Ültünk a fagyizóban, csak egymásra figyeltünk. A külvilág megszűnt létezni számunkra. Én elmerültem Ákos igéző kék szemeiben és csak csodáltam a velem szemben ülő félistent. Arcomra bárgyú vigyor ült ki, de most ez sem zavart. Ez a pillanat egyszerűen
tökéletes volt. Talán túlontúl is. Egyszer csak finom cirógatást éreztem a hátamon. De hisz az előbb még nem velem szemben ült Álmaim Pasija?! Mindegy, kit érdekel... Így is nagyon jó...Halkan doromboltam, jelezve, hogy nincs ellenemre a dolog. Folytassa
nyugodtan.
- Héééé! Csipkerózsika! Ideje lenne felkelni végre...- Mi van?! Megőrült valaki? Méghogy felkelni... Na álljunk csak meg egy pillanatra! Csak egy valaki szólít így! És ő nem egy félisten... De nem ám.
- Hahó! Ébresztő! Ennyire azért nem kellene kitüntetned megtisztelő figyelmeddel... - hallottam ismét a hangot, amely egyre gúnyosabbá vált. Ez csakis egyet jelenthet...
    Lassan kinyitottam a szemem és a hang forrása felé fordultam. Egy tizenhét éves, sötétbarna hosszú hajú, zöld szemű srác nézett vissza rám. Hát persze. Az én kedvenc bátyusom. Na jó, az egyetlen, de ez most nem számít. Hozzá bújtam, fejem a vállára
raktam, és próbáltam visszatérni Álomországba. Ő átölelt és tovább birizgálta a hátamat. Most meglepődtök?
    Nem kell semmi rosszra gondolni, egyszerűen csak jóban vagyunk. Nagyon is. Legtöbbször ő ébreszt reggelente, mert velem ellentétben neki kipattannak a szemei az óra csörgésére, s öt percen belül már frissen és mindenre készen nyújtózkodik a szobám közepén. Igen, az én szobámban. Eredetileg külön szobánk van az emeleten, de a sok éjjeli pletykálás miatt valahogy itt ragadt.
Igazából így legalább a szüleinket sem idegesítjük a titkos éjjeli átlopózásokkal, amit meg kell vallani, a lábujjaim nem igazán értékeltek, nem beszélve a meg-megnyikorduló parkettáról a folyosón. Hát még az ősökről! Szóval, kb. fél éve nálam alszik egy kinyitható fotelágyon. Esetleg a földön. Néha sajnálom szegénykét, de hát szereti az extrém körülményeket, legalábbis mindig ezt mondja. Értem még a halványnarancs falakat is képes elviselni. Hát nem édes?!
- Na nem! Ezt meg se próbáld! Azonnal verd ki a fejedből Angyalom! - és azzal fölemelte a vállát, mire én a párnámra huppantam.
Kicsit morcosan néztem rá.
- Csak még egy icipicit! - könyörögtem neki, de ez egyáltalán nem hatotta meg. Felemelkedett mellőlem, még kaptam egy puszit az arcomra és távozott a szobából. Könyörtelen! Pedig csak éppen egy cseppecskét szerettem volna még aludni. Hát ez olyan nagy kérés?! Ezt nem lehet megérteni?! Hiszen még hajnal van...Igaz ami igaz, nálam e fogalom úgy 11 óráig érvényes.
- Khm...khm - nyílt az ajtóm kb. 5 perc múlva. Szóval még nem vetette bele magát a reggeli zuhanyzás élvezetébe. De akkor is, miért nem lehet leszállni rólam?! - Most már tényleg fel kellene kelned, Héla. Apa már most ideges miattad. Megint el fogsz késni - mondta, majd a válaszomat meg sem várva magamra hagyott.
    Tudta, hogy nyert ügye van. Milyen galád... Én ugyanis mindig mindenhonnan elkések, nem tehetek róla. Pedig én igyekszem. De tényleg. - Jobb kéz a szíven, bal esküre emelve.- És ezt egyesek mindig az orrom alá dörgölik, bűntudatot ébresztve bennem.
