Death=Love
Orihime 2008.09.28. 01:19
12. fejezet - Ha szúr a tövis...
Szombat reggel.
- Nem költözöm hozzátok! - jelentette ki határozottan Sakara, s el se tudta képzelni, egyáltalán, hogy merült fel ilyesmi Gin fejében. Ez teljességgel abszurd és elképzelhetetlen. Úgy gondolta, inkább a híd alatt éjszakázik, mint hogy ezt tegye.
- Nem is ezt mondtam! - szögezte le Yokomizo, s bevetette a "meggyőző" szemeit - Azt mondtam, hogy gyere pár napig hozzánk, amíg találunk egy helyet. Mit nem értesz ezen? - ezt úgy kérdezte, mintha egy diliházból megszökött őrülttel próbálna kommunikálni, akinek semmi esze nincs. Sakara már épp visszabeszélt volna, aztán valami tudatosult benne. Tényleg nincs hova mennie. Senkije sincs a fiún kívül, akihez fordulhatna. Olyan elesettül érezte magát, mint egy ház előtt hagyott kisbaba a didergő hidegben, csak üvölt, de nem hallja senki. Annyi újságot nézett végig, de eddig nem talált egyetlen elfogadható lakást sem.
- Figyelj már! - rángatta ki Gin, egyre sűrűbb gondolatai kavargó tengeréből - Mitől vagy úgy beszarva? Már aludtál is nálam. - hozta fel ismét azt a Sakarának oly kellemetlen incidenst, és eleresztett egy beazonosíthatatlan vigyort, amitől a lányban rögvest felment a pumpa.
- Most miért hoztad fel megint ezt?! - rikácsolta idegesen, s érezte, hogy arca lángvörösre sült - Már épp elfelejtettem, erre te megint ezzel jössz! - zavarában lesütötte szemeit. Annyira szégyellte még mindig magát amiatt, ahogy akkor viselkedett.
- Miért akarod elfelejteni? - kérdezte a másik, egy sejtelmes mosollyal a szája szélén - Én nagyon remélem, hogy még sok ilyen élményben lesz részünk. - vetette oda enyhén gunyoros hanggal, végleg elszakítva ezzel a lány utolsó idegszálait is.
- Te hülye perverz, tudod, ki megy még egyszer egy szobába veled! - dühöngött, s kezeivel kardként hadonászott maga előtt, elérve, hogy tökéletes idiótát csináljon magából, és hogy Yokomizo harsány nevetésben törjön ki. Elég kínos látványt nyújtottak,
egy elmeháborodott lány fortyogott a nyílt utcán, s egy fiú meg figyelte a cirkuszi mutatványt, kaján vigyorral arcán.
Sakara végül mégis arra kényszeredett, hogy elfogadja Gin ajánlatát, vagyis, hogy hozzájuk költözzön. Nem nagyon volt más lehetősége, a már említett okok miatt. Roppant kínosan érezte magát, úgy érezte lassan belefullad a hazugságok tengerébe.
Yokomizoval abban a történetben állapodtak meg, hogy az anyukája kórházba került, ezért most nincs hol laknia, és ezt adták be a fiú szüleinek. Ebben a kis mesében ezernyi buktató volt, Takeru-sensei, és Haruka-san mégis az utolsó cseppig elhitték, sőt még örültek is neki, hogy végre több napot is eltölthetnek Gin "barátnőjével". Sakara könyökére támaszkodva hallgatta, Gin milyen mesteri módon hiteti el másokkal a valótlant, s úgy érezte, ha ezt a képességet valaki rossz célokra használná fel, az romlásba taszítaná az emberiséget. Félelmetes.
- Jaj, annyira örülök, hogy hozzánk jöttél, és nem máshoz. - lelkendezett Haruka-san, miközben megmutatta a vendégszobát - Végre együtt tölthetünk egy kis időt. Remélem, ez megfelel. - mondta, s kinyitotta a szoba ajtaját. A lánynak a lélegzete is elállt.
Egy hatalmas helység tárult elé, vanília színű falakkal, emberméretű ablakokkal, melyeken fehér, habkönnyű függönyök lógtak. Középen egy gondosan bevetett franciaágy foglalt helyet, melyen több tucat apró díszpárna csücsült, művészi elrendezésben. Tőle jobbra egy nagy gardróbszekrény állt, mellette egy kis csipketerítős asztalka, antik székekkel. Az egész olyan volt, mint egy barokk stílusban berendezett kastély egyik hálóterme.
- Ez csodaszép! - duruzsolta, mire az asszony elmosolyodott.
- Tudod... - kezdett bele, s becsukta maguk mögött az ajtót - Már régóta el akartam mondani, hogy Te különleges helyet foglalsz el a férjem, és az én szívemben, mert a fiunk olyan közel áll hozzád. Amióta veled van, nyugodtabb vagyok. Ez azért van, mert... - halkította el szavait - korábban sose tűnt boldognak Gin. Sok barátnője volt előtted, de mindig olyan furán viselkedett velük, mintha idegenek lettek volna a számára. Kicsit aggódtam is emiatt... Túl hideg volt velük. - panaszolta, s leült az ágy szélére.
"Még ennél is hidegebb, mint velem?" - döbbent le a lány gondolatban, és megborzongott. Így is ijesztő jelenségnek tartotta a fiút, és el se tudta képzelni, hogy már kigyógyuló-félben van.
