire készül?! - vonta kérdőre a lányt, rászegezve azokat a jéghideg szemeket.
- Én nem tudom... - mentegetőzött Sakara - Csak úgy gondoltam, jobb, ha erről nem beszélek. Ez az én problémám... - hirtelen elakadt a hangja. "Hogy mondhattam ezt?" - ostorozta magát. "Még hogy az én problémám! Ha valóban így lenne, még most is ott
lennék kiszolgáltatva, annak az őrültnek, és ki tudja, mit csinálna velem..."
- Nem bírom elviselni, amikor ilyen vagy. - csattant fel Gin - Még soha nem akartam ennyire megütni nőt. - mondta, s mintha fájdalom kínozná, gyötrődve tekintett maga elé. Nem volt korábban rá példa, hogy a lány ennyi érzelmet látott az arcán.
- Yokomizo-kun, ne haragudj! - szólt bűntudatosan Sakara - Nem akartam, hogy ez legyen... - mielőtt befejezhette volna a mondatot, a fiú magához vonta őt, és megcsókolta, olyan hévvel, hogy nagyon meghökkent. Meglepődött, de nem ellenkezett...
Hagyta, hogy minden menjen a maga útján, nem lökte el magától. Engedte, hogy az érzelmei legyőzzék... És ez nagyon megrémisztette.

- Hozd el, ami szükséges! - utasította Gin, mikor az autó megállt a lány háza előtt - Itt megvárlak.
- Aztán hová megyünk? - érdeklődött Sakara, de a másik csak leintette.
- Csak siess, majd elmondom!

A lány kikászálódott a járműből, s a bejárati ajtó felé vette az irányt. Mikor belépett a házba, mindent ugyanúgy talált, ahogy otthagyta őket, pedig mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. A folyosón állva látta, hogy a nappali nyitva felejtett ajtaja mögül fények szűrődnek ki. "Biztosan a tévé ment." - állapította meg, s ezzel mit sem törődve szobájába lépett. Nyomott hangulatú kis helység volt, tele selejtes kacatokkal. Csak egyetlen apró ablaka volt, amin át most az utcai lámpák sárga fénye világított. Nincs min szépíteni, ronda kis szoba volt, de mégis több mint 16 évet itt élt le, s úgy érezte, hiányozni fog neki.
Valahogy sejtette, hogy nem jön többé vissza. Egy utazótáskát húzott elő a szekrény mögül, s elkezdte megtölteni ingóságaival. Nem volt nehéz feladat, kevés használható tárgya volt. Úgy tíz perc elteltével már szinte mindent bepakolt, amire szüksége lehetett. Még mielőtt elhagyta volna a szobát, az ágy matraca alá nyúlt, s egy rongyos képet húzott elő. A fotón egy fiatal, gyönyörű szép nő állt, karjában egy kisbabával. A nő vállára egy magas férfikéz borult, de az alak arca ki volt kaparva a felismerhetetlenségig. Sakara egy ollót húzott elő éjjeliszekrényéből, s millió apró darabra vagdosta a fotót, majd kilépett az
előszobába. Lassan a nappali ajtaja elé sétált, ahol letette táskáját. A bekapcsolt tévé előtti kanapén ült Natsue, s egy újságot olvasott, mintha semmi sem történt volna. A lány arra gondolt, milyen rég is szólította azt a nőt anyának... Már nem is emlékszik az utolsó alkalomra, olyan régen volt. Mennyi minden történt... Mennyi fájó év telt el!
Natsue hirtelen lerakta az újságot, s hátrafordult. Megpillantva a lányt, kikapcsolta a tévét, és felállt. Ráérős léptekkel odacsoszogott hozzá, s azt kérdezte:
- Apád hol van?
Persze. Mindig csak ő! Mindig az az álságos féreg! Mindig őt keresi, még álmában is. Sakara legszívesebben a képébe mondta volna, hogy valahol az úton hever, és reméli, mihamarabb megdöglik, de nem tette. Csak hallgatott. Anyja szemébe nézett, és felidézte a keserves emlékeket. Boldog egy se jutott eszébe, akármennyire is igyekezett.
- Ki volt az a fiú, aki keresett téged? - szólalt meg ismét a nő, üveges tekintettel meredve lányára.
- Yokomizo Gin. Egy barátom. - válaszolt Sakara, s akármennyire is próbálkozott, képtelen volt kimondani, hogy A barátom, hisz az hazugság lett volna.
- Orvos-gyerek! - horkant fel gúnyosan a nő - Mind ugyanolyanok! Ifjak és szépek. Elcsábítanak, elveszik minden szépségedet, megrontanak, aztán otthagynak téged. - mondta, s Sakarának nyomban eszébe jutott, amit Habake mondott:
"Egy olyan puccos orvosnak nem kell két ilyen kriptaszökevény."
Életében először, a férfi valami hasznosat mondott, amit Natsue most megerősített. Az apja orvos. Ez biztos.
- Vigyázz vele, csak kihasznál! - intette óva anyja a lányát - Olyan, mint az összes többi. Gyönyörű, és fennséges látvány, minden lány álma, de belül a velejéig romlott.
- Nem, ő nem ilyen! - csattant fel Sakara - Nem tűröm, hogy így beszélj róla! - kiáltotta, mire Natsue döbbent tekintettel nézett rá, mintha rájött volna valamire. Egy darabig így nézte, aztán elmosolyodott. A lány nem tudta megállapítani, hogy az a mosoly gúnyos, vagy inkább szánakozó volt-e.
Pár pillanatig néma csöndbe burkolózva figyelték egymást, anya és lánya, majd Sakara lehajolt, s felvette csomagját. Érezte, hogy itt a búcsú ideje, majd kimondta azt, amire már régóta készült, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennie, s amitől ugyanakkor félt is, mert valaminek a végét jelentette. De mint tudjuk... Minden végben benne van egy új kezdet lehetősége.

- Viszlát, Anya!