Így hát nem volt mit tenni, nagy nehezen - minden lelkierőmet felhasználva - kikászálódtam az ágyból. Álmosan nyújtóztam egyet, majd kinyitottam az ablakot, hátha segít a friss levegő. Hát, ha éberebb nem is lettem, legalább láthattam a reggel csodáját, ahogy minden ébredezik. A madarak vidáman csicseregtek a fán, a szellő meglibbentette a fák leveleit és a késői virágok szirmait.
Az idilli állapotot a szemben lakó szomszéd hangos káromkodása és a felesége kiabálása törte meg. Majd ajtó csattant és már rá is lépett a gázra a pasas. Éles fékcsikordulás hallatszott, majd eltűnt a látómezőmből. Hát igen, mit ne mondjak kissé
illúzióromboló, hogy a szobám az utcára nézett. Ez a kis közjáték a drága szomszédoktól hozzátartozott a mindennapokhoz. Mikor három éve ideköltöztünk, még megijedtem, ha hasonlót láttam, hallottam, de ma már a szemem se rebben. A kertvárosi idill se lehet tökéletes, nem igaz? Miközben hasonló mély filozófiai gondolatok szánkáztak a fejemben, gyorsan felöltöztem. A kedvenc koptatott farmernadrágomat vettem fel és egy egyszerű, v-kivágású fehér pólót. Sötétszőke hullámos hajam a lapockámat verdeste.
Most lazán copfba fogtam a tarkómon, csak féloldalas frufrum és két oldalt egy-egy tincs lógott szabadon. Hát igen, két hete még a hátam közepéig ért a loboncom, de szeretem a változatosságot, úgyhogy levágattam az alját, és frufrut is csináltattam.
    A változás gondolatára keserű grimasz jelent meg arcomon, eszembe jutott végre, hogy miért kaptam ma a szokásosnál kedvesebb ébresztést. Szeptember 1-je van. A világ legutálatosabb napja...Pfúúúj! Ráadásul kilencedikes leszek egy jó hírű bentlakásos iskolában, vidéken. Magyarországon nem sok hasonló intézmény van, apámnak mégis sikerült ezt megtalálni. Nem értem, miért.
Balázs egy sima pesti gimibe járt. Na jó, kéttannyelvű, meg minden és elég jó hírű, de akkor is egy normális iskola. Nem kell ott aludni. Az ember reggel bemegy, délután hazajön... szabad. Én is valami hasonlót képzeltem el magamnak. De nem! A szülő
közbeszólt. Jó, jó, elismerem, lázadó típus vagyok, és nem igen ülök meg a fenekemen. Egyesek kissé gonoszan hiperaktívnak titulálnak. Pedig csak szeretek mozogni, csinálni, alkotni...élni! Persze a tanároknak erről más volt a véleményük, amit egy-két szaktanárival tudattak is, de hát nem vagyok én rossz gyerek! Csak nem szeretek unatkozni. És egyébként is a jegyeim is elég jók voltak, leszámítva a kémiát meg a fizikát, de hát Istenem, nem lehet mindenki zseni! A sors iróniája, hogy a jó osztályzatok segítettek bekerülni abba az átkozott iskolába. Már most utálom, pedig még nem is láttam!- morfondíroztam, miközben felraktam a púdert, kihúztam a szemem - barnával, nem feketével! - és kispiráloztam a szempilláim. Szeretek jól kinézni! Ez van, ezért még
nem kell megszólni. Általában kísérletező kedvű vagyok, ha a sminkről van szó, szeretem kipróbálni az újdonságokat, de úgy gondoltam, hogy első nap még nem hívom fel magamra a diri figyelmét. Micsoda egy ötlet! Később se kellene, de hát nem hiszem, hogy sikerül meghazudtolnom önmagam...