- Ezért gondolom azt, hogy téged igazán szeret. - nézett rá Haruka-san, s egy kedves mosolyt küldött felé. Olyan igazi anyai mosolyt, ami egyből melegséggel töltötte el a lány kiszáradt lelkét. Szép volt minden, amit mondott... Csak sajnos nem volt igaz. Sakara szíve belefájdult a gondolatba, hogy hamarosan eljátsszák a szakítást, és ezzel fájdalmat okoznak majd Haruka-sannak, aki annyira boldognak tűnik. Ám ez már nem az ő felelőssége. Yokomizo akarta így. De miért? Miért?! Újabb megoldásra váró rejtélyek. Vajon miért volt olyan ellenséges a fiú minden korábbi barátnőjével? Amiről Gin anyja beszélt, hogy vele kedvesebb, nem volt nagy talány. Ők csak tettették a szerelmes párt, Yokomizo nyilván ezért bánik kedvesebben vele. De mi lappang alattomosan a felszín alatt? Mire gondol Gin, amikor egyedül van? A lány a fél szemét odaadta volna, csak, hogy megtudja kérdésére a választ.
A csodás vendégszobával csak egyetlen egy probléma volt. Yokomizo szobájának szomszédságában állt, ami eléggé feszélyezte a lányt, mert így állandóan találkoztak egymással. Sakara nem volt tisztában az érzéseivel a fiút illetően. Bizonytalannak érezte
magát, ami nem csoda, hisz az ellentétes erők százfelé akarták szétszakítani. Ott volt az a vonzalom, ami kicsapott szikra módjára tűnt fel szívében. Úgy érezte kötődik Yokomizohoz, jobban, mint bárki máshoz, és jól érezte magát a társaságában. De nem
volt abban bizonyos, hogy ez a szeretet nem csak azért született meg, mert a fiú annyiszor megmentette. Sokszor gondolkozott el azon, hogy nem csak a védelmező apa hiányát akarja-e vele enyhíteni. Mi van, ha ez az érzés nem valódi? Őszintén szólva ennek a variációnak örült volna jobban, mert ha kiderül, hogy tényleg szerelmes lett Ginbe, az sokkal nagyobb pusztítást hozna lelkében.
Hogy is fordulhatott meg a fejében, hogy Gin meg ő... Hisz már a kezdetektől fogva tiltakozott ellene, most miért adná fel azt, ami mellett oly sokáig kiállt? "Egy olyan fiú, mint ő, nem való egy magamfajtához." - mormolta sokszor, ám mintha szíve süket lenne. Valamit érzett... Valami nagyon erős érzelmeket táplált mellkasában.
Yokomizoéknál lakni olyan volt, mint meseországban tengetni az időt. Minden olyan nyugodt, tökéletes, izgalmas volt. Sakara sok időt töltött Yokomizo kishúga, Nana-chan szobájában, mert a kislány fejébe vette, hogy a lány a legtökéletesebb játszópajtás. A
kifulladásig barbie-ztak, rakták a legót, öltöztették újabb és újabb ruhákba a babákat. Olyan volt, mint egy második gyerekkor.
Ahogy ott ült a rózsaszín szobában, a rózsaszín párnák között, Sakara úgy érezte, megint az a kislány, ki réges-régen volt, aki csak sóvárogva bámulta a kirakatban a játékokat, és tudta, soha egyetlen egy se fog a kezébe kerülni. Mégis... Boldog volt.
Eltelt a szombat, majd a vasárnap, és már a harmadik stílusban dekorálták ki Nana-channal a babaházat. Sakara épp próbálta a hátsó szobában elhelyezni a miniatűr televíziót, amikor észrevette, hogy Gin áll az ajtóban, és tágra nyílt szemekkel nézi őt.
Zavarában elejtette a kis tárgyat, s sebesen elkapta kezét a háztól. Alaposan elpirulva tekintett föl a fiúra, és várta a gúnyos megjegyzéseket elfoglaltságát illetően, de ez alkalommal egy sem érkezett. Nana-chan mintha mi sem történt volna, vidáman
dudorászott tovább, s rakosgatta az apró berendezési tárgyakat. Yokomizo némán meredt Sakarára, mintha mondani, vagy tenni akart volna valamit, de meg se mozdult. A lány kíváncsi szemekkel tekintett vissza rá, s hosszú percekig nézték így egymást. Végül
Nana vetett véget a néma románcnak, mert Sakara kezébe nyomott egy babát. A lány gondosan belefektette az apró tárgyat egy mini ágyba, s mire visszafordult, az ajtófélfa mögött már nyoma sem volt a fiúnak, mintha soha nem is állt volna ott.
Szokatlan medrekben folytak a dolgok. Sakara furcsállva konstatálta, hogy amióta a házban van, Gin egyszer sem csókolta meg, nem is közeledett felé, pedig máskor óránként megkínozza őt ily módon... Nem mintha ez zavarta volna, csak nem értette, mi változott meg ilyen hirtelen. Újabb megválaszolatlan kérdések...
Most, hogy ilyen közel laktak egymáshoz, sokkal többet tudott meg Ginről. Mintha ez idáig nem is ismerte volna igazán. A fiú órák hosszat bújja a könyveket. Lehetett már iskolai tankönyvet, orvosi könyveket, sőt még madárhatározót is látni a kezében.
Sakaranak fogalma sem volt, hogy az utóbbira minek van szüksége, mindenesettel élvezettel lopakodott bizonyos időközönként a szobája elé, hogy megnézze, éppen mit olvas.
A lány természetesen kötelességének érezte, hogy besegítsen Haruka-sannak a házimunkában, s ez kapóra is jött. Mikor száraz törölközőt vitt a Yokomizo szobájából nyíló fürdőszobába, egyetlen pillanatot sem mulasztott el, hogy alaposan körülnézzen,
persze csak diszkréten. Mindent a szemnek, de semmit a kéznek.
Úgy érezte, találni fog valamit a fiúnál, ami közelebb hozza őt az igazsághoz, vagyis a titokhoz. Gin titkához. Sajnos azonban csalódnia kellett. A világon semmi gyanúsat nem észlelt, így utólag bűntudata is volt, hogy kutakodott, még ha csak szemmel is. Furcsa. Ő úgy érezte közelebb kerülnek egymáshoz, ha két szomszédos helységben laknak, mégis úgy tűnt, minden nappal egyre távolodnak egymástól. Legalábbis, ami Yokomizot illette.
"Kerül. Egészen biztosan kerül." - dörmögte magában a lány, amikor már harmadszor futottak össze, és a fiú egyetlen szó nélkül, elég sietősen távozott. Pedig annyi mindenről akart beszélni vele... El akarta mondani neki, hogy már tudja, az apja orvos, hátha ez hasznos információként szolgál majd a kutatásban, továbbá azt is el akarta újságolni, hogy anyja miket mondott az orvos-gyerekekről, de nem volt alkalma. Mintha nem is vette volna észre Yokomizo...
A vacsoránál Takeru-sensei lelkesen magyarázta a bakteriológia pontos menetét:
- Enteropatogén baktériumok kimutatása és tenyésztése mikroszkópos kép alapján, azonosítása... bla, bla, bla...
Sakara már nem tudta, hogyan jött szóba a téma, de nem is figyelt igazán oda. Minduntalan Gint nézte, aki - csakugyan, mintha ott se lenne - üres tekintettel meredt az asztalra.
A lány már kezdte azt hinni, haragszik rá valamiért...
Hétfő.
Ismét iskolába kellett menni, Sakara nem nagy örömére. Azt volt a legnehezebb elviselnie, hogy úgy kellett tennie, mintha semmi nem történt volna, pedig hát mennyi mindenen ment keresztül. Sokat gondolkozott azon, hogyan kerülhetné el az iskolába menetelt Yokomizoval - akinek kivételesen volt délelőtt órája - mert az nem lett volna valami szerencsés, ha egyszerre mennek, még valaki megsejti, hogy együtt laknak, azonban aggodalomra nem volt ok. Mire Sakara felkelt, Gin már réges-rég elment az iskolába, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna...
Yume-chan is úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, ami végül is nem róható fel neki, hisz vele valószínűleg tényleg nem történt semmi.
- Sakara-san, képzeld el... - szólította meg a padon ernyedten végigterült diákot, akinek már meghalni sem volt kedve. Makano nemrég kezdte el a keresztnevén szólítani, minden kérdezés nélkül, de ez nem zavarta. Így még inkább hasonlítottak a barátokra.
- Mit? - érkezett a kérdés, tettetett érdeklődéssel.
- Micho, Kimiko meg még páran egyfolytában rólad és Yokomizo-kunról beszélnek, és azt mondják, hogy te biztosan megátkoztad őt, amiért veled jár. Hát nem nevetséges? - kacagott fel jólesően a lány, de Sakaranak nem volt kedve vele nevetni. Nem azért, mert
megsértődött, egyáltalán nem érdekelte, hogy azok a szörnyek mit beszélnek róla, csak épp volt elég baja, amik jelen pillanatban fontosabbnak tűntek ilyen kis pitiáner dolgoknál.
1. Nem volt lakása.
2. Bár Yokomizo lekezelte, még mindig szörnyen fájt a nyaka.
3. A fiú utálta őt.
A harmadik megállapítást ma reggel tette. Bántotta Yokomizo viselkedése. Mintha ott se lett volna, pedig pont ő volt az, aki annyira erőltette a hozzájuk költözést.
- Mi a baj? - kérdezte aggodalmasan Makano, s leült Sakara mellé - Olyan gondterhelten néztél.
- Nincs semmi baj! - igyekezett egy mosolyt erőltetni arcára a másik - Csak fáradt vagyok, ennyi.
Ólomlábakon vánszorgott az idő, mintha meg akarna állni, pedig a tanév utolsó hete kezdetét vette. Már mindenki nyári szünet-lázban égett, egyedül Sakara nem. Ő még azt sem tudta, hogy mit hoz számára a holnap, nemhogy a nyár... Egyik szünetben sem találkozott Ginnel, de nem is számított másra. Az utolsó óra után összefutott Riikoval, az Aoyama fanklub egyik tagjával.
Sakaraban még élénk emlékek éltek erről a lánycsapatról. Minden tag szerelmes volt Harasawaba, s őt kérték meg, hogy mondjon pár jó szót az érdekükben a fiúnál. Persze ez sem úgy sült el, mint ahogy azt tervezték. Aoyama végül Sakarat kezdte el ostromolni,
de úgy tűnt, ez csak valami hirtelen fellángolás volt. Már nagyon régóta nem találkoztak.
Riiko meglepő hírekről számolt be. Elmondta, hogy a klub feloszlott, mert már nem szerették olyan odaadással Harasawat, mint régen.