    A lépcsőn lefelé találkoztam ismét a nálam egy fejjel magasabb bátyámmal - hát igen, ő igazi égimeszelő, míg én nem nőttem nagyra, életem első 15 évében legalábbis - arcán szomorú fintor suhant át, ahogy rám nézett. Tudtam, hogy ő is úgy érez, mint én. Nem akartunk elszakadni egymástól, nagyon jókat hülyültünk a nyáron. Még apával is szembeszállt az érdekemben, nem kevés veszekedést csiholva ezzel, de közös erővel se tudtuk eltántorítani szándékától. Biztatóan rámosolyogtam, próbáltam magammal is
elhitetni, hogy nem dől össze a világ, elvégre nem a világ végére megyek, és különben is ott az internet. Én is végignéztem rajta. Szokásos fekete szerelésében pompázott, haját nem fogta össze, csak a füle mögé tűrte. Hát igen, a sors fintora, hogy engem küldenek bentlakásosba a jó nevelés érdekében, pedig nem az én pólómon virítanak vadabbnál vadabb metálbandák képei, és szegecses karkötőt se én hordok.
    Mire a konyhába értem, apa már a kávéjával ült az újság fölött. A szokásos reggeli ceremónia. De most nem mentem hozzá, hogy puszit nyomjak a két oldalára, ahhoz túlságosan is sértettnek éreztem magam a suli miatt. Hogy én mennyit könyörögtem
neki?! Ő választ sulit? Rendben van. De miért nem lehet a fővárosban? Más koszosnak és zajosnak találja, én imádom a pezsgését.
És főleg miért bentlakásost??? Egy pillanatra rám nézett, mikor észrevette, hogy megérkeztem, de nem mondott, nem kérdezett semmit. Tudta jól, hogy mi bajom. Megkentem egy kiflit lekvárral és hozzáláttam a reggelihez. Közben Balázs is letelepedett mellém, hozta a szokásos kakaómat és a saját kávéját. Én nem élek ilyenekkel. Legalább ezt igazán lehetne értékelni. A reggeli csendesen telt, csak apa mordult fel néha, ha valami nem nyerte el a tetszését a napilapban. Ő is újságíró. Egy nagy nevű
ismeretterjesztő lap főszerkesztője, s néha bizony kiakad más újságok szerinte silány minőségén.
- Ezt a szennyet! Hogy engedhették egyáltalán nyomdába?- bosszankodott, majd egy lemondó sóhaj után összehajtogatta az újságot és engem vett elő.
- Igazán igyekezhetnél egy kicsit. Nem kellene már az első nap elkésned az iskolából. Te is tudod, hogy még egy órás út áll előttünk- morgott, majd otthagyott minket. Még neki áll feljebb?! Igazán élvezetes út lesz, már alig várom... Legalább a cuccaimat bepakolta a kocsiba.
    Mire kibattyogtam, az autót támasztotta keresztbe tett karokkal és egy kicsit mérgesen nézett felém. Mondtam, a pontosság mintaképe nem én vagyok. Most se szólt hozzám, csak beszállt a kocsiba. Én még hátrafordultam, jól megnéztem magamnak a házat, hisz három hónapig nem látom. És anyától se tudok elbúcsúzni. Erre a gondolatra összeszorult a szívem. Anya sportmasszőrként dolgozik, és most éppen Németországban van az evező-válogatottal a vb-n. Gondolataimból egy fojtogató ölelés szakított ki.
Bátyó! Hát jó az időzítés, mint mindig! Miután feleszméltem, hogy miért nem kapok levegőt, én is viszonoztam az ölelést. Megígértette velem, hogy vigyázok magamra, és csak a szükséges szabályokat hágom át. Hát nem csudapofa?! Én már bőgtem a
karjaiban, mire ő egy fintorral eltolt magától és kaptam egy barackot a fejemre. Erre már nekem is mosolyognom kellett.
-Csáó Angyalom, aztán jót ne halljak rólad!- búcsúzott, és majdnem föllökött, ahogy elszáguldott mellettem a biciklijén. Én irigykedve néztem utána, majd letettem magam az anyósülésre.
    Ezzel véget ért eddigi életem, és kezdetét vette az új, már majdnem nagybetűs. Nem mondom, hogy túlzottan lelkesített a gondolat.