- Az utolsó hírem róla, hogy valami bögyös vörösnek csapta a szelet. - vetette oda hűvösen - Kyou-san, hidd el, egyáltalán nem olyan nagyszerű, mint amilyennek mutatja magát.
Sakara még meg akarta tudakolni, hogy hogy érti ezt, de Riikonak volt még egy órája, és már el is késett, így elváltak. A lány, miközben tantermük felé baktatott, jobban elgondolkozott azon, amit hallott. "Hogy értette azt, hogy nem olyan, mint amilyennek
mutatja magát?" - törte a fejét. Miért mondta ezt? Akármennyire is tanakodott, nem tudott rosszat hinni Aoyamáról. Mi lehet olyan szörnyű, ami miatt Midoriék ennyire kiábrándultak belőle?
Titkok. Állandó titkok.
A tanteremben még összeszedte maradék írószereit, amiket elegáns mozdulatokkal táskájába szórt, és vállára vette a hátizsákot.
Megint eszébe jutott Yokomizo. Ha a fiú nem lenne olyan furcsa, akkor biztos együtt mennének haza. Olybá tűnik, a tanév hátralévő napjait így fogják eltölteni, hogy nem szólnak egymáshoz. Erre a gondolatra szomorúság lett úrrá lelkén, mert megint eszébe jutott, hogy hamarosan a játék végére érnek.
Amikor minden megszakad...
Hirtelen erős vágy fogta el, hogy felmenjen a tetőre, ahol minden elkezdődött. Persze nem akart leugrani, csak egyszerűen érezni akarta odafent a szelet. Mintha azóta a nap óta valamiféle különös erő kötné össze őt azzal a hellyel. Ha sokáig nem ment fel, elkezdett vágyni utána, fel akart állni ismét a tetőperemre, hogy újból lássa onnan fentről a világot. Ez a különös vonzódás, valamilyen szinten ijesztő is volt. Maguktól indultak el lábai, s közben másra se tudott gondolni, csak arra, hogy ismét a hajába kap az a misztikus szél. Hangtalan léptekkel elindult a terem kijárata felé, amikor hirtelen útját állták. Az a különös érzés, ami a tetőre csábította, szappanbuborék módjára pukkant ki, s a lány újból a valóságban találta magát, mint aki egy mély álomból ébredt. Egy ismerős arc állt előtte. Hogy a macska rúgja meg, az emlegetett szamár! Ez különös...
Aoyama-kun állt előtte teljes valójában. Dús, egyenes szálú, fekete haja volt még mindig, és gyöngy-fogsora. Magas volt, legalább olyan magas, mint Gin, s csábító, igéző mosolya.
- A... Aoyama-kun? - hebegte Sakara, aki valóban meglepődött. Csak emlegetni kellett a fiút, máris megjelent. De mit keres itt?
- Kyou-san, jó újra látni téged. - köszöntötte Harasawa, s kedves pillantást vetett rá igézően szép szemeivel. A lány valószínűleg nem is tudta volna levenni róla a tekintetét, ha nem jut eszébe Riiko óva intése. " hidd el, egyáltalán nem olyan nagyszerű, mint amilyennek mutatja magát!" Még mindig nem tudta, mire vélje ezt.
- Ö... őő... Téged is! - zihálta, s viszonozta a mosolyt.
- Ráérsz egy percre? - tudakolta Aoyama, s belépett az osztályterembe anélkül, hogy megvárta volna a választ. Sakara követte.
Minden olyan tökéletes volt a fiúban, hogy az már szédítő. Túlságosan makulátlan... Yokomizo koránt sem volt tökéletes. Goromba volt, fagyos és néha ijesztő is, ezzel szemben Aoyamában nem volt kivetni való, és ez épp elég furcsa volt... "Miért csak most
szúrt nekem szemet?" - töprengett - "Jaj istenkém, Riiko miatt már rémeket látok." - panaszkodott gondolatban - "Nincs ezzel semmi baj. Már egyből gyanakodni kell, ha valaki minden elvárásnak megfelel?"
- Rég nem találkoztunk. Hiányoztál. - nézett rá Harasawa, s ismét eleresztett egy lágy mosolyt, amit a lány igyekezett megint viszonozni, leplezendő, mennyire ideges, és tanácstalan. "Egyáltalán mit akar tőlem már megint? Hónapok óta felém se nézett, és
most megint megjelenik..." - kavarogtak gondolatai - "Ráadásul már mindenki tudja, hogy Ginnel járok. Vagyis nem járok vele, csak úgy teszünk, de az végül is, ha úgy vesszük ugyanaz, hiszen mindenki azt hiszi, hogy mi valójában, és ez a lényeg, így nem
számít, hogy igazából... őőő..." - kavarodott bele teljesen elmefuttatásába - "Á, mindegy!"
- Aoyama-kun, mit szeretnél? - tért a lényegre a lány. El akarta kerülni a hosszas bájcsevejt.
- Csak látni akartalak. - mondta nemes egyszerűséggel a fiú, s közelebb lépett a másikhoz. Olyan közel, hogy az már félreérthető volt - és meg akartam mondani, hogy rossz volt nélküled.
Ennek meg mi baja van? Most miért mond ilyeneket? - zavarodott meg teljesen Sakara.
- Te miről beszélsz? - fogta könnyedre a figurát, mert még mindig úgy érezte, hogy ez csak egy vicc lehet - Soha nem volt közöttünk semmi, még barátság sem, ami ennyire fájdalmas elválással járna. - magyarázta, megőrizve tettetett vidámságát. Nem akarta kimutatni aggodalmait. Minduntalan csak Riiko szavai jártak a fejében, de próbált nem figyelni rájuk. Hinni akart abban, hogy Harasawa egy tökéletes fiú, és nincsenek rossz szándékai. Nem véletlenül szeretett bele egykoron.
- Aoyama-kun, te jó vagy, és kedves, én tudom. - nézett rá a másikra Sakara, látva tanakodó arcát - Minden lány örülne egy olyan barátnak, mint amilyen te vagy. Ne nem értem, miért mondasz ilyeneket nekem, hisz tudod, hogy én...
- Csak beszélsz! - csattant fel hirtelen Harasawa, s villámló tekintettel mustrálta a lányt, aki egészen megrémült ettől a nem várt reakciótól - Ezt mondod, de mégsem vagy őszinte, mert Yokomizoval jársz, és nem velem.
- Hogy mi? - érkezett a döbbent kérdés - Miről beszélsz, nem értem?
- Azt mondod, minden lány örülne nekem, de te mégsem akarsz az enyém lenni! - sziszegett a fiú, tőle szokatlanul érdes hangon.
- Én nem... - mentegetőzött a lány. Nem értette, hogyan keveredhettek ilyen veszélyes vizekre. Egyáltalán, hogyan jött szóba mindez?
- Igaz, hogy Yokomizo-kunnal járok, de ez nem úgy van, ahogy gondolod... - már azt se tudta mit beszél.
- Akkor szakíts vele, és legyél az én barátnőm! - kiabálta szinte követelve Aoyama, s vállon ragadta Sakarat, aki a rémülettől a falnak esett. Azok a lágy szemek, hogy változhattak át ilyen gyorsan egy tüzet fújó sárkány, véres pupillájává? Miért csinálja ezt ilyen hirtelen?
- Nem szakítok Yokomizo-kunnal, és most eressz el! - kiáltott vissza dacosan, de a fiú csak még erősebben megmarkolta őt. Nem olyan lágyan fogta, ahogy Gin szokta, hanem durván és erőszakosan, fájdalmat okozva. Ez egy valóságos rémálom.
- Ha nem jössz önszántadból, akkor erővel veszlek el tőle! - mennydörögte Harasawa, s egy szempillantás alatt szájon csókolta Sakarat, egy eszelős őrült módjára. A lány képtelen volt ellenkezni, olyan erősen fogta a vállát. Minden egy szempillantás alatt történt, még fel sem eszmélt, és máris ennek az őrültnek a martalékává vált. Miért? Miért derül ki minden emberről a végén, hogy egy álságos, számító szörny, aki csak játszik mások érzelmeivel? Yokomizo is ilyen lenne valójában? Hát mégis anyjának volt igaza, és nem lehet senkiben megbízni? Talán így van...
Mikor végre elváltak ajkaik, Harasawa a másik nyakát kezdte el csókolgatni, amitől a lánynak felfordult a gyomra. Az az ember, akit egy perccel ezelőtt még jónak és kedvesnek nevezett, valójában egy durva és erőszakos alak. Sakara minden nappal egyre jobban vesztette el a hitét az emberekben. Most tudatosult benne, hogy mindegy, mi történik, mindig jön egy Habake, aki megkeseríti majd az életét.
Azt kívánta megint, bárcsak leesett volna aznap reggel a tetőről, amikor még nem rontották meg jobban. Az előző este jutott eszébe, mely még mindig gonosz szellemként kísértette őt.
Sötét és borús idő volt... Hiába szaladt, az árnyék folyton követte, nem hagyta egyedül. Mindegy milyen messze futott, jött utána, mint holmi szellem. Lassan eleredt az eső... Hideg vízcseppek pöttyözték az utcai lámpák sárga fényét. Hirtelen egy kéz borult esőtől áztatott vállára, s szorosan átkarolta úgy, hogy mozdulni se bírt. Nyirkos tapintása végigszánkázott a lány hátán, le egészen a szoknyájáig, Forró lehelet csapta meg reszkető nyakát, majd egy másik kéz tapadt szájára olyan erősen, hogy levegőt se kapott...
- Elég! - kiáltott, de Aoyama nem törődött vele - Ne érj hozzám, elég! - mintha egy mély kút aljáról hallatszott volna hangja csupán. A fiú ismét ajkára tapasztotta száját, ám hirtelen el is vette, s két lépést hátrált. Sakara először nem értette mi történt. Hunyorogva tekintett maga elé. Látta a fekete hajút egy métere tőle, de nem őt nézte. Harasawa háttal állt neki, a terem ajtaja felé tekintve.
- Pont a legjobbkor. - nevetett fel gúnyosan - Most láthatod, hogy vesztettél. Ismerd el a vereséget, Gin!
Hogyan? Sakara abban a pillanatban vette észre a bejáratnál álló Yokomizot, aki üres szemeit meresztette kettejük felé. Aoyama hát neki szólt... De mi ez az egész? Miért?
- Most mondd, hogy nem érdekel! - harsan ismét a fiúra Harasawa, s egy diadalittas pillantást vetett rá, majd magához vonta a lányt, aki már semmit sem értett. Miről beszél? Miért mondja ezeket? Esdeklő pillantást vetett Ginre, de az mintha nem is látná.
Sakara érezte, hogy valami olyasmibe csöppent, amit csak ők ketten érthetnek, mégis már rohadtul elege volt abból, hogy ilyen tudatlan. Sosincs tisztában a részletekkel, ami elég nagy szemétség, hisz itt róla is szó van.
- Ereszd el! - szólt a fekete hajúra Yokomizo. Hangja halk és nyugodt volt, mintha csak a tévé távirányítóján veszekednének.
- Most mérges vagy? Elértem, hogy dühös legyél? - nevetett fel eszelősen a másik, s még erősebben szorította magához Sakarat.
- Ezúttal sikerült kihoznom a sodrából a jéghideg herceget? Na, milyen érzés, ha valami olyanra teszem rá a kezem, ami valóban fontos neked? Vagy talán nem az? Mondd Kyou-san szemébe azt, amit korábban minden lány szemébe mondtál, amikor elvettem őket
tőled! - zihálta - Gyerünk, most mondd, hogy nem érdekel!
- Yokomizo-kun, mi ez az egész? - vonta kérdőre riadt hanggal a lány, s próbálta ellökni magától Aoyamát.
- Gyerünk, Gin! Mondd meg neki, mit gondolsz! - szólalt meg ismét a fekete hajú - Vagy talán nem akarod? Mondd neki, hogy nem érdekel téged!
Hosszú percekig néma csöndben ácsorogtak hárman a teremben. Sakara visszafojtott lélegzettel várta a magyarázatot, már mindegy volt, hogy ki adja. Yokomizo arca rezzenéstelen volt. Egyszerűen élettelen, ami kezdte nagyon feldühíteni a lányt! "Miért nem mondasz már valamit?" - vonta kérdőre szemeivel.
- Az sem zavar, hogy megcsókoltam? - kíváncsiskodott tovább Aoyama, mire mintha megrezzentek volna Gin szemei - A nyakát is végigcsókoltam, úgy, ahogyan még lehet, hogy te soha. Láttad magad is. Nem bosszant?
- Mondtam, hogy ereszd el! - dörrent rá ismét Yokomizo, s most mintha már mérges lett volna - Elegem van a hülye kis játékaidból. Bolond voltál régen is, most is az vagy! De ezúttal túlléptél azon a határon, amit megengedtem neked. Sakara, gyere ide! - utasította a lányt, aki azonban képtelen volt megmozdulni az erős szorításból. A másik nem akarta elengedni. Épp ellenkezőleg. Megint ajkára tapasztotta száját.
Ezután minden egy szempillantás alatt történt. Yokomizo ott termett mellettük, és behúzott egy jobbegyenest Harasawanak, aki a földre rogyott, így a lány csuklója végre fellélegezhetett. Legalábbis azt hitte, ám rögvest azután Yokomizo kapta el a karját, és magához vonta. Ez már ismerős érzés volt... Jó volt megint Gin karjaiban lenni. Csak ez az egész ügy... Minden olyan furcsa.
Mi történt? Miért történt?
- Gyere, menjünk! - tessékelte ki a teremből Sakarat a fiú, s magára hagyták a padlón is eszelősen nevető Aoyamát. A lány még sajnálta is egy kicsit, de nem mondhatta azt, hogy "Hé figyelj! Segítsünk neki!", végtére is nagyon komoly vádak merültek fel Harasawa ellen.
Ugyanakkor... már Ginről se tudott mit hinni, mert a fekete hajú fiú roppant furcsa dolgokat mondott róla. Most mihez kezdjen?
Ki a gonosz, és ki a jó? Egyáltalán van jó?
Yokomizo még sohasem fogta ilyen erősen a karját, mindig figyelmes volt és előzékeny. Úgy tűnik... nagyon ideges lett. Miért?
Örökké csak ez a szó... "Miért? Miért? Miért? Miért? És mikor kap már végre egy választ? Valaki felvilágosítja már végre? Gin se szól semmit, csak rángatja maga után, mint egy hülye kölyökkutyát. Állj!" Meg akart állni és válaszokat követelni. Vagy válaszol neki a fiú, vagy addig üvölt, amíg ki nem szakad a dobhártyája.
- Yokomizo-kun, állj! - tépte ki a karját, mikor már az iskola területén kívül voltak. Nagyon dühös volt mindenre és mindenkire.
- Nem megyek tovább, ha nem mondod el, hogy mi volt ez az egész. - makacsolta meg magát - Nem bírom már ezt tovább... - halkult el hangja. - Tudom, hogy kötöttünk egy alkut... De talán nem kérek sokat, ha azt akarom, hogy mondd el nekem, mi folyik itt.
A fiú csak némán meredt rá. A szél verdeste a fák lobjait, amik zúgolódva zizegtek az utak fölött.
- Miért nem beszélsz hozzám? - lábadt könnybe Sakara szeme - A házatokban se beszélsz velem, mintha ott se lennék, mintha nem is ismernél. Aoyama-kunnak igaza volt, én nem érdekellek téged. Csak a hülye játékodhoz kellek, de ebből már nagyon elegem van. - suttogta holtra vált arccal, s el akart futni, de a fiú elkapta.
- Eressz el, nem akarlak látni! - sírt a lány, s próbált kibújni karjai közül. Már nagyon elege volt mindenből.
- Még hogy nem érdekelsz... - mondta halkan a fiú, s továbbra sem engedte el a másikat - Ha ezt hiszed, akkor nagyon buta vagy.
- Ha viszont nem utálsz, akkor miért viselkedsz így? - faggatta elcsukló hanggal Sakara, s már nem próbált kiszabadulni - Most sem vagy hajlandó megmagyarázni a történteket.
- Rendben! - adta be a derekát a fiú - De előbb üljünk le. - mondta, azzal mindketten helyet foglaltak egy padon a közeli parkban. Abban a parkban, ahol egyszer csókolóztak, és ahol megtapsolták őket. Gyönyörű fák voltak ott, az egész mérhetetlenül romantikus volt, békés és nyugodt. Pont a Sakara fejében tomboló érzések szöges ellentéte. Csak azért volt hajlandó maga körül megtűrni ezt, mert úgy gondolta, ez az ára annak, hogy megtudja az igazságot végre...
Hajukat vadul tépdeste a szél. Yokomizó elülső tincsei éppen szeméig értek el, így a barna zuhatag eltakarta az egyébként is érzelmekkel fukarul bánó szürke szempárt.
- Minden még évekkel ezelőtt kezdődött. - kezdett bele hirtelen a fiú a mesébe, amit már annyira várt a másik, ami válaszul szolgál majd Aoyama viselkedésére.
- A kórház intenzív osztályára behoztak egy kisgyereket, súlyos sérülésekkel. Már akkoriban sokat jártam oda, így én is szemtanúja voltam, amint berohannak a mentők azzal a törékeny, nyakig vérben ázó fiúval, aki eszeveszetten küzd az életben maradásért. Mint az később kiderült, szüleivel épp Tokióba tartottak. Még ki sem értek azonban Kiotóból, balesetet szenvedtek.
Egy teherautó és egy személygépkocsi mögött haladtak az úton, s mivel már így is késésben voltak, le akarták előzni az előttük lévőket, azonban a személygépkocsi is épp előzni akart, így leszorította őket az árokba. Mindkét szülő belehalt a balesetbe, egyedül a gyerekük maradt életben. Ő volt Harasawa.
- Hogyan? - kapta a szája elé a kezét Sakara. Borzalmasnak tartotta már most az egész történetet, és félt a folytatástól.
- Több csontja eltörött, és súlyos sebeket szerzet, de végül meg tudták menteni az orvosok. - folytatta Gin - Életben maradt, de nem voltak szülei, se barátai, se semmije, ugyanis súlyos fejsérülését nem tudták kezelni. Mindent elfelejtett addigi életéről. Még hónapokig a kórházban maradt, s mi egy héten belül jó barátokká váltunk. Én voltam akkoriban Harasawa egyetlen barátja. Mikor kikerült a kórházból, ugyanabba az iskolába íratták, ahova én is jártam. Sok időt töltöttünk együtt, igazán jó barátokká váltunk... Vagy legalábbis én úgy hittem. Hamar kiderült azonban, hogy ő nem így érezte. Barátság helyett ő egy idő után őrült féltékenységet kezdett érezni minden iránt, ami velem történt, s próbált a lehető legtöbb helyen keresztbe tenni nekem. Minden lányt igyekezett magához vonni, aki - úgy tűnt - közel állt hozzám, de ezzel nem tudott kellőképpen felbosszantani, mert azok a lányok igazából nem is érdekeltek soha. Ő látva, hogy nem törődöm azzal, amit csinál, csak még dühösebb lett. Én igyekeztem kerülni, és nem törődni ostoba próbálkozásaival, mert még mindig sajnáltam benne azt a gyereket, akit akkor régen behoztak a kórházba. De most... - sötétedett el a tekintete - Most nagyon felidegesített. - mondta, s közelebb hajolt a döbbent lányhoz.
- Jól vagy? - kérdezte halkan.
- Hogy én? - zavarodott meg a lány. -I-Igen... - mondta dadogva, mert még mindig nem volt képes feldolgozni a hallottakat.
Aoyamának ilyen szörnyűségeken kellett keresztülmennie... Nem csoda, hogy ilyen lett.
- Yokomizo-kun... - szólalt meg bizonytalanul, s a másikra tekintett - Én azt hiszem, megértem, miért tette ezt... Ne legyél rá mérges, ő nem tehet róla! - mondta határozottan, mire a fiú arca keserűséget tükrözött.
- Persze, te senkire se tudsz igazán megharagudni. - jegyezte meg.
- Már hogyne tudnék? - lepődött meg Sakara - A nevelőapámat legszívesebben élve eltemettetném. - ecsetelte, mennyire gonosz is tud lenni, de ezen Gin csak elmosolyodott.
- De, hogy ne legyek rá mérges, mikor valami nagyon fontosat vett el tőlem? - kérdezte, s magához ölelte Sakarát, aki fülig elpirult.
- Hogy tudsz mindig ennyire zavarba ejtő dolgokat csinálni? - panaszkodott a lány, de nem tolta el magától a másikat.
- Mert szeretem, amikor ilyes esetlen képet vágsz. - vetette oda Yokomizo gúnyosan - Csak azon csodálkozom, - váltott témát - hogy Aoyama nem próbálkozott nálad már korábban is. Ennyire még sosem borult el az agya. Nem rendezett ekkora jeleneteket
ezelőtt.
- Nos ami azt illeti, már ezelőtt is tett megjegyzéseket... - mormolta elgondolkodva Sakara, s eszébe jutott valami. Harasawa egy idő után nyomtalanul eltűnt, s csak most került elő. Vajon ennek van valami köze ahhoz, hogy Gin és ő nemrég hivatalosan is
egy pár lettek? Nem tudni... Mindenesetre nem lepődne meg, ha a két dolog kapcsolatban állna egymással. A fiú nyilván először azt gondolta, hogy nem komoly az ügy, így nem próbálkozott tovább, élte a saját életét. Viszont később, mikor együtt látta őket, valamiért azt hihette, hogy Gin tényleg szerelmes belé, s ezért tört rá ismét a bosszúvágy, hogy fájdalmat okozzon egykori barátjának. Olyan még mindig, mint egy sebzett kisgyerek. Vajon elmúlik valaha? A szívébe fúródott tüskék mikor eresztik el?
Szánta Aoyamát, amiért - ahelyett, hogy normális életet élne, és saját barátnőt keresne magának - az idejét agyafúrt tervek kifundálásával tölti, amik segítségével elcsábíthatja Yokomizo barátnőit.
- Igazából... - tette hozzá, s mosolyogva a másikra nézett, pirulva saját ostobaságán - én szerelmes voltam Aoyama-kunba, elsőben.
Mikor befejezte az utolsó mondatot, jeges levegő ereszkedett közéjük, s Gin kővé dermedt arcvonásokkal meredt rá, mint aki bármelyik pillanatban millió apró darabra törhet.
- Mi a baj? - kérdezte szórakozottan a lány, s elmerengett azokon az időkön, amikor minden szünetben a lépcsőnél ácsorgott, csak, hogy egy pillanatra láthassa Harasawat. "Milyen ostoba voltam." - nevetett saját magán, s érezte, hogy arcát még jobban elönti a
forróság.
- Szerelmes? - visszhangozta Yokomizo, s nyaka furcsán görcsbeállt.
- Igen. - pironkodott a lány - Akkor voltam először szerelmes igazából. De kérlek, erről ne faggass, mert zavarban érzem magam. - sütötte le szemeit - Furcsa, hogy pont Aoyama-kunba...
- Hát ez tényleg furcsa. - morgott oda a fiú, majd elfordította fejét, miközben arcára újból érzelemmentes maszkot húzott.
- De téged már most százszor jobban szeretlek, mint őt, pedig sokkal kevesebb ideje ismerlek. és amúgy is, mi bűntársak vagyunk, nem igaz? - sietett kiegészíteni gondolatmenetét a lány egy kedves mosoly kíséretében, s Yokomizo félrehajtott fejét
megkörnyékezve, egy puszit nyomott sármos arcára, ami döbbent hallgatást hozott maga után mindkettejük részéről. Sakara elámult saját merészségén, s ismét vörös színt öltött fel arcbőre. Pár pillanatig némán meredtek egymásra.
Yokomizo "nekem a puszi nem elég" ábrázattal tekintett a lányra, aki viszont "nekem már a puszi is sok" képpel bambult vissza rá. Így még sok kínos másodperc telt el, míg végül Gin zavarta meg a néma, vak, mozgássérült pillanatot. A fiú egy gyengéd csókot lehelt a lány ajkára, majd arcon csókolta, s úgy haladt egyre lejjebb, míg elért Sakara nyakához, ami kiverte a biztosítékot a lánynál, kinek egyből eszébe jutottak Harasawa szavai:
"A nyakát is végigcsókoltam, úgy, ahogyan még lehet, hogy te soha"
A fiú még valóban soha nem csinált ilyet, s Sakara borzasztóan zavarban volt. Sokkal lágyabbnak érezte ezeket a csókokat, mint amiket a fekete hajú fiú adott, de ezt már túl soknak érezte. Úgy gondolta ezzel már túllépték a megengedett határt.
- Yokomizo-kun, miért kerültél engem az utóbbi napokban? - jutott eszébe Sakaranak egy másik fontos kérdés, ami történetesen épp kapóra jött, hogy elkaphassa nyakát a másiktól - Még ebédnél és vacsoránál se szoltál hozzám. Haragudtál rám valamiért? -
kíváncsiskodott.
- Tudod, annyi mindenről akartam beszélni veled...
- Ugyan már, nem haragudtam. - vetette oda a fiú.
- Akkor meg miért kerültél?
- Nem kerültelek, csak nem akartam túl közel lenni hozzád. - érkezett az unott válasz.
- Az teljesen ugyanaz! - háborodott fel a lány.
- Nézd, te kaptál lelki sokkot már attól is, hogy egy ágyban aludtunk, így nem értem a kérdésedet. Tudod, ha van egy fiú és egy lány, akik állandó közelségben élnek egymással, a fiú kísértést kezd érezni bizonyos dolgok iránt, amiket csak a lány adhat meg neki...
- Elég, te hülye perverz!!! - kiáltott fel Sakara, és a fülére tapasztotta a kezét. - Nem hallgatom a baromságaidat tovább! - ám sajnos még így is kivette Yokomizo szavait.
- Már másodszor használod rám ezt a szót, de azt sem tudod, mit jelent! - beszélt vissza Gin.
- Már hogyne tudnám! A perverz szó egyenlő veled!
- A pisis szó meg a te definíciód.
- Cukros bácsi!
- Prűd kis taknyos...
- Minek neveztél?! Majd adok én neked! Mit nevetsz?!
Ez a nap tényleg valaminek a végét hozta el. Ám mielőtt szereplőink vonata elindulna az új kezdet vágányáról, még egyszer szembe kell nézniük előző életük félelmeivel.